,,Minden ember arca, mint egy fénykép, már a legelső találkozásnál valamilyen nyomot hagy a másik szívében, mégpedig maradandót. Kivételes erők formálják a lelkünkben őrzött képeket.'' – Hendi Ilma

Tracey

Vajon milyen lehet a boldogság? Az emberek milyen színnel, esetleg szavakkal írnák körbe a saját kis boldogságuk? Mikor tudom azt, hogy én igazán boldog vagyok? Ahogy figyelem az embereket körülöttem, látom a mosolyukat. Viszont mindenkié más és más, ahogy a kisugárzásuk is. Hogy ezt én honnan tudom? Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy látom az emberek színét? Igen, jól hallottad. De néha nem csak látom, érzem is. Furcsa egy képesség. Van, amikor még jó magam is félek tőle, főleg akkor amikor az emberek érzelmei rám is hatással vannak, kiterjednek rám. Ennek vannak hátulütői is. Például, ha én kicsattanok az öröm miatt, de a társaságomban lévő pont az ellenkezőjét érzi, akkor én is olyan hangulatba kerülök, bár ezt próbálom palástolni, nem engedni annyira, hogy mások ennyire bélyeget nyomjanak rám. Én ezt csak átoknak nevezem, mert ez tényleg az.

Nagyot sóhajtva döntöm fejem a busz hideg és nyirkos üvegének, aminek a tükröződésében látok egy rövid, szőkésbarna hajú lányt, akinek szemei alatt csúf, lila karikák húzódnak egy újabb álmatlan nap miatt. Ajkam örömteli mosolyra görbül, de ez a tükröződésben csupán erőltetett vigyorgásnak tűnik, ezért lemondóan abbahagyom. Ma valahogy nincs jó kedvem, és még a közérzetem is ramaty. A mellkasom nehéznek érzem, mintha több mázsa súly nehezdne rá. Még a levegő is nehezen áramlik be és ki a tüdőmben. A nem megfelelő oxigén miatt pedig szédülök, zsong a fejem. Érzem, ahogy jobbra-balra dülöngélek, mint egy élettelen rongybaba.

Felhúzom a lábam, sarkam az ülés szélére helyezem, miközben a térdemre helyezem a keménykötésű, csíkos füzetem, aminek lapjai még üresek. Egy értelemes szó sem fúrta az agyamba magát, nemhogy egy összetett, érthető mondatfoszlány. Ezért utálom a kezdetet, mert nehéz. A történet és a szereplők is összeálltak a fejemben, viszont képtelen vagyok megfogni az első fejezet legelső mondatait. Valami nagyot és ütőset akarok. Nem unalmas sablonnal nyitni, hogy a lány felébredt reggel félhétkor, felöltözött, majd lement reggelizni. Nem. Ez túlságosan lapos és lényegtelen. Senkit sem érdekel. Szerintem az emberek olyan kezdésre várnak, amik elgondolkodtatják őket, aminek van kézzelfogható értelme is.

A toll végét ajkamhoz érintem, majd a fogaim közé helyezem, lányan ráharapok.

A busz hirtelen megáll, a hátsó ajtó kinyílik, s megjelenik a barátnőm mosolygós arca. Fényes, narancssárga aura öleli őt körbe. A nyári lágy szellőt idézi elő bennem, amely üdén simogatja a bőröm, annak ellenére, hogy még csak március eleje van. Borús és esős napok. A nap néha-néha bukkanik csak elő, viszont annyira meleg még nincs, hogy igazi tavasznak mondható időjárás legyen. Inkább a tél és a tavasz keveréke. Vajon annak mi a neve? Tévasz? Élvasz? Télta? Igazából nem tudom. Nem vagyok jó a névadásban.

– Vedd le a táskád az ülésről, csajszi! Jön Cornel is, neki sok hely kell – mondja örömteli hanggal, mire az én arcomon is kezd megjeleni a jókedv. Félszemmel látom őt az ablakban. Kezdenek eltűnni a fejem fölött a reggeli viharfelhők, helyükbe lép félénken és pironkodva a nap a fényes sugaraival együtt, hogy elűzze azokat a morcos felhőket.

– Neked is jó reggelt, Bianca – köszöntöm őt kedvesen.

Lehuppan az előttem lévő ülésre, mellé pedig Aibel, Bianca legjobb fiú barátja. A fiú biccent felém amolyan köszönésként, amit lassan viszonzok. A mellettem lévő ülésről leveszem a hátitáskám, így Cornel is le tud ülni. A fiú végig türelmesen várt, majd helyet foglalt mellettem. A parfümje erős illata még most is megfacsarja az orrom, eléri, hogy arcom grimaszba torzuljon. Igen, botrányos egy szag. Minek ennyi pacsuli magára? Ennyiből már a parfümben is fürödhetne. Megtölthetne vele egy egész kádat.

A megviselt állapotú táskám leteszem a földre, majd újra az üres lapokra koncentrálok, közben hallgatom a körülöttem lévő sutyorgásokat, ahogy az úgynevezett barátaim elkezdenek beszélgetni, vagyis háromból csak egyet nevezhetek annak, de mindegy.

Bianca-t és Aibelt még a gimis éveim alatt ismertem meg, amikor én voltam végzős akkor ők elsősök, de azóta is kitűnő a kapcsolatunk. Könnyen ki lehet velük jönni, főleg Biancaval, aki alapból nagy extrovertált személyiségtípus. Aibel kicsivel visszahúzódóbb, de amikor elengedi magát, akkor majdnem egy szinten van az én drága barátnőmmel. Kiegészítik egymást. Cornel pedig... nos, ő róla nem tudok semmit sem. Új a környéken. Pár hete költöztek Holdkő városba, szóval egyelőre nem tudok róla semmit sem. Csak annyit, hogy egy évvel idősebb, mint Bianca és Aibel. Az aurája mindig olyan titokzatos és szürke. Zárkozott típusnak mondanám, viszont mégis olyan laza. El tudja engedni magát a mi kis társaságunkban.

– Hé, Boszi! – kiált felém Bianca, miközben az Adidas sportcipője orrával megrúgja a térdem. Bosszús pillantással díjazom a cselekedetét, ugyanis kiesett a kezemből a toll, ami el is gurult az ülések alatt. Barátnőm pimaszul mosolyog rám, majd csak annyit ejt ki szájfénytől csillogó ajkán, hogy upsz. Megforgatom a szemem, és nagyot sóhajtva vetem hátam a háttámlának.

Már szólásra nyitom a szám, hogy megkérdezzem mit akar, de Cornel mély, karcos hangja előbb csendül fel. Esküszöm, akárhányszor megszólal, a hideg végigfut rajtam, szinte mindenhol, mert a hangja olyan ijesztő, akár a kiszámíthatatlan, végtelen sötétség.

– Miért pont boszi? – kérdezi értetlenül, miközben erősen megnyomja a boszi szót, amit már a legelső pillanattól fogva rám aggatak.

– Mert a Tracey olyan boszisan hangzik – rántja meg barátnőm a vállát hanyagul, így a világos barna, göndör hajtincsei lassan lecsúsznak a válláról. Lengén öltözött fel, mint mindig. Fekete topot viselt, az fölé egy kötött, babarózsaszín garbót vett fel. Ezekhez pedig egy kockás szürke-fekete, bő vászonnadrágot viselt. Néha úgy gondolom, hogy furcsa ízlése van, és azt is, hogy egyszer úgy meg fog fázni, de úgy istenigazából, hogy a kórházban kell majd látogatnom őt.

– Szerintem nem. A Tracey latin eredetű, jelentése: harcos. Határozottan semmi köze a boszorkánysághoz – jegyezi meg Cornel kimérten. Felvont szemöldökkel fordulok hozzá, mert meglepett az, amit az imént mondott. Mégis honnan tudja ezeket? Talán érdeklem őt, ezért utána nézett...

Nem, képtelenség. Kérlek Tracey ne kreálj téveszméket újra. Legutóbb sem jöttél ki jól belőle. Nem de?

Cornel gesztenyebarna szemei hirtelen engem fürkésztek. Tekintete nem árult el semmifajta érzelmet sem. Olyan rideg és hűvös, akár a fagyos tél. Ezt a hatást pedig csak fokozta az, hogy állandóan sötétszínű ruhákat kapott magára, így még távolabbinak tűnt.

– Hűha! – mondja Bianca lenyűgözve, ezzel eléri azt, hogy mindenki figyelme újra rajta legyen, így Cornel és én megszakítjuk az értelmetlen szemkontaktust.

Jobban felhúzom a lábaim, közben az üresen táncoló sorokat figyelem.

Mi lenne a jó kezdés? Hogyan idézzem elő az emberekben a nyár melegét?

– És az enyém? Az enyémet is tudod? – hangzik el újra a barátnőm vidám, boldogsággal telt hangja. Néha olyan, mint egy túlbuzgó kisgyerek. Nem bír magával, ha zsong benne a temérdek, levezetetlen energia.

– Nos, mindent jelent, ami nem te vagy – mondja Cornel. A hangja rideg, de mégis mindenki érti a csípős megjegyzését, amit nem bántásként mondott, inkább ugratásként. Erre már felfigyeltem; imádja cukkolni ezt a lányt.

– Gonosz vagy – motyogja a lány színlelt sértettséggel. Mosolyogva megrázom a fejem, majd fejem a kezemnek támasztom.

– Csak viccelek - vallja be a fiatal fiú. – Ha jól tudom, a te neved olasz eredetű. A jelentése pedig fényes, ragyogó és tiszta.

– Igazából ezek körülírnak téged – mondom ki a szavakat gondolkodás nélkül. De hiba volt, ugyanis Cornel figyelme újra rám irányult. Magamban szitkozódom egy sort, majd lejjebb csúszok az ülésen, mintha épp elsüllyedni készülnék, ami igazából jó is lenne.

– Kivéve a tiszta – böki oda Aibel szórakozva. Játékosan meglöki a barna hajú lány vállát, aki ugyanezzel a játékossággal üti vállon a fiút, majd együtt nevetésben törnek ki.

– Nagyon vicces vagy.

– De hát az már nem lehetsz. Már nem vagy szűz – feleli Aibel gúnyosan, enyhe keserűséggel a hangjában.

– Ez nem jelent semmit – szólalok meg, ezzel a védelmére kelek, majd egyenesen Aibel mélyzöld szemébe nézzek.

– Ugyan már! Aki százféle pozícióban tesztelte az ágy tűrőképességét, abban semmi tisztaság nincs. Romlott a teste és a lelke is – mondja a fiú, közben kitárja a karját. Semmi bántó szándék nem volt benne, mégis szíven szúrt, ahogy a lányról beszélt, akinek ajkának sarka enyhén megremegett. Nem esett jól neki a legjobb barátja kijelentése, de mégis tűrte, lenyelte, mélyen elraktározta magában. Nem látszik, de Bianca nagyon érzékeny teremtés, a legkisebb dolgot is magára veszi. Valószínűleg most is küzd azzal, hogy ne törjön ki belőle a keserves sírás.

– Te sem vagy különb – mondja Bianca, majd kezét lágyan a selymes hajzuhataga alá csúsztatja, úgy dobja, hogy a haja vége neki ütközzön Aibel arcának, aki köhögve szedi ki szájából a hajszálakat. A lány újra fényesen nevet. Újra vidámság öleli őt körbe, mire megkönnyebbülve fújom ki a tüdőmben rekedt levegőt, ugyanis kezd oldódni a feszült légkör.

Enyhe szúrást érzek a vállamban, így Cornel irányába – vagyis jobbra – nézek. A fiú hosszú, vastag ujjai között egy tollat szorongat, amit felém nyújt. Feltételezem ennek a végével bökött meg, hogy felhívja a figyelmem. A keze gyönyörű és férfias. Kézfején jól láthatóak a kékes, kidudorodó erek. Teljesen magával ragadó látvány. El tudnám képelni, ahogy gyengéden megragadom, majd csókokat hintek a forró bőrére, az ujjai begyétől egészen a csuklójáig, majd az orcám hozzá dörzsölném ugyanezzel a lágysággal.

Nem. Jézusom. Ez elég pervezen hangzik. Koncentrálj Tracey!

– Köszönöm – suttogom halkan, félénken. A tollat úgy veszem el tőle, hogy egy leheletnyi kontaktus se legyen közöttünk.

– Mit írsz? – kérdi érdeklődve, miközben közelebb hajol hozzám, hogy vessen pár pillantást a hófehéren pompázó oldalakra, amik egy csepp tintát sem láttak a mai nap folyamán.

Igazából meglep, hogy érdeklődik irántam. Vagyis nem irántam, hanem az iránt, amit épp csinálok.

Bianca és Aibel a háttérben éppen szelfiket csinálnak magukról, ezért úgy gondolom nem gond, ha egy kis betekintést adok magamból Cornel számára, akivel a hetek alatt pár szónál többet nem váltottunk, csak annyit, hogy jó reggelt és szia.

– Igazából még nem tudom, vagyis de... csak nem tudom hogyan kezdjem – magyarázom, miközben idegesen lóbálom a tollat a levegőben.

A fiú közelebb hajol hozzám, a széles, izmos válla az enyémet dörzsöli, apró kis érintés ez, mégis felkavar bennem valamit, amit elhessegetek. Sötét tincsei a szemébe hullanak, így még hűvösebbnek tűnik a szempárja. Kiráz tőle a hideg újra és újra.

– Az előző oldalakon van írás – szólal meg, mire bólintással jelzem, hogy igen, igaza van. Ezt a füzetet szösszenetek írására használom. Mindig van valami, ami megmozgatja a kis fantáziám, ilyenkor úgy érzem azonnal lapra kell vetnem őket, hogy leírva is lássam, ahogy szavakat, majd épkézláb mondatok fogannak a képekből, amiket látok magam előtt.

– Igen, valóban – mondom szűkszavúan.

– Megnézhetem?

Elhúzódom tőle. A lábam a földre helyezem, a füzetet pedig becsukom. Visszazárkózom az én kis rejtekhelyemre.

– Talán máskor  hazudom úgy, hogy rá sem nézek.

Ha most a saját aurám kellene kifejeznem, akkor azt mondanám, hogy vibráló feketeség, szúró tüskékkel. Van egy pont, ahol mindig visszazárkózom, akár a csiga a házába, amikor megijed az emberektől. Ez egy reflex védekezési reakció.

– Értem. Én nem akartam...

– Nem gond – vágom közbe, majd a táskám mélyére csúsztatom a füzetet. Elhúzom a cipzárt, és felpattanok a helyemről.

A szemem sarkából látom, hogy Cornel arcán egy pillanatra megbánás suhan át, mintha úgy érezné megbántott valamivel, pedig nincs így. Nem csinált semmi rosszat, csak látni akarta a lelkem leírt darabkáit.

– Boszi! Hova-hova? A bolt két megállóval arrébb van – mondja Bianca, mire megrántom a vállam.

Lassan a busz folyosójára lépek, megragadom a korlátot, majd megnyomom a vörös leszállásjelzőt.

– Megyek a rétre – mondom.

A lány meghökkenve néz rám. Halkan felnevetek, ugyanis vicces arcot vág.

– Rohadt hideg van!

– Tudom – mondom bólintva. – Ezért van nálam kabát – paskolom meg a táskám büszkén, ami a vastag kabátom miatt látszik kereknek.

– Felkészült, mint mindig – jegyzi meg elismerően Aibel.

Újból bólintok.

– Jup. Na, én megyek. Jó sulit. Sziasztok! – köszönök el tőlük, amikor a busz kerekei nyikorogva megállnak a buszmegálló előtt, a hátsó ajtók pedig komótosan nyílnak ki. Nem nézek rá Cornel arcára, pedig érzem, hogy ő engem figyel, szinte lyukat éget a ruhámon át a bőrömbe, ezért feszülten robogok le a buszról. Felkapom a hátitáskát a hátamra, majd mosolyogva integetek a barátaimnak, mielőtt elkezdek sétálni a megszokott ösvényen a rét felé.

Cornel:

Olyan apró, olyan törékeny, mint egy virág. Ha az ember ránéz, akkor egyből arra gondol, védelmeznie kell, hogy semmi bántódása ne essék. Ilyen érzelmeket kelt bennem Tracey Miller, aki már az első pillanattól kezdve megbabonázta a lelkem és a testem is.

Olyan gyönyörű, ahogy a piros táskájával battyog a szűk ösvényen, majd eltűnik, amikor a busz bekanyarodik az iskola felé vezető útra.

Már az első naptól kezdve hatalmába kerített a tündöklően kék szempárjával. Úgy nézett rám akkor is, mint aki a lelkembe lát, mintha le tudna rólam olvasni dolgokat, ezért a közelében mindig ügyelek arra, hogy ne adjak túl sokat magamból. De az is lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és beképzelek magamnak dolgokat, de mégis úgy érzem ő más, van benne valami különleges, amit képtelen vagyok megmagyarázni, ez pedig idegesít. Ma reggel, amikor felkeltem az ágyamból új fogadalmat tettem, hogy ma megpróbálok közeledni felé, hogy megtudjam a gondolataim alaptalanok e avagy sem, de ő ellökött magától. Pedig csak arra voltam kíváncsi, miket ír, de végül is, lehet ez volt a gond, túl tolakodó voltam, ő pedig ezt zokon vette. Legközelebb óvatosabb leszek, nehogy megint elijesszem őt.

– Már megint mosolyogsz – jegyzi meg gúnyosan Bianca.

Elveszem a tekintetem az üvegről, és oldalra döntöm el a fejem, szemöldököm felvonom amolyan te miről beszélsz? módon.

– Ugyan, ne áltasd magad. Mindig, de tényleg mindig, amikor Tracey leszáll a buszról, akkor te nekiállsz mosolyogni, és ellep téged a rózsaszín köd. Valld be, tetszik neked – mondja sokatmondó hangon, mire halkan nevetve megrázom a fejem. Kikészít ez a lány. Olyan huncut, eleven és kotnyeles. Vele kell a legjobban vigyáznom, hiszen rohadt jól olvas az emberekben.

– Nem mondanám, hogy tetszik – vallom be. Nagyot sóhajtok, szorosabban ölelem magamhoz a táskám, ami szinte kong az ürességtől. Nem erősségem könyveket vagy füzeteket cipelni az iskolába, amolyan lázadó típus vagyok, aki szembeszegül az oktatási rendszer ellen. Csupa értelmetlen dolgokat ültetnek a fejünkbe, aminek a hasznát sohasem vesszük.

– De? – firtatja tovább a témát, közben Aibel is kíváncsian fürkész engem.

Istenem. Mit várnak tőlem?

– Nem is tudom – nyögöm ki nagy nehezen, közben elgondolkodom magamban. – Olyan érdekes. Meg akarom őt fejteni. Tudni akarok dolgokat róla, jobban megismerni őt. Látni az ő kis világát.

Még magam is meglepem azzal, hogy milyen őszintén beszélek róla. Sokat mondok, de nem mindig a teljes igazságot. Így tartom köztem és az emberek közötti távolságot. Félek, ha többet beszélek, mint amit kellene, az már túl sok lenne, végül egyszer csak kilépnének az életemből. Nem akarok senkihez sem ragaszkodni, hogy kevésbe legyen fájdalmas a búcsú. Így védem magam attól, hogy folyton sérüljek. Az emberek néha tanulnak a hibáikból, ahogy én is.

– Felkeltette az érdeklődésed – jelenti ki Bianca, közben a vállára veszi a táskáját, lábait keresztbe teszi, s hátradől. Hosszú, vékony lábai vannak, karcsú dereka, széles csípője, valószínűleg a hasa is lapos lehet, mint a deszka. A mellei pedig... nos, a mellei kellően nagyok és gömbölyűek, bár lehet csak a melltartó teszi, és az, hogy mindig kihúzott háttal, kidüllesztett mellkassal ül. Bianca olyan, mint egy modell, a magassága is megvan hozzá, ráadásul smink nélkül is gyönyörű. Nála szebbet még a világon nem láttam. De ennyi, a déli területeimen kívül más részemet nem mozgatja meg.

– Mondhatni – mondom nagyot sóhajtva, mire a lány ajka vészjosló mosolyra húzódik. Rosszat sejtek.

– Nos, sok sikert a hódításhoz.

– Nem akarom meghódítani. Ő nem egy terület – vágok közbe gúnyosan, de ő csendre int, mire engedelmesen hallgatok rá. Nem mondok többet, csak figyelem őt.

– Régebben, amikor Tracey a sulinkba járt, terjedt egy pletyka, hogy titkos afférja van az egyik tanárral. Senki se tudta bizonyítani, ezért nem lett belőle nagy ügy, de úgy hiszem ez a fickó volt Tracey nagy szerelme. Bár ki tudja? Lehet még most is.

– Nekem ehhez mi közöm? – kérdezem durvábban, mint akartam, de a lány csak legyint a mogorvaságomon.

– Nos, csak szólni akartam, hogy Traceynek az idősebb pasik jönnek be. Te pedig.... – egy gyors pillantással végigmér engem – hiába nézel ki egy tízes skálán tizenegyesnek, három évvel fiatalabb vagy nála, nemsokára már néggyel. Az idő ellen nem tudsz küzdeni.

Halkan nevetve igazítja meg a világos barna fürtjeit, amiket egy hajgumival gondosan a feje tetejére köt, majd két hajszálat elől leválaszt, lógni hagyja. Aibel vágyakozó tekintete nem is lehetne ennél világosabb, ahogy a lányra néz. Az arcára van írva minden gondolata, amitől a gyomrom felfordul. Aibel nem rossz srác, de nem is éppen a jóságáról híres a kis városunkban, ahol szinte mindenki tud mindent mindenkiről.

– A kor az csak egy szám, Fürtöske – mondom gúnyos, de egyben pimasz hanglejtéssel. Még én is megdöbbenek azon, hogy flörtölni próbáltam a lánnyal. Aibel méregzöld szemei szikrákat küld felém, azzal az üzenettel, hogy jobb, ha nem környékezem meg a területét.

– Nos, lehet, de azt tudom, hogy te nem vagy a kis boszikám esete, szóval... – mondja kuncogva, majd feláll, és megnyomja a leszállást jelző gombot, mire a stop tábla vörösen kezd el izzani. – Ne is próbálkozz nála.

Nevetve megrázom a fejem, majd én is feltápászkodom, amikor megáll a busz az iskolánk kapuja előtt. Ez a végállomás a pokolba.

Bianca aprókat szökkenve kászálódik le a busz lépcsőin, majd amikor földet ér, hangosan nevetve pördül körbe. Aibel mellé lép, s kezével megragadja az övét, hogy megpörgesse, mire a lány még hangosabban kezd el hahotázni.

Mosolygok. Csóválom a fejem Sose tudtam kezelni mások boldogságát, de jó érzés őket figyelni, hogy jól érzik magukat. Vajon a boldogság az milyen színű? Ha lefesteném, milyen színt választanék? Élénk zöldet, mint nyáron a talpunk alatt lévő ropogó friss, zamatos fű? Vagy pasztell kéket, mint a színtiszta, ragyogó ég? Akár sárgát, mint a tündöklő, tiszta napsugarak.

– Nézd, Cornel – szalad hozzám Bianca halkan kuncogva, majd a karomnál fogva rángat az iskolaudvar felé, ahol ujjongva mutat egy harmincas éveiben járó pasas felé, aki épp két gólya lány társaságában nevetgél, közben tekintete néha-néha, alig észrevehetően kalandozik lefelé, a fiatalok melleire. Kelletlenül elhúzom az ajkam, hiszen az ártatlan tanár álca mögött látom az igazi énjét, és az undorító. Hogy nem képes féken tartani a férfi jellemét?

– Az ki?

– Tracey volt irodalomtanára, ő az a tanár, akiről beszéltem a buszon. Meg kell hagyni, a boszikámnak kitűnő az ízlése. Nézd a borostás arcát, és azt a szexi féloldalas mosolyt. Anyám, mindjárt elalélok! – mondja drámaian a lány, miközben egyik kezét a homlokára teszi, és úgy tesz, mintha épp el akarna ájulni.

Megfogatom a szemem, közben az irodalomtanárt nem tévesztem szem elől. Képtelenség, hogy az én Traceym és az az ember kavartak volna egymással. Túlságosan más-más világ van közöttük. Tracey ártatlan és kristálytiszta, mint egy angyal, míg ő egy farkaséhes prérifarkas a kopár vadnyugatban.

– Nem nagyszám – motyogom, miközben elfordulok tőle, és az iskolaépületébe masírozom amilyen gyorsan csak lehet. Bianca a nyomomban loholva szökdécsel. Aibel útközben eltűnt, nyilván ő már belépett a saját osztálytermébe, ahol a legelső órája lesz.

– Szerintem Tracey még mindig csodálja őt. Néha láttam őket együtt a folyosón beszélgetni. Sosem láttam még őt olyan elevennek és pimasznak, mint akkor – kezd el mesélni a lány, mintha csak tovább akarna piszkálni engem. – Folyamatosan nevetgélt, és tudod, tette magát, mintha azt szerette volna elérni, hogy az ujjai köré csavarja őt. Talán ezért is robbantak ki a pletykák. Túlságosan sokat voltak együtt, így a diákok más dolgokat szűrtek le. Végül, amikor a pletyka irányíthatatlan lett, behívták őket az igazgatói irodába, hogy számonkérjék őket. Azóta nem beszéltek egy szót sem, senki sem látta őket együtt, csak a ballagás napján, hogy megköszönje az éves munkáit.

– Miért meséled el ezt nekem?

– Mert azt mondtad, meg akarod őt fejteni és ismerni. Ez a legkönnyebb útja: ha mesélek róla. Plusz érdekel, hogy mi volt közöttük, de Tracey sosem mond nekem semmit – mondja nagyot ásítva a lány, majd karjait a plafon felé emeli, halkan nyöszörögve nyújtózkodik. A top kissé felcsúszik, így látszódik a hófehér hasa, a köldöke mellett még egy apró anyajegyet is megpillantok. Megköszörülöm a torkom, majd elfordulok.

– Tőle akarom megtudni ezeket, nem tőled. A kettő teljesen más – közlöm vele, majd gyorsabban szelem át a folyosót, hogy magam mögött hagyhassam őt.

Bianca nagyon jó barátnak bizonyul. Értékelem a segítségét is, de úgy vélem, hogy túlságosan kotnyeles módon üti bele az én dolgomba az orrát, és én ezt nem tűröm. Szeretem a magam módján rendezni a dolgokat. Ha tudni akarom Tracey múltját vagy magánéletét, azt a saját szájából akarom hallani. Oh, azok a telt, cseresznyeszínű ajkak. Lassan magam elé képezelem, ahogy arcát a két kezem közé veszem. Érdes ujjaimmal gyengéden érintem orcáin a bőrt, hogy ne sértsem fel, majd közelebb hajolok, míg ajkunk össze nem ér. Érzem a forró leheletét, a zihálásunkban elvesző halk, édes nyögését, amibe beleborzong az egész testem. Ezek csak az én képzeletem szüleményei, mégis látható hatással vannak rám. Ha tovább játszom ezzel a gondolattal, akkor a végén az eredményt még a gatyámban is érezném. Nem éppen lenne kedvező úgy ülni végig egy órát, hogy kőkemény merevedésem van. Ráadásul ez a lánnyal szemben sem tisztességes, hogy őt veszem alapul, hogy az én önzőségem árán erotikus dolgokat fantáziálok róla. Ha ezt ő tudná... biztosan meggyűlölne érte, de egyben el is pirulni zavarában. Az olyan édes és ártatlan lenne.

Látni akarom, ahogy elpirul, ahogy a sápadt bőre rózsaszín pírba vált, miközben az égkék szemei csillognak, akár a gyémánt. És csak rám néz, az összes figyelme csak rám vetül, senki másra.

A francba.

Még csak két hete ismerem, de úgy tűnik a megszállottjává váltam, pedig alig beszéltünk pár szót egymással, mégis oda vagyok érte. Egyáltalán normális ez? Vagy ez csupán a kéj miatti fellángolás? Ha megölelném, ha megcsókolnám, esetleg ágyba vinném, talán utána eltűnne. Ha most tenném, akkor határozottan igen, kámforrá válna ez a gyámoltalan fellángolás és vágy, ami bennem dúl. Ezért is őrzöm kincsként magamban, míg megbizonyosodom arról, hogy ez lesz ennél még több is.

– Ugye tudod, hogy egy osztályban vagyunk – motyogja sértetten Bianca, majd levágja magát mellém a padba. – Nem futhatsz el előlem.

Nagyot sóhajtva dőlök hátra. Lábam előre nyújtóztatom, karjaim a mellkasom előtt keresztbe fonom, így nézek a szépséghercegnőre, aki éppen, mint egy öt éves, felfújja két apró gömbbé az orcáit, és duzzogva méreget.

– Nem állt szándékomban. Hidd el.

– Persze – dünnyögi a lány. Lassan lehajol, és kipakolja az irodalom cuccokat a táskájából, mire kérdőn felvonom a szemöldököm.

Mióta járok én erre az órára?

Fogalmam sincs. Az órák nagyrészére nem is emlékszem, hiszen a fejemre húzom a csuklyám, bedugom a fülembe a fülhallgatót, és csak elveszek a zenék sokaságában.

– Tracey szerette az irodalom órákat? – teszem fel a kérdést meggondolatlanul.

– Igen. Imádta őket. Ahogy láttad még most is kötődik ehhez a műfajhoz. Abba a kis fekete füzetébe, aminek a borítóján hófehér pillangó van, mindig történeteket ír. Ez a szenvedélye és a hobbija. Ha tippelnem kellene, akkor ő így vezeti le a magában tomboló érzéseit, amiket nem tud kifejezni vagy elnyom magában.

Nagyra nyílt szemmel nézek rá, ugyanis nem hittem volna, hogy felülmúlja a róla alkotott képem.

– Mindenkit ennyire megfigyelsz? – kérdezem, miközben hátranyúlok, a kapucnit a fejemre húzom. Egyik karom a padra fektetem, majd ráhajtom a fejem, így nézek a lány mosolygós szemébe.

– Néha. Nem nehéz információkat leolvasni emberekről – mondja, majd megrántja a vállát. Kihúzza a hátát, kezeit a padra fekteti, egyenesen tartással bámul a táblára. Most úgy néz ki, mint egy jól nevelt hercegnő. Ha nem ismertem volna meg Tracey-t, akkor most nagy valószínűsséggel Bianca kegyeit próbálnám megnyerni magamnak, hiszen ez a lány maga a főnyeremény. Nem csak külsőleg, mindenhogyan.

Ha tetszett ez a rész, akkor ⭐ és kommentelj! Ha van bármi véleményed, nyugodtan oszd meg velem!^^