1783., London

- Nézd! Nézd meg őt! - kiáltotta Florence, és ujjal rá is mutatott a lányra.

Ó, hogy gyűlölte Violet Ledger a szezont! Sokkal jobban szeretett otthon lenni, és élvezni a nyugalmat, ahelyett, hogy az anyjával bálról bálra, koncentről koncertre, színházba és balett előadásokra járjon.

Ennél még az is jobb volt, amikor évekig alig foglalkozott vele. A szezon teljesen kimerítette; olyannyira, hogy a múlt héten eljátszotta a beteget, és könyveket olvasott.

Violet követte Florence ujját. Most már ő is azt a bizonyos hölgyet nézte.

- Nyolc férfi van mellette! - mordult Flossie. A hangjába egyszerre gyűlt csodálat és undor.

- Én kilencet számolok - dünnyögte Violet.

- A saját bátyámat nem vagyok hajlandó beleszámolni!

Egyszerre sóhajtottak fel, majd felnevetettek, miközben a tekintetüket még mindig Lady Begonia Dixonra szegezték. A rózsapiros ajkú, égszínkék szemű, tökéletesen ívelt vállú szépség konkrétan a londoni társaság összes férfiját elbűvölte, alig néhány nappal azután, hogy a városba érkezett.

- Mennyi ideje ülünk itt? - kérdezte Florence.

- Háromnegyed órája - becsülte Violet.

- Már olyan régóta?

- Attól tartok - mondta a lány, és komoran bólintott.

Hangja elvesztette az élét, kissé lelombozódottnak tűnt. Táncolni szeretett volna, ugyanis mindig is imádott táncolni, de így... szinte esélytelen, különösen, hogy Lady Begonia körül egyenesen kilenc férfi legyeskedett.

- Még csak egyszer táncoltam - közölte Flossie hosszú csend után. - És te?

- Kétszer. De egyszer Edwarddal.

- Az bátyám nem számít bele! - akadékoskodott Florence. - Szóval csak egy.

- Már miért ne számítana? - kérdezte Violet. - Edward Willoughby partiképes, tisztességes fiatalember. Megvan mindkét lába és az összes foga.

- De hiszen nem kedveled a bátyámat?

Semmit sem lehetett erre mondani, ami nem volt durva vagy hazugság, de legalább valaki felkérte táncolni, még akkor is, ha az a valaki Edward. Nem igazán kedvelte a férfit, nem tudta megmondani az okát, de úgy volt vele, hogy szegény koldus ne válogasson! Ezért Violet csak egy furcsa fejmozdulatot tett, amit így is, úgy is lehetett értelmezni.

- Bárcsak lenne egy bátyád! - sóhajtott fel Florence panaszosan.

De nincs, gondolta Violet.

- Hogy felkérjen táncolni? - Florence egy aprót bólintott. - Sajnálom.

Violet várt egy kicsit, hogy Florence mondjon valamit, de nem tette. A lány figyelme végre elszakadt Lady Begonia személyétől, és már a limonádésasztalnál figyelt valakit.

- Ki az? - érdeklődött Flossie.

Violet oldalra hajtotta a fejét.

- Azt hiszem, Ashbourne hercege.

- Nem, nem rá gondolok, hanem, aki mellette áll. Ő kicsoda?

Violet tagadóan ingatta a fejét, bár nem tudta, ki lehetett az a férfi, valahogy mégis ismerősnek találta. Mintha már találkoztak volna. Nem is látta jól az úriembert, így az is lehetett, hogy a sejtése téves. Magas volt, de nem nagyon magas, a testtartása olyan magabiztosan férfiasnak tűnt, és ez jelezte: tökéletesen ura a testének. Nem is kellett közelről látnia, hogy megállapítsa, milyen jóvágású férfi.

- Még nem láttam a társaságban - jegyezte meg Florence.

- Adj neki öt percet, és Begonia behálózza - fűzte hozzá Violet némi malíciával.

Ám a szóban forgó férfiú, mintha észre sem vette volna Lady Begoniát, és ez önmagában is figyelemre méltónak bizonyult. A limonádéasztalnál időzött, hat pohárral is fogyasztott, majd átment a büféasztalhoz, és rengeteg ételt vett magához. Violet nem igazán tudta, miért követi a figyelmével a fiatal férfit, hacsak nem azért, mert új volt a társaságban, illetve a lány unatkozott, mivel a barátnőjét az imént kérte fel a harmadunokatestvére egy valcerra. Violet kétségkívül egyedül maradt, és az egyetlen „szórakozása" az volt, hogy figyelte a férfit, valamint számolta, hány szendvicset képes megenni.

Hol lehet az anyja? Egészen nyilvánvalóvá vált Violet számára, hogy itt az ideje távozni. A levegő sűrűbbé vált, és olyan melege lett. Mellesleg, nem úgy tűnt, mintha bárki fel akarná kérni táncolni, és...

- Szép estét, kisasszony! - szólt egy hang a közelből. - Ismerem önt.

És, ami azt illeti, Violet is ismerte a rettentően éhes, tizenhét szendvicset felfaló úriembert.

- Ön Miss Violet Elizabeth Ledger. - A lány bólintott.

- Én... - kezdte, de meghökkentségében nem jutott tovább.

- Edmund Bridgerton - mutatkozott be, ám erre nem volt szükség. - Emlékszik, néhány éve meglátogattam George Millerton barátomat.

- Hogyne. Elég emlékezetes látogatás volt - felelte.

Ismét meglepte Mr. Bridgerton barátságossága, ugyanúgy, mint az utolsó találkozásukkor. A londoniak általában nem ilyen kedvesek.

- Remélem, már nem bosszantják annyira a gyermekkori csínytevéseim.

- Nem, bár akkor szörnyen zavart, mint tudja. A szüleim el is beszélgettek önnel.

- Csak azon gondolkozom, hogy egyszer sem próbálkozott meg bosszút állni.

- Akartam, de apám és a nevelőnőm rajtakapott - vallotta be Violet.

- Sajnálatos - mondta Edmund, és bólintott egyet.

Edmund Bridgerton leült mellé a székre, ahol addig Florence barátnője ült. Hátradőlt, majd kényelmesen elhelyezkedett. Laza és fesztelen volt, igazán természetesen viselkedett. De valahogy másnak tűnt, mint a társaságbeli fiatal urak.

Egészen más.

Violet nem igazán tudta, miként írja le, de volt valami Edmund Bridgertonban, ami miatt jól érezte magát vele. Kellemesen beszélgettek. Valóban fesztelennek bizonyult. Boldognak és szabadnak.

Egy perc alatt Violet felismerte, hogy Edmund a legboldogabb és legszabadabb ember, akivel valaha találkozott.

- Vannak testvérei? - érdeklődött Mr. Bridgerton, mire Violet a fejét ingatta.

A lány érezte, hogy Edmund teljes figyelmével felé fordult. Nem a társaságot fixírozta, hanem ránézett, egyenesen a szemébe. Ó, milyen borzasztóan szép szeme volt!

- Tudja, nehéz gyerek voltam. - Nem tudta, miért mondta ezt el, csak úgy kibuktak belőle a szavak. Kínosan érezte magát, de valamit mondania kellett. - Úgy értem - mondta, miután meglátta Edmund pajkos mosolyát -, nehezen születtem meg. Az orvos azt mondta anyámnak, hogy ne legyen több gyermeke. - Végül úgy döntött ideje a beszélgetőpartnere felé terelni a témát, és elővette a legjobb társasági modorát: - És önnek?

- És nekem? - kérdezett vissza évőden. - Egy nővérem, egy húgom, és egy bátyám van.

A gondolat, hogy még három ember lehetett volna az ő magányos gyermekkorában egészen csodálatosnak tűnt, sőt, igazi mennyország lett volna a számára.

- Közel állnak egymáshoz?

Mr. Bridgerton ezen a ponton elgondolkozott.

- Azt hiszem, igen - válaszolta végül. - Bár ezen még sosem gondolkodtam el. Hugo mindenben az ellentétem, de a legjobb barátaim közé sorolnám.

- És a lánytestvérei? - kíváncsiskodott tovább Violet.

- Billie a legidősebb. - Ezt Violet is tudta, emlékezett Flossie szavaira, mikor elmesélte, hogy teázott a Bridgerton lánnyal. - Végre férjhez ment, így már nagyon keveset találkozunk. És Georgiana körülbelül annyi idős lehet, mint ön.

- Ő most nincs itt Londonban?

- Jövőre itt lesz - sietett a válasszal Edmund. - A szüleim azt mondják, még mindig nem tértek magukhoz Billie debütálása óta.

Violet érezte, hogy a szemöldöke megrebben. Tudta, ezt nem lenne szabad, de...

- Megkérdezheti - mondta a férfi, ahogy meglátta a mellette ülő Miss Ledger arckifejezését.

- Mit tett? - tudakolta, és alig bírt türtőztetni magán, hogy hangja ne legyen túl kíváncsi.

Mr. Bridgerton cinkos mosollyal hajolt közelebb a füléhez.

- Részleteket sem a nőveremből, sem a szüleimből nem sikerült kiszednem, de volt valami tűzzel kapcsolatos skandallum.

A lánynak még a lélegzete is elállt a döbbenettől és a csodálattól.

- És egy törött csont is volt a dologban - tette hozzá.

- Ó, szegény Billie!

- Nem az ő csontja volt.

Violet alig tudta visszafojtani magában a nevetést.

- Ó, ne! Ezt nem lenne szabad! - bukott ki belőle, és már kuncogott is.

- Nyugodtan nevessen!

És Violet nevetett, majd Edmund Bridgerton is bekapcsolódott hozzá. A kacagás kirobbant belőle, hangosan, gyöngyözően, és amikor rájött, hogy az emberek a teremben őket figyelik, egyáltalán nem törődött vele.