1803., Aubrey Hall, Kent

Abban a pillanatban, amikor Violet meghallotta Eloise sikolyát, tudta, valami nincs rendben. Nem mintha a gyermekei soha nem sikítottak volna; folyton visongtak, általában egymással. Ám ez nem visongás volt, hanem sikoly. Nem düh vagy bosszúság okozta, nem is csalódottság, vagy valami vélt igazságtalanság.

A rémület sikolya volt.

Violet olyan iramban rohant át a házon, hogy az szinte lehetetlennek tűnt, hiszen a nyolcadik hónapban járt a nyolcadik gyermekével. Leszaladt a lépcsőn, át a hallon, ki a főbejáraton, le az előcsarnok lépcsőn, és...

- Mi az? - kérdezte döbbenten, ahogy meglátta hétéves lánya arcát. A nyugati pázsit szélén állt, a sövénylabirintus bejáratának közelében, és még mindig sikoltozott. - Eloise, szólt Violet határozottan, közben két tenyere közé vette az arcát. - Eloise, kérlek, mondd el, mi a baj!

Eloise sikoltása zokogásba fulladt, befogta a fülét, és csillapíthatatlanul a fejét rázta.

- Eloise, muszáj... - Violet szava hirtelen elakadt.

Hasában a gyermek elnehezült, elhúzódott, és fájdalom nyilallt belé, mintha kővel dobálták volna. A futás hatása. Ha Edmund a házban lett volna, biztos nem hagyta volna, hogy az emeletről lefusson. Azt mondaná, pihenésre van szüksége, hiszen most az állapota előbbre való. De mi van, ha a kétéves Gregory valami mérgezőt evett? Legalábbis pont akkor, amikor valamelyik idősebb gyereke levette róla a tekintetét. Mély levegőt vett, próbálta lassítani a szívverését, kezét hasa alá csúsztatta, kívülről próbálta megtámasztani.

- Papa! - sikította Eloise, és a labirintus bejárata felé fordult. Az anyja csak ekkor látta meg.

A lábat.

- Edmund? - suttogta. Aztán sikoltta.

A sövénylabirintus felé rohant, a bejáratnál kilógó csizmás lábhoz, melyhez nyilván test is tartozik, amely a földön hevert. És egyáltalán nem mozdult.

- Edmund, Edmund, ó Edmund! - ismételte meg újra sírva, nyögve.

Amikor odaért mellé már tudta: meghalt. Hanyatt feküdt, a szeme még nyitva, de nem volt már benne élet. Eltávozott harminckilenc évesen az élők sorából.

- Mi történt? - súgta, és kétségbeesetten simogatta férje karját, valamint csuklóját.

Elméje tudta, már nem tehet érte semmit, nem hozhatja vissza az életbe. A szíve is tudta, de a keze valahogy nem fogadta el ezt a tényt. Képtelen volt megállni, hogy érintse... szúrja, rángassa, markolja zokogva férje élettelen testét.

- Mama? - Eloise mögé ért, és megszólította, ám az asszony nem válaszolt. - Mama?

Violet képtelen volt hátrafordulni. Nem tudott a gyermeke szemébe nézni tudván, hogy már csak ő maradt a szülei közül.

- Egy méhecske volt, mama. Egy méhecske megcsípte papát.

Violet mozdulatlanná merevedett. Méh? Mit ért az alatt ötödik gyermeke, hogy megcsípte egy méhecske? Mindenkit csípett már meg egy példány. A szúrás helye feldagad, bevörösödik, viszket és szörnyen fáj. De nem halálos.

- Azt mondta, nem halálos - szólalt meg a lány remegő hangon. - Nem is fájt neki.

Violet csak nézte a hitvesét; feje jobbra-balta rándult, mintha tagadná, mintha nem akarná elhinni, hogy ez megtörtént. Hogy lehetséges az, hogy nem fájt neki? Hiszen a halálát okozta.

Kínlódva szólásra nyitotta az ajkát, de nem sokáig jutott. Nem tudta, mit szeretne kérdezni. Mikor történt? Merre voltak? Mit mondott még? De vajon számít ez? Számít is bármelyik kérdés jelen helyzetben?

- Nem kapott levegőt - mondta Eloise.

Violet érezte, hogy a lánya közelebb húzódott hozzá, és aztán a kis keze a kezébe csusszant.

- És olyan furcsa hangot hallatott - tette hozzá. - Mintha fulladozott volna. Aztán... ó, Mama! - Eloise elhallgatott, és Violet végre megértette, mi történt azután.

A kis Eloise Bridgerton látta utoljára élve a Bridgerton gyerekek apját.

Az ő szeretett Edmundját.

Eloise odabújt az anyjához, oldalvást, ahol a csípője ívére hajtotta volna a fejét, ám most nem volt ív, hanem egy dudor, egy hatalmas has, benne egy gyerekkel, aki sosem fogja megismeri az apját.

- Le kell ülnöm - súgta Violet maga elé. - Muszáj...

˚ ༘ ⋆｡˚ 🐝˚ ༘ ⋆｡˚

Amikor Violet magához tért, szolgák vették körül. Mindegyikük arcára gyász és döbbenet.

- Mielőbb ágyba kell juttatnunk - jelentette ki a házvezetőnő.

A lakáj segíteni próbált neki, de Violet a fejét ingatta.

- Köszönöm, tudok járni!

- Asszonyom...

- Azt mondtam, tudok járni! - csattant fel.

- Hadd segítsek! - szólt a komornyik nyájasan. Azzal átfogta a derekát és talpra segítette.

- Eloise? - érdeklődött a házvezetőnőtől.

- A dajka már felvitte a lányok hálószobájába.

Jó, az jó, gondolta Violet Bridgerton. Vagy legalábbis remélni merte, hogy nem aggódik érte túlságosan.

- Asszonyom, ágyba kell juttatnunk, ez egyáltalán nem jó a babának! Próbáljon meg megnyugodni, kérem! - Violet bólintott, ám nem értette, hogyan kérhet tőle ilyet Mrs. Wilson, hiszen az imént veszítette a hitvesét és a támaszát.

A hasára szorította a kezét; tudta, hogy ennek a gyereknek erősnek kell lennie. Erőt vett magán, nem zokogott tovább, hanem hagyta, hogy a szolgálói besegítsék a házban.

Edmundért erősnek kell maradnia.

˚ ༘ ⋆｡˚ 🐝˚ ༘ ⋆｡˚

- Küldessen a bábáért! - rendelkezett Violet, miután a házvezetőnője besegítette az ágyba, melynek másik oldala mostantól már mindig üres marad.

Gyors és könnyű vajúdás után a bába hajnalban bejelentette:

- Kislány! - Egy apró, rózsaszín bőrű kislányt adott Violet kezébe.

Violet nem igazán tudta elhinni, hogy kislány. Abban a hitben volt, hogy kisfiú lesz. Az Edmund nevet adta volna neki, ezzel felrúgva a család korábbi névadási szokását, miszerint a gyermekeiket ábécé betűi szerint nevezik el, sorrendben, és eddig A-tól G-ig terjed a névsor. A kisfiút Edmundnak fogják hívni és olyan lesz, mint az apja volt, mert csak így képes értelmet adnia ennek az egésznek.

De kislány lett. Lenézett az arcára, és mintha a sajátját látta volna. Kisebb, kissé kerekebb, de határozottan nem a férje arca pillantott vissza rá. A baba ránézett, egyenesen a szemébe, bár Violet tudta, hogy ez nem lehetséges. Az újszülöttek nem csinálnak ilyet; jól tudta, hiszen ő már a nyolcadik gyermeke volt.

De ez a kicsi... Mintha nem tudatosult volna benne, hogy nem nézheti így az anyját. És pislogott. Ráadásul kétszer. A legnagyobb szándékossággal tette, mintha azt mondaná: Itt vagyok, és pontosan tudom, mit csinálok.

Violetnek a lélegzete is elállt. Teljesen és rögtön beleszeretett ebbe a lányba. Olyan szeretet volt, hogy alig fért meg benne.

- Milyen nevet ad neki, asszonyom? - kérdezte a bába.

Violet hallgatásba merült, hiszen nem gondolta volna, hogy lánya fog születni.

Már meg is fogalmazódott benne, mi lesz a baba neve, de először még visszaemlékezett arra a napra, amikor az ő története elkezdődött Edmunddal.

A konyháról lopott szedres pitével szeretett volna csapdát állítani az ő imádott Edmundjának, miután ő búzalisztet szórt a hajába. Az is eszébe jutott, hogy füllentett a nevelőnőjének. Azt állította, piknikezni fog a babáival.

Hogy is hívták azokat a babákat? - kutakodott az elméjében, ám csak egyetlen név jutott eszébe, amelyet a lányának szánt.

- Hyacinth - mondta ki most már hangosan is.

A tény, hogy ez éppen egy H betűs szó volt, és tökéletesen beleillett az Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory sorba... Nos, ettől csak még tökéletesebb lett.

Ez volt Edmund kedvenc virága is. Különösen a kis fürtös jácintot szerette, a tavasz első hírnökét. Ez a virág a természet újjáéledését jelzi, és Violet számára az újjászületést.

Violet Bridgerton ekkor jött rá, hogy van élet a halál után.

VÉGE