Reggel volt. A harmat még nem száradt fel teljesen, s a fűszálon nedvesen csillogtak. Még nem volt meleg, de érezhető volt hogy dél környékén nem érdemes kint tartózkodni. Toma frissen tett vett kertjében. Reggelit készített,s jó szokása szerint dudorászott hozzá. A nap elárasztotta az erdőt reggeli vörös fényével. Először csak a fák hegyét melengette még bágyadt sugaraival, majd fénye egyre lejebb kúszott. A madarak álmosan nyitogatták szemüket, s fogták bele napi csivitelésükbe, s ez még inkább jobb kedvre sarkallta Bombadilt. Miután elfogyasztotta reggelijét, elindult hogy megint,mint az elmúlt kétszáz évben, bebarangolja az erdőt. Nevetve, fütyörészve indult útjára.
Megállt jóbarátjánála az öreg Fűzfa apónál is hogy elmeséljen egy történetetn ,s hogy viszonzásul meghallgasson párat.
Tomának nem számított az idő. Ő ebben az erdőben élt mióta volt az erdő.
Ma azonban olyan hang ütötte meg fülét, amit sem itt, sem máshol még nem hallott. Egy nő énekelt. Meglepetten felkapta fejét, s egy pillanatra elfelejtkezett a fáról. Fülelt, de az énekszó elhallgatott.
Kis idő múlva azonban megint felzavarta az erdő nyugodt csendjét. Most már közelebbről szólt, s pár perc múlva már a hang gazdája sem volt titok. Egy gyönyörű  nő lépett arra a tisztásra ahol az Apó és Toma tartózkodott. A lány nem vette észre őket. Folytatta dalát. Bombadil ámulattal halgatta a Folyó Asszony lányát, s nem bírt ellenállni a kísértésnek. A dalra dallal felelt. Aznap így beszélgettek. A madarak vidám csipogással kísérték őket. A Fűz kettejüknek mesélte történeteit, s már ketten járták az erdőt.Együtt felügyelték a Fűztekerest, a Sírbuckákat, és az egész Öregerdőt.