Violet Ledger jól emlékezett a tegnapi nap minden egyes mozzanatára. Florence Willoughby barátnőjével éppen virágokat gyűjtöttek  a mezőn, amikor az eset megtörtént.

– Mondd csak, Flossie, a mamádat zavarná, ha ma véletlenül nálatok maradnék? – kérdezte Violet.

– Nem hiszem, most nincsenek is otthon. Tudod, Cavendish-ék báljára mentek. Nem figyeltél? Tegnap említettem. Szörnyű vagy, Violet Ledger! – sipította magas hangon.

Ha  Violetet nem győzte volna le az önuralma, akkor minden bizonnyal befogott füllel hallgatta volna tovább a barátnőjét. Különösen, miután a kiabálása már olyanná vált, mintha nem emberi nyelven lenne.

Zajt hallott a háta mögötti málnabokorból. Mintha valaki az avarban mászna. Egy pillanatra elkapta a rémület, de csak egy pillanatra, hiszen Violet Ledgert nem olyan fából faragták, hogy megrémüljön egy apró nesztől.

– Violet! – sikította Florence, miután barátnőjét eltalálta egy lisztbomba.

A lány nem látott; prüszkölt az orrába kerülő liszttől. Tüdeje összeszorult, hiszen csak nehézkesen kapott levegőt a búzaliszttől. Amikor egy pillanatra kitisztult előtte a kép, megpillantotta, kitől érkezett a támadás.

Tudhatta volna: a Bridgerton fiú volt az. Az a fiú, aki vendégségbe érkezett Georgie Millertonhoz. Dühösnek érezte magát; képes lett volna megütni az ifjú Bridgertont mérgében, de nem tette. Csak kábultan szemlélte, ahogy a fiú őt nézi, és nevet, méghozzá gúnyosan.

˚ ༘ ⋆｡˚ 🐝˚ ༘ ⋆｡˚

Az apja felnevetett. A lány érezte a hangján, hogy nem akarta ezt tenni, ezért a szája elé kapta a kezét, köhécselt, majd visszatért az arca komolysága.

– Borzasztó alak – panaszolta Violet. – Szörnyű, szörnyű, nagyon szörnyű! Te is tudod, hogy az!

– Azért biztosan nem olyan rossz. – A lány felhúzta az orrát, és próbálta kerülni az apja tekintetét.

Violetet bosszantotta, hogy a papája a fiú mellé állt, és nem az ő véleményén osztozik. Nem tetszett neki, sőt úgy érezte, elárulták.

– De az! Csak látogatóban van itt, és az ember azt hinné, tud viselkedni, mivel az apja egy vikomt, de…

– Violet…

Lord Ledger megtorpant. Dorgálni akarta Violetet, de nem tudta. Még magának sem merte bevallani, milyen jól szórakozik a feldúltságán.

– Nem úriember! – csattant fel a lány.

– Hiszen csak tízéves!

Tessék, gondolta Violet. Megint kiállt a fiú mellett, holott még csak nem is ismeri, legalábbis nem úgy, ahogy ő ismeri azt a Bridgertont.

– Az embernek ebben a korban már igazán illene tudnia viselkedni – vágott vissza, miközben még egy fintort is megengedett magának.

– Nem a mi vendégünk. A Millerton családnál vendégeskedik.

– De akkor is – Violet dacosan kötötte tovább az ebet a karóhoz.

Erős vágyat érzett arra, hogy karba fonja a kezét. De még mindig azt az átkozott pitét szorongatta a tenyere között.

Az apja várta, hogy befejezze a gondolatot, de nem tette.

– Jobb lesz, ha átadod azt a pitét Miss Fernburstnek – rendelkezett.

– De vendégségben úgy illik lenni, hogy egyáltalán nem viselkedünk borzasztóan a szomszédokkal – akadékoskodott.

Lord Ledgernek fogalma sem volt, ki, mi, illetve mivel bosszantották fel az egyébként nyugodt lányát. Sőt, inkább úgy határozott, nem is mer találgatni, megvárja, amíg kinyögi, hiszen előbb vagy utóbb, de Violet Ledger mindig közli vele, mi nyomja a szívét és a lelkét.

A férfit örömmel töltötte el, hogy a lánya sokkal jobban megbízik benne, mint a feleségében. Tisztában volt vele, hogy Lady Ledger nem az a kötődős fajta, és szívesebben tölti az idejét a barátnőivel, ahelyett, hogy a még bálokhoz igen fiatal lányával különböző játékokat játsszon. Éppen ezért igyekezett mindent, és még annál többet is megadni Violetnek.

– A pitét, Violet Elizabeth – szólt rá még egyszer, hogy nyomatékosítsa az akaratát.

Habár kelletlenül, de a kislány átadta a pitét a nevelőnőjének, az asszonyon pedig látszott, hogy fikarcnyit sem szeretné a süteményt fogni. Miss Fernburst szótlanul távozott a szalonból, még mielőtt  töltelék cseppent volna Lady Ledger drága szőnyegére.

Amikor Violet megbizonyosodott róla, hogy Miss Fernburst hallótávolságon kívül tartózkodik, mogorván az apjára pillantott. Dacosan megtörölte a szedertől lila kezét a ruhájában. Az apja már szólásra nyitotta a száját, de Violet hamarabb tette meg:

– Az a Bridgerton fiú búzalisztet szórt a hajamba! – csattant fel, miközben toppantott egyet.

– Búzavirágot? Azt hittem, a lányok szeretik az ilyesmit…

Miért háborodik fel Violet azon, hogy egy fiú virágot szórt a hajába? Hiszen ennek nem kellene ennyire lelombozónak lennie... Valamint, ezért az aranyos tettért miért akart csapdát állítani? – elmélkedett magában Lord Ledger.

– Jaj, apa, rémes vagy! Búzalisztet! Abból készülnek az olyan mennyei sütemények, mint az a szedres pite. A múltkor Miss Fernburst majdnem fél órán át mosta miatta a hajam. Ne nevess ki! – nézett durcásan az apjára, amikor látta, hogy annak majd’ kicsordult a könny a szeméből a nevetéstől.

– Nem nevetek – tagadta Lord Ledger a nyilvánvalót.

De a lánya átlátott rajta… nem is, nem csak átlátott, hanem tudta is, hogy az apja az imént füllentett olyan dologról, ami szemmel látható.

– Csupán azon tűnődtem, hogyan sikerült a fiatalúrnak lisztet szórni a hajadba.

– Nem tudom! – mordult fel Violet.

Ez volt a legbosszantóbb az egészben. A Bridgerton fiúnak sikerült teljesen beborítania a haját porliszttel, és hiába törte a fejét, hogyan csinálta, Violet nem lelt rá a megoldásra, de tudta, hogy nem lehet bonyolult a megoldás, hiszen a vikomt fia mindössze tízéves.

– Úgy tudom – mondta az apja tárgyilagos hangon –, a jövő hét végén elmegy. Így nem kell sokáig elszenvedned a társaságát. Ha egyáltalán még találkozol vele – tette hozzá sietősen. – Ezen a héten nem terveztük meglátogatni a Millerton családot, ugye? Vagy neked mást mondott édesanyád?

– Tegnap sem terveztük, mégis sikerült leliszteznie engem. Egyébként anya nem mondta – válaszolta kedélyesen.

– Honnan tudod, hogy a Bridgerton fiú volt?

– Csak tudom. Minden Bridgerton egyforma: kékszemű és gesztenyebarna hajú.

Visszaemlékezett: miközben krákogva és prüszkölve –, akár egy cheval* – hadonászott a lisztfelhőben, hallotta, hogy a Bridgerton fiú diadalmasan felnevet. Ha nem kellett volna megküzdenie a szemében lévő liszttel, bizonyosan látta volna, hogy a fiú utálatos vigyorral nézi őt és szenvedését.

– Pedig olyan illedelmesnek tűnt, amikor múltkor itt teáztak Georgie Millertonnal.

– Hát, hogyne! Felnőtt közelében tud viselkedni.

– Sajnálom, hogy ezt át kellett élned, ám el kell mondanom, ez egy olyan lecke, amelyet az életben is hamarosan megtapasztalsz – mondta bölcsen Lord Ledger. – A fiúk szörnyűek tudnak lenni. Kérdezd csak meg édesanyádat, amint hazajött a teazásról. Ő tudna neked mesélni.

Violet el sem tudta képzelni, hogy az apja valaha is rosszat tett volna az anyjának. Souvent* megcsókolja, kifigyelte, hogy néha olyan szerelmes csókot váltanak, amilyet még a világ nem látott. Olyan, mintha minden porcikája mosolyogna, amikor beszélgetnek.

– Lehet kedvel téged. A Bridgerton fiú – tette hozzá egyértelművé téve, mintha ez egyáltalán szükséges lett volna.

– Nem! – kiáltott fel Violet rémülten.

Ez egyszerűen lehetetlen. Ha valakit kedvel az ember, annak nem szór lisztet hajába, és nem neveti ki.

– Az is lehet, hogy nem kedvel, és egy nagyon szörnyű alak, de talán szépnek tart. Tudod, a fiúk ilyeneket csinálnak, ha valakit szépnek találnak.

– Te is ezt csináltad anyával?

Erre már Lord Ledger nem felelt. Violet észrevette, hogy figyelmen kívül hagyta a kérdését, és ez nem tetszett neki. Az apja még sosem tett úgy, mintha nem hallotta volna, amit mond, de inkább úgy döntött, nem érdeklődik újra.

– Megmondom, mit tegyél – szólalt meg ismét, azzal lehajolt, és megsimogatta a lánya állát. – Ha az a Bridgerton fiú… mit mondtál, hogy is hívják?

*Cheval: jelentése: ló
*Souvent: jelentése: gyakran