1774. Anglia

– Violet Ledger! Mi az ördögöt csinálsz te ott?

A nevelőnője dühös hangjára Violet Ledger megtorpant, és a lehetőségeit mérlegelte. Nem tűnt valószínűnek, hogy ártatlannak tudja tettetni magát, hiszen Miss Fernburst rajtakapta.

A keze vöröslött, illetve már lilult a kezében tartott, lélegzetelállítóan finom illatú szedres pitétől. A még meleg töltelék kicsordulni látszott a sütőforma peremén.

– Violet Elizabeth… – A szigorú hang újra megütötte a lány fülét.

Azt nyugodt lélekkel állíthatja, hogy éhes volt. Miss Fernburst szörnyen jól tudta, hogy mennyire odavan az édességéért. Kétségkívül az az egyetlen lehetőség, ha elrejtőzik az egész pitével, és ott falja fel, annak ellenére, hogy eredetileg nem ezt tervezte.

Hová? – gondolta Violet sebesen. Hová vonulhatna el az ember egy egész szedres pitével? Nem a saját szobájába, ott képtelenség lenne elrejteni a bizonyítékokat.

A nevelőnője egy percre sem hinné el, hogy Violet ekkora ostobaságot tesz, ugyanis nyolc és fél éves létére több ész szorult belé, mint a társaiba ebben a korban.

– Kér egy kis pitét, Miss Fernburst? – kérdezte negédesen. Mosolygott, és a szempilláját rebegtette.

Nagyon jól tudta, hogy nemsokára kilencéves lesz, ám hatnál egy nappal sem tűnik idősebbnek. Ezt a tényt többnyire bosszantónak találta, ugyanis senki sem szereti, ha jócskán fiatalabbnak nézik. De nem állt tőle távol, ha törékeny, kecses alkatát néhanapján, szükség esetén az előnyére használja ki.

– Piknikezek – közölte Violet a helyzetet tisztázandóan.

– Kivel?

– Ó, a babáimmal. Sophia, Kitty, Hyacinth, Alicia és én – sorolta a neveket, amelyeket abban a pillanatban talált ki. Csak egy másodperccel később jött rá, mennyire abszurd nevet adott nekik.

Mivel a családban ő volt az egyetlen, a család ennyire fiatalkorú gyermeke, minden alkalommal, amikor a nénikéi és bácsikái meglátogatták őket, ajándékokkal halmozták el a kis Violetet. A surrey-i házukban mindig akadt vendég. London közelsége egyszerűen túl kényelmes volt ahhoz, hogy bárki ellen tudjon állni, és úgy tűnt, toujours* a baba a legjobb meglepetés.

Violet elmosolyodott; Miss Fernburst bizonyára büszke lenne rá, ha tudná, hogy franciául gondolkozott. Csak azt sajnálta, hogy ezzel nem tud dicsekedni.

– Miss Violet – szólt rá komoran –, azonnal vissza kell vinned azt a pitét a konyhába! Tudod jól, hogy az étkező asztalon kívül máshol nem ehetsz!

– Az egészet? – Violet látott némi reményt arra, hogy a sütemény egy kis részét megtarthatja, ám amikor Miss Fernburst megszólalt, a remény azon nyomban szertefoszlott.

– Természetesen, tudod, mi a szabály. Egyébként sincs nálad olyan eszköz, amivel felvághatnád, vagy megehetnéd. Sőt, ilyen korú gyereknek egyáltalán nem való semmilyen szerszám a kezébe!

Habár esze ágában sem volt felvágni a süteményt, ezt nem közölte Miss Fernbursttel, hiszen az túl megbotránkoztató lenne, így csak annyit felelt:

– Már vissza akartam menni egy kanálért.

– Ó, hát hogyne – dünnyögte az orra alatt a nevelőnő.

Miss Fernburst már megtanulta, hogy mióta Violet Elizabeth Ledger, a család egyetlen gyermeke megtanult járni és beszélni, azóta képtelenség megállítani. Valahogy…  Mindig is a saját útját járta, és a szabályok soha, egy szemernyit sem érdekelték.

– Miss Fernburst, tényleg nem gondoltam arra! – kiáltotta a lány.

– Mire nem gondoltál, kisasszony? – csendült fel egy hang a háta mögött.

Ennyi volt, gondolta Violet. Most, hogy az apja is megjelent. Hatalmasat nyelt – erre a fordulatra egyáltalán nem számított. Sebesen átfutotta a lehetőségeit, de egyik sem tűnt észszerűnek. Sőt, az ő imádott papájának képtelen lenne füllenteni. Még akkor is, ha egy egészen kicsi füllentésről lenne szó.

– Mit keresel a szalonban egy pitével? Annak a konyhában lenne a helye.

– Nos… – fogott bele, de megtorpant. Megpróbálta türtőztetni magát, hogy ne nézzen vágyódóan a kert irányába, ahová eredetileg készült.

– Azt mondta Miss Violet, hogy pikniket tervez a babáival – segítette ki Miss Fernburst.

– Valóban. – Lord Ledger ismerte annyira a lányát, hogy ezt az egyetlen mondatot ne kérdésként, hanem kijelentésként fogalmazza meg.

Violet egy nagyon apró mozdulattal bólintott. Mondhatni csak az állával.

– Mert a babáidat mindig igazi étellel eteted – jegyezte meg az apja.

A hangjába egyetlen cseppnyi gúny is vegyült. Violet nem szerette, amikor gúnyt űznek belőle, de most már teljes mértékben tudta, vége van a játszmának. Mattot kapott.

Violet egy szót sem szólt. Hallgatott, és várta, mi fog ezután következni.

– Violet Elizabeth? – pillantott rá az apja szigorúan. – Mit akartál csinálni azzal a szedres pitével?

– Jó, legyen – mondta határozottan, majd kérlelően az édesapja tekintetében fúrta az övét. – De a mamának ne mondd el!

– Violet…

– Egy kis csapdát akartam állítani – jelentette ki.

– Micsodát? – vonta fel a szemöldökét Lord Ledger.

Tisztában volt a lánya cserfességével, viszont erre nem számított. Miféle csapdát állíthat egy nyolc és fél éves kislány, akinek minden mozdulatát és rezdülését egy szigorú nevelőnő kíséri? Lord Ledgert zavarta, hogy sosem tudja, mi lesz a következő csintalanság, amelyen Violet töri a fejét.

– Csapdát. Annak a Bridgerton fiúnak – bökte ki a lány, miközben jóízűen lenyalta az ujjáról a mennyei szedres tölteléket.

Erre sem Lord Ledger, sem Miss Fernburst nem számított. Mindketten elképedten néztek a lányra. Leggyorsabban, azonban mégis az apja kapott észbe:

– Annak a Bridgerton fiúnak?!

*Toujours:  jelentése: mindig