A naptól már teljesen felmelegedett az arcom felszíne de én nem törődve azzal még mindig gondolataim rabja voltam. Kérdezem magamtól, miért is gondolkozok már órák óta egy olyan személyen, akit még nem is ismerek? Csak annyit tudok róla hogy Ő és a családja az újdonsült szomszédaink. Amikor láttam a járdán ácsorgó férfit, először szimpatikus volt. De amikor egy pillanatra a szemébe néztem, egy rideg és érzéstelen arccal találkozott a tekintetem. Amikor meghallottam hogy valaki sír a kocsiban, nem tudom miért, de aggódtam hogy mi történhetett. Hallottam egy keservesen síró fiú hangját és egy szinte már kiabáló nőt is. A férfi ki a ház előtt állt, ingerülten tanulmányozta a járműből kiszűrődő hangokat. Már gyorsléptekkel közelített az autó felé, kirántotta az ajtaját. A nő lekevert a fiúnak egy hatalmas csattanó pofont. Arra eszmélek fel hogy a szülei elviharzanak az autótól mindent otthagyva. Az egész vitát hallottam. Akkor szorult össze teljesen a szívem amikor megláttam Őt. Zihált a sírástól és ömlöttek a könnyei. Kötött pulcsijának ujjával megtörölte arcát és rám nézett. Hirtelen a zokogó arckifejezése ijedtté változott. Mindez pár másodperc alatt történt meg. De az a pár másodperc elég volt hogy megfigyelhessem pár pillanat erejéig. De mire már észrevettem hogy még mindig a járdán állok, addigra már azt láttam hogy elrohant a hátsó kertbe. És most itt vagyok az ágyamon, fetrengek, folyamatosan mozgolódok de egyszerűen csak ezen jár az eszem. Az is nagyon érdekelne hogy a szülei hogyan mernek ilyen bánásmódot folytatni a gyerekükkel. Nem értem miért kell alkalmazni erőszakot. Az én nagyszüleim amióta itt vagyok azóta nem ütöttek meg hogyha nem nézzük a tockosokat amiket okból kaptam, és én is bevallom hogy megérdemeltem. De soha nem ütöttek meg erősebben. Tudom hogy semmit sem tudok erről a fiúról, de szerintem marhára nem kellett volna megütni. Lehet hogy káromkodott, de még az is érthető, mert ha az ember ideges akkor kicsúszhat a száján egy két csúnya szó. Minden csendes a szobámban. Arra leszek figyelmes hogy ugyanazt a sírást hallom ami a nyitott ablak felől hallatszik. Mikor már felkelnék az ágyamról, valaki kopog az ajtómon a gondolat meneteimet megszakítva.
- Édeském bejöhetek? -kérdezi kellemesen csengő hangján a nagymamám.
-Persze, gyere csak.
Hallom hogy picit nyikorog a kilincs és a fehér ajtó mögül, egy kedves és mosolygó arccal találkozok mely nyugodtságot sugároz.
-Nem szeretnélek megzavarni, csak annyi lenne a kérdésem hogy van- e kimosnivaló a szobádban valahol. Mert tudom hogy jobban szereted a földre ledobni a cuccaidat, minthogy elvidd a fürdőszoba előtti szennyesbe.-mondja enyhén kacagva.
- Én? Dehogy. -mondom pimasz vigyorral az arcomon.
-Hát akkor elég élénk a fantáziám hogy szanaszét a földön ruhákat látok mindenhol...- egy sóhaj mellett, mosolyogva forgatja szemeit. -Az összeset ki kell mosni? -lehajol és kezdi összeszedni a földön heverő ruhadarabokat.
-Nem kérdés szerintem.-közelítek hozzá és egy puszit nyomok az arcára.
-Mi lenne veled nélkülem...-sóhajt egyet a derekát megfogva és felemelkedik s ruhákkal teli kézzel vonul ki a szobámból.
-Köszönöm szépen!-kiáltom utána.
Ha nem lennének a nagyszüleim akkor tényleg sehol se volnék. Nem lenne otthonom és teljesen egyedül lennék mert az biztos hogy a szüleim nem igen tudnának velem foglalkozni.
Jó hallásomnak köszönhetően még mindig hallom hogy valaki sír. Odamegyek az ablakomhoz és mikor kinézek meglátom hogy valaki ül a fűzfa tetején, a szomszéd kertben. Jobban ráfókuszálok az emberi alakra hisz nem látom tisztán mert már kezd sötétedni. Pár másodperc hunyorgás után rájövök. Hogy lehetek ilyen hülye? Hisz ki más lehetne? Csakis az a fiú akit pár órával ezelőtt láthattam. Azóta kint van? Az nem lehet. Istenem...miért érdekel ennyire? Ő csak egy fiú, aki a szomszédom. Hallom hogy egy autó motorja beindul. Az utca felé néző ablakomhoz szaladok és látom hogy a szomszédból a fekete autó végigszáguld az utcán. Hova mehettek? Csak úgy egyedül hagyták a fiúkat szó nélkül? Még mindig az utcát nézem és észreveszem Őt. A kapu felé vánszorog és már csak a kocsi hűlt helyét látja. Ott áll egyhelyben. Látom hogy egy papírt szorongat a kezében és meredten nézi azt.

Jungkook szemszöge:

Kikészültem... gyűlölöm az életem. Ezt nem is tudom életnek nevezni. Már végre kezdtem megszokni a régi otthonunkat. Soha nem sikerül beilleszkednem. Soha az életben nem voltak barátaim. Nem jártam iskolába. Magántanárom volt elsőtől kezdve. Nem szoktam emberek közé menni. Szinte egész életemet tanulással töltöm és költözéssel. A szüleim még a rajzolást is megtiltották. Azzal az okkal hogy rajzoltam én eleget és fölösleges időpazarlás. Tegnap elégették a rajzaimat és kaptam mellé egy verést is mert mertem tiltakozni. Apám sokszor részeg az anyámmal együtt. Mindenki azthiszi hogy a rengeteg pénz az boldogít. Apám egy milliárdos. Sok pénzünk van. Na és boldog vagyok? Rohadtul nem... A szüleim még a gyerekükként se tekintenek rám. Csak egy ember vagyok nekik akit el kell tartaniuk, ha meg ellenkezik akkor szarrá kell verni. Én nem akarok ilyen életet. Nem érek semmit. Szó szerint. Senkisem szeret engem. Azért tartanak el a szüleim hogy ne kerüljenek bíróság elé. Az rosszat tenne a hírnevüknek amit annyira féltenek. Mindenkinek azt mondják hogy milyen jól elvan ez a család, és mindent megadnak nekem. Mindenki úgy tudja az ismerősök között hogy én egy elkényeztetett elit kisfiú vagyok. Mivel a szüleimnek 7 sikeres cégje van, ezért el szokták őket hívni híres rendezvényekre és estélyekre. El is szoktak vinni. Előtte mindig megfenyegetnek hogyha nem játszom meg magam a sajtó előtt és bármi rosszat is merek mondani, akkor ismét megvernek. Nehéz így élnem. Próbáltam a rendőrség felé fordulni a verések miatt. De nem mertem. Nincs olyan nap hogy ne lenne lila és zöld foltos, zúzódásos a testem. Szinte megszoktam hogy kis korom óta ok nélkül terrorizálnak. Az évek alatt már a fájdalomküszöböm is az egekben jár. Sok mindent átéltem. De erről nem szeretnék mesélni... Mindezt tűrnöm kell. Bár lehetne átlagos életem...ohh istenem inkább lennék szegény minthogy ez az élet... Nem kérek barátokat...szerelmet se...úgyse tudom milyen az...csak egy családot szeretnék...egy normális családot...akikről tudom hogy szeretnek és nem bántanak engem... Annyira boldog lennék..legalább egy embernek számítanék..De úgylátszik ez nekem nem fog megadódni. Semmit se tehetek. Egy madár vagyok akit bezártak egy ketrecbe és megkínoznak minden egyes nap. És akik látnak azok csak a látszatot látják. Az emberek előtt megjátszák magukat s pátyolgatnak. De utána..következik a kínzás. Undorító emberek a szüleim... Szemembe mondták hogy ők míg élnek addig tesznek arról hogy boldogtalan legyek. Ez mind azért van mert én fiúnak születtem és nem lánynak mint ahogy ők azt szerették volna. Rá akartak venni engem erőszakkal hogy átplasztikázzanak engem lánnyá. Hormontablettákat akartak velem szedetni..végül nem engedélyezték a műtétet mert annyira ellenkeztem. Már a műtőben voltam amikor felébredtem. Azonnal kirohantam magam után hagyva mindent. Attól a naptól kezdve büntetésként megvernek engem, azaz 8 éves korom óta. Egyre több emlék eszembe jut... abba kell hagynom. Örülök hogy nincsenek itt és egyedül lehetek. Nem merem megnézni a papírt amit a kapun találtam felragasztva. Miért húztak el? Hova mentek? Nem tudom hogy mi lehet benne. De félek. Már négykor kellett volna a magántanáromnak jönnie. De ő sem jött... Nagyon nem tetszik ez nekem. Ráveszem magam és felkészítem arra ami a levélben fog állni.
Kinyitom a levelet és kezdem a sorokat elolvasni. Hanyag és szinte kiolvashatatlan kézírás. Ezt biztos az apám írhatta...
Elmegyünk kb egy hónapra vagy nem tudom meddig mert elegünk van belelőled. Szerintem találsz elegendő pénzt és el tudod magad tartani. Amugy a magántanárod felmondott, fogalmam sincs miért is. Örülhetsz most, mert beirattunk téged a legközelebbi iskolába. Nem tudom mikor kezdesz. Szerintem jövőhéten. Majd kérj valakitől segítséget. Tudom hogy a magántanárodon kívül nem beszéltél senkivel. De hát akkor itt az ideje. Tudom hogy te még soha nem voltál iskolában. Nyafogtál hogy nincsenek barátaid, nesze szerezz. Fura lesz szólok. Nem tudom hogy mi lesz ott de arra kérlek ne legyél életképtelen csíra. Tudom hogy egy senkiházi szardarab vagy de embereld meg magad. Ha nem mész be az iskolába az nem az én bajom. Meg fogod találni , hisz a környéken csak az az egy középiskola van. Van kaja de majd menj boltba meg stb. Annyit mondok hogy tartsd el magad. Jah.. ennyi kb. Ne számíts arra hogy hamar visszajövünk. Gondoltam hogy nem írok levelet de utána eszembe jutott hogy nincs senkid és nem tudsz kihez fordulni. Ennyit a tájékoztatásról.
Elolvastam az üzenetet... Magamra maradtam. Rosszabbra számítottam..nem tudom mi lesz. Bár sejtettem hogy valami ilyesmi lesz benne. Legalább kis ideig megszabadultam tőlük és nem vernek meg...Megszorítottam a papírt a kezemben...és most jutott el a fejembe az a kérdés...Most mi lesz?
A kérdés gondolatára a könnycsatornáim eleredtek. Mivel érdemlem ezt ki? Leguggoltam és a tenyereimbe temettem könnyektől nedves arcomat. A sötétedő ég felé vezetem tekintetem. Oldalra nézek és úgy érzem hogy valaki figyel...az ablakban meglátom azt a fiút akit még órákkal ezelőtt láttam meg. Gyengéden elhúzza a függönyt így elémtárul teljes egésze. Most alkalmam van jobban megnézni őt. Kell pár pillanat hogy a sírástól elködösödött tekintetem élesedjen. Tekintetemet nem tudom levenni róla. Nagyon gyorsan ver a szívem és csak meredten nézem Őt, miközben Ő lágy tekintetével engem térképez fel.

Taehyung szemszöge:

Nem tudom mióta állhatok itt az ablak előtt...Nem tudok betelni a látványával..megbabonáz a gyönyörűsége..mint egy angyal. Nem tudok róla semmit...de ahogy most látom őt teljesen összeszorul a szívem. Miért sír? Miért szenved egy ilyen angyal mint Ő? Már percek óta csak egymást nézzük... Mindketten csak meredten nézünk egymásra mozdulatlanul. Mintha leállt volna az idő és csak mi ketten lennénk e világon. Meg kell tudnom hogy ki Ő. Segítenem kell neki. Mit kéne tennem? Elmélkedés közben még mindig egymást pásztázzuk szempárjainkkal... Oda kell mennem. Kezemmel jelzem neki hogy várjon. Egy furcsa és ijedt pillantást kapok tőle, de látom hogy biccent egyet a fejével. Én gyorsan elhúzom a függönyt. Sietősen kimegyek a szobámból, lezakatolok a lépcsőn és megérintem a fotelban ülő személy vállát.
-Mama, átmentem a szomszédba. Valamikor jövök.
Nagymamám kissé furcsán nézett, de biccentett és tekintetét visszavezette a tévére és tovább nézte a kedvenc sorozatát.
-Sziasztok! -mondtam a nappaliban ülő nagyszüleimnek és utamat az ajtó felé vettem és gyorsan felkaptam a cipőmet, bekötöttem a cipőfűzőm és becsuktam magam után az ajtót. A szomszéd ház felé veszem az irányt és meglátom Őt ahogy a ház lépcsőjén ül és félénken mégis kiváncsian néz rám a könnyektől vörös szempárjaival...
-----------------------------------------------------------
Sziasztok!😁 Hát itt lenne a második rész. Remélem tetszik, ha szeretnél írhatsz kommentet is és ha érdemesnek tartod rá ezt a részt akkor dobhatsz egy csillagot is 😊😊
Nagyon szépen köszönöm hogy elolvastad!😊💜

Peaceandlove✌💕