Megjegyzés: rövid, semmitmondó Silco/Reader fanfiction, ami nem nagyon érinti a sorozat történéseit, tehát annak ismerete nélkül is olvasható. Csupán egy (nekem) szórakoztató írás, ami nyomokban történetet tartalmaz. Csak semmi komoly, semmi egetrengető. Kicsit lehet, ooc...

Egy délután alatt írtam meg, a színvonal is hasonló lesz :D Ettől függetlenül remélem, élvezhető! Jó olvasást!

Fejlehajtva rohantam végig a szűk utcákon.

Vak voltam a gyásztól, egy idegen helyen. Az épületek éhes ragadozókként karoltak át, és ahogyan átvágtam a ködlepte útvesztőn, a villogó neonfeliratok az agyamba égtek. Átkaroltam magam, összébb húztam a köpenyem, és csak remélni mertem, hogy nem sikít rólam az igazság; az igazság, hogy eltévedtem, hogy semmi keresnivalóm ebben a piszkos ködben, és legfőkképpen, hogy piltoveri vagyok.

Pilti. Idegen. Gazdag elnyomó.

Akkor, a tapadós hidegben nem voltam én más, csak áldozat, akinek vagyonán más ragadozók osztozkodtak, amíg a vért sikálták a villánk faláról.

A bátyám vérét, a nagy politikus vérét, aki gyűlölte az alsóvárost, és aki most, ha nem lenne halott, agyvérzést kapna a gondolatra, hogy a húga idelent kószál.

De már halott vagy, Verulus. Már nem menthetsz meg többé, mert magadat sem tudtad.

– Jaj, bocsásson meg! – Elmélkedésem közben nekiszaladtam valakinek, egy váll lökött az épületnek. Kő porzott, ahová az ütközés taszított, de a nyomás nemhogy enyhült, hanem erősödött a vállamon. Most először néztem szemmagasságba, mióta elszöktem a bátyámmal közösen belakott villánkból: sötét, nagydarab figura magasodott előttem, és tetovált kezek nyomtak a falnak.

– Kislány... – köhögte az idegen, majdhogynem érthetetlenül. – Nagyon rosszkor jössz erre... Arghhh...

Mély hörgés bugyborékolt fel a mellkasából, és a csuklyája alatt lilára színezett szempár villant fel, amelyet csillámló erek fogtak közre. Az erő a vállamon borzalmasra erősödött, és valami égtelenül ropogott. Kábultan jöttem rá, hogy a csontom lehet. Ordítani sem mertem, pedig a fájdalom könnyként csurgott a szememből.

– Kérem... Fizetni tudok magának... Engedjen...

A férfi szabályosan morgott, mint egy vadállat, és egy értelmes szó nem hagyta el az ajkát. Másik keze a vállamról a derekamra csúszott, és úgy megszorított, hogy egy pillanatra elfeketedett előttem a világ. A neonfeliratok összecsúsztak, az utca mocskos képe felborult...

– Elég lesz, Yazin.

A fal mentén leroskadtam, ahogyan hirtelen a kezek elengedtek. A füstös, rekedt hang, amely a parancsot elsuttogta, a sötétből szólt, és amikor felemeltem a fejem, hogy beazonosítsam gazdáját, nem láttam mást, csak egy vörös-fekete szemet kivilágítani a semmiből. Az az egy szem mintha gazdátlanul lebegett volna Zaun sötétjében, és ez a testetlen pillantás annyira megrémített, hogy a reszketésem is abbamaradt.

Yazin, a lila erekkel csillogó idegen morogva hátrált tőlem pár lépést, hatalmas teste összeroskadt valami láthatatlan súly alatt. És a fekete-vörös szem közelebb úszott hozzám a levegőben.

Szinte a falba olvasztottam a testem, ahogy hátráltam, de az idegen szem mellett megjelent annak párja, egy vakító kék, egészséges emberi szem, majd egy állhatatosan görbülő orr, magas homlok, határozott áll. Ahogyan vonásai fokozatosan megmutatkoztak a neonfények játékában, úgy húztam magam még összébb.

Tudtam, ki ez, legendákat suttogtak róla Piltover arany városában, a Tanácsban, a bátyám baráti társaságában.

Zaun Szeme. Silco.

Még sosem láttam őt élőben, értelemszerűen, elkényeztetett piltoveri életem egyetlen mozzanata sem követelt meg tőlem hasonló látványt, de ostoba nem voltam, és a félelemtől kattogó agyam még gyorsabban dolgozott a szokásosnál.

Silco, Zaun Réme, a gyerekmesék ijesztő figurája kihúzta magát, elegánsan szabott kabátjában egy torz herceg benyomását keltette. Aztán egyszer csak leguggolt mellém a porba, és a felemás szempár alaposan végigmért.

– Ah, szóval fizetnél, Pilti? Mennyit ér meg neked az életed?

Reszketve igazgattam meg a szoknyám, hogy legalább egy tisztességes adagnyit elrejtsen a lábamból ültömben is. A szoknyám ráncai közt a kezem megakadt a tárcámon, ami tömve volt pénzzel. Úgy nyújtottam Silco felé, mint holmi áldozati ajándékot.

– Sokat, uram. Mindet. Sokat ér nekem... Még akkor is, ha már odafent értékemet vesztettem.

Zaun Réme felvonta szemöldökét. De csak az egyiket; a másikat ügyes kezek rajzolhatták fel sérült szeme fölé. A neonfények ijesztően kiemelték bőrén a sebeket.

– Miért vagy itt, Zaun szívében, amikor a tiéd Piltover aranyában dobogott?

– A bátyám szívét elhallgattatták, uram, és ha maradtam volna, az enyémmel sem tettek volna másképp.

Zaun Réme rezzenéstelen tekintettel viszonozta könnyes pillantásom.

– Tudom, ki vagy. – Majdhogynem derűsen vette el a kezemből a pénzzel teli zsákot. Méregette a tenyerében, úgy egyensúlyozott vele, mintha csak a szívemet tartaná a kezében. És így is volt. – Verulus Waylin húga. Vaermina.

Reszkettem. Félelmemben észszerűtlen tettekhez nyúl az ember – Silco tárcát tartó kezéhez kaptam, és ingjébe kapaszkodtam. Az anyag puhán törleszkedett a kezemhez, és tulajdonosa kimért mosollyal felelt ragaszkodásomra.

– Uram. Silco. Vedd el a pénzt és hagyj itt. Azzal büntetsz a legjobban. Nem ártottam neked...

– De a bátyád sokat ártott nekem – felelte, majdhogynem szórakozottan. – Nagyon-nagyon sokat.

Ahogy a pillantásunk ismét összeakaszkodott, mint két harcra kész kutyáé, hirtelen megértettem.

A bátyám gyűlölte az alsóvárost. Silcot. Mindent.

Silco gyűlölte Piltovert. És a bátyámat.

– Mindent elvettél tőlem – mondtam, és a hangom megtört, akár az üveg. – Te voltál az.

– Nem én. Valaki, akit felbéreltem. Sért a tudat, hogy azt hiszed, a bátyád annyit ért, hogy személyesen intézzem el. Nem ért annyit. Ahogyan az egész városod nem ér annyit.

Kiengedett a görcs a kezemből, és végre elengedtem Zaun Rémének ingjét. A bordó anyagot izzadt gyűrődés csúfította immár el.

– Szökésed ténye halálért kiált. – Silco a kezemet nézte, amely az imént még úgy szorította az övét, mintha az életem múlna rajta. – Nemsokára kiderítem, kiét.

Kinek a hibája lehet az, hogy én akkor ott kuporogtam egy mocskos házfalban, Zaun Réme előtt? Kinek a feje hullik ma a porba, azért, mert az enyém nem hullott?

– Ne – lihegtem. Silco szemöldöke ismét felívelt. – Elegen haltak meg egy Waylin miatt. Ha akarod, én...

– Te mit? – Morbid kíváncsiság villant fel félelmetes szemében. – Fejezd csak be, Waylin. Nem sietünk.

Silco mögött az emberei felmordultak, mint akik bizony sietnek, de mivel főnökük nem állt fel, elhallgattak. Szerintem nem is hallották a beszélgetésünk elejét, mivel én csak suttogni bírtam, és Silco rideg hangja sem volt emelt.

– Mit kívánsz tőlem?

– Hasznot. Értelmet. Célt. – Silco mellénye belső zsebébe nyúlt, eltette a pénzem és kivett egy cigarettát. Díszes öngyújtójának arany berakásában megpillantottam saját nyúzott, izzadt tükörképem.

– És ha egyiket sem tudom megadni neked?

– Akkor meghalsz.

Tiszta sor. Nagyot nyeltem.

– És ha hasznomat látod?

– Akkor a kívánságod teljesül. Nem öletem meg azt, aki kiengedett téged a markából.

– Egy gyilkosért nem viszem vásárra a bőröm.

– Az imént még lelkesen állítottad, hogy nem kell még valakinek meghalnia egy Waylin miatt, de javíts ki, ha rosszul értettem. Néha félrehallok, ha Piltover mocska üti meg a fülem, drágám.

Ismét megragadtam a férfi kezét, ezúttal viszont erővel és haraggal. – Csak nem akarok felesleges vérontást.

– Mily igazságos és nemes. – Minden szava égetett, mint a szájában lógó cigarettaszál. Halálos nyugalommal fújta ki a füstöt, ami csípte az egyébként is könnyektől dagadt szemem.

– Egyik sem vagyok, uram.

– És szerény. Piltover aranya lehetsz.

– Akkor Piltover nagyon szegény lehet.

Silco furcsa hangot adott ki; hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy nevet. De a szája nem mozdult. Keskeny csík volt csupán, amin semmilyen érzelem nem tört át.

– Ölj meg vagy vigyél el, uram – mondtam, megszorítva az ingjét. – Tégy, amit akarsz. De add meg nekem Piltover tisztességét, ahogyan a bátyám is megadta neked Zaun hírnevét. Gyűlölt, de tisztelt, uram. Ennyit én is megérdemlek a bátyám gyilkosától.

Zaun Szeme megvillant a sötétben, neonfények csaltak életet a halott pillantásba. Felállt, a cigarettáját úgy pöckölte el, ahogyan alig pár órája Verulus életét Piltover sakktáblájáról.

– Tiszteletet kérsz. És ha ilyen szépen kéred, még meg is adom neked. – Vetett egy pillantást a háta mögé, emberei katonásan kihúzták magukat. – Velem jössz, Pilti. Velem jössz, mert tetszel nekem. Ha hasznot is hozol, akkor még inkább tetszeni fogsz.

Yazin, a Csillámlással megfertőzött férfi morogva figyelte, ahogyan Silco emberei talpra állítottak. Zaun Réme egy pillantást nem pazarolt rám, ahogyan elindult a sötét utcákon. Némán követtem.

Valami zajos bárba vittek, ahol a villódzó feliratoktól ismét folyni kezdett a könnyem. Vagy talán el sem állt, nem tudtam megmondani.

Nagydarab, műkarú nő fogadta kis különítményünk, és ha jól vettem ki Silco csendes utasításaiból, Sevikanak hívták. Sevika vetett rám egy ocsmány pillantást, és szinte biztosra vettem, hogy tett rám egy kedves megjegyzést Zaun Rémének, de a férfi alig láthatóan megrázta a fejét.

Nem, Sevika, mindjárt megölöm, csak itt sok a szemtanú.

Nem, Sevika, nem magam teszem meg. Dehogy nyúlok hozzá, mit képzelsz.

Vagy valami hasonlót mondhatott neki. Sorsomba beletörődve hagytam, hogy a nagydarab fogdmegek oda lökdössenek, amerre a Rém akarta, hogy menjek.

Lépcsőn tuszkoltak fel, olyan erővel, hogy a blúzom csipkés ujja több helyütt is elszakadt. Méltóságom utolsó maradékába kapaszkodva leszakítottam a gyászosan lobogó cafatokat, és azzal törölgettem a szememből a könnyeket.

Verulus... Verulus, nagyon hiányzol, te ostoba tuskó. Minek ütötted azt a nagy orrodat olyanba, amibe nem kellett volna?

A gyász újabb hullámától megremegett a térdem, és nagyot koppantam a padlón, amikor a fogdmegek nem figyeltek. Úgy kaptak fel, mint egy rongybabát, és Zaun Réme is hátrafordult a ricsajra, amit csaptam.

– Hozzátok be – intett egy egészen épnek tűnő ajtóra. A nagydarab pasas, akit a cipelésem megtiszteltetése ért, nemes egyszerűséggel berúgta az ajtót, majd behajított rajta.

A lendület áttaszított a tágas szobán, és egy kanapénak ütközve sikerült megállnom. Ostobán lehunytam feldagadt szemem, így nem láttam, minek ütköztem, csak annak melegét éreztem.

Melegét.

Melegét?!

Az ujjam alatt határozottan emberi bőrt tapintottam, és amikor kinyílt a szemem, zavartan jöttem rá, hogy valakinek a combjába kapaszkodom.

Milyen érdekes, hogy egy comb milyen ismerős lehet...! Ez az anyag, a láb formája, ez...

Felemeltem a fejem, és Verulus Waylin betört orrú, de mosolygó ábrázata nézett vissza rám.

Azt hittem, megőrültem, de hiába ráztam a fejem, bátyám ostoba képe még mindig ott volt előttem, kitörölhetetlenül, vitathatatlanul.

– Mina, a csillámló mindenedet! Jól vagy? Hé, hékás!

Az idegen a vállamnál fogva rázott. Nem lehetett Verulus, láttam, ahogyan... Ahogyan a fejét... Annyi vér folyt, annyi halál volt a levegőben, az nem lehet, hogy...

– Nagy szerencse, hogy lassan futsz, kislány – búgta Zaun Szeme a hátam mögött, elégedetten lépve el a kanapé mellett. Letelepedett hatalmas asztala mögé, ismét rágyújtott, és a füstöt egészen hozzám elfújta. – Verulus mindenáron be akart gyűjteni, és ki vagyok én, hogy az egyik legjobb bizniszpartnerem kívánságát megtagadjam?

A sokk rázta a fejemet, vagy az izmaim, nem tudtam eldönteni. – Mi... Micsoda?

Verulus átkarolt, a remegésem azonban nemhogy enyhült, de egyre rosszabb lett. – Ne haragudj, Mina. Nem akartam hazudni neked.

– De... Te... Gyűlölöd... Silcot...

– Remélem, ez nem igaz, Verulus – szólt közbe Silco közönyösen. A bátyám nevetett.

– Dehogyis, főnök! – Verulus felém fordult, és elkomorodott. – Sajnálom, Mina, őszintén. Mindent megmagyarázok, amikor kevesebb fül a tanúja.

– Elég, ha annyit tudsz, hogy a bátyád nem az, akinek mondta magát. – Silco székébe dőlt, a támla nyikorgott a háta mögött. – És hogy mostantól fogva nem sok tiszta levegőt fogsz szívni, Vaermina Waylin.

– Mi...?

– Ne aggódj, mindenről gondoskodtam. – Verulus megsimogatta az arcom, kitörölte a könnytől vizes hajat a homlokomból. – Minden rendben lesz. Oké? Vigyázok rád, ahogy eddig is. Ahogy mindig is.

Verulus mellkasára nyomtam a kezem és valami keményet tapintottam a mellényzsebében. Benyúltam, és egy lila folyadékkal teli üvegcse bukkant fel az ujjaim között. Úgy forgattam a kezemben, mintha legalábbis Verulus levágott feje volna.

Csillámlás.

– Ez...?

– Megmagyarázom. Megígértem, nem? De először kicsit meg kell nyugodnod. Sokkot kaptál. Ne haragudj, én tehetek róla.

– Kivinnéd a családi drámádat az irodámból? – Silco nagyot sóhajtott. – Nagyon megható, de szükségem van csendre. Ti piltoveriek nagyon hangosan szenvedtek.

Verulus lehámozott magáról, felállt, majd a kezét nyújtotta. – Hogyne, főnök. Kösz a fentit.

Silco nem felelt, csak összevont szemöldökkel illetett minket.

Megbámultam szigorú vonásait, ami Zaun fényeiben fürdött. Milyen torz szépség, rosszul faragott, repedezett márvány...! Mennyi él, mennyi könyörtelen vonal! Mennyi halál a homlokának ráncaiba írva! Mennyi év a hajának őszébe festve! Mennyi szenvedés a szemébe zárva!

Még sosem láttam hasonlót. Megigézett a rémület.

– Ha kigyönyörködted magad, Miss Waylin – intett Silco az ajtó felé. A harag és a szégyen pirosa az arcomra égett, amint elfordultam, hogy Verulust követve visszatérjek a bár forgatagába.

Zaun Rémének pillantása úgy nehezedett rám, mint a halál árnyéka. Ezért sem értettem, miért tetszik annyira.

– Szóval te egész végig Csillámlást hoztál-vittél Piltoverben – összegeztem, ahogyan bátyám összeroskadt alakját vizslattam közös ágyunk szélén. Megviselte őt a mai nap, csakúgy, mint engem. – Csak azért beszéltél annyira nyíltan Silco ellen, mert ezzel terelted magadról a gyanút.

– Gyűlölöm Silcot – suttogta, a tenyerébe ejtve fejét. Kócos volt és mocskos, és az orra biztosan eltört. – De a markában vagyok. Úgy rángat, ahogyan csak akar. És még hálásnak is kell lennem érte neki, mosolyogni, amikor legszívesebben...!

Leültem Verulus mellé, megfogtam a kezét. – Biztosan tehetnénk valamit, hogy békén hagyjon.

– Nem. – Verulus határozottan nézett rám. – Nem, Mina. Nincs kiút. Nem kockáztathatom a te életed az én ostobaságaimért. Én kerültem ebbe a helyzetbe, és én is fogom kijuttatni magunkat belőle.

– Miért kellett eljátszanod a halálod?

– Mert rájöttek a Tanácsban – felelte legyőzötten. – Vagyis, megsejtették, hogy Silconak dolgozom. Képmutatóvá lettem. Silco és Zaun ellen beszéltem, miközben őket szolgáltam...

– Csöndesebben! – súgtam, és Verulus válla megrogyott.

– Muszáj volt. Muszáj volt meghalnunk, hogy élhessünk. Érted?

– Visszatérhetünk valaha Piltoverbe?

Verulus bizonytalanul megvonta a vállát. – Nem tudom, Mina. Egyelőre itt maradunk. Utálom, hogy ezt kell mondjam, de Silco az egyetlen esélyünk, hogy túléljünk.

– Én is utálom – mormoltam. – De mi itt vagyunk egymásnak. És ez sosem fog megváltozni.

Verulus megszorította a kezem. – Soha, Mina. Soha.

Hallgattunk. – Nem segít nekünk senki odafent?

– Nem.

– Biztos...?

– Teljesen.

Nyitottam volna a szám, de akkor kopogás szakította félbe a beszélgetésünk. A számba haraptam, míg Verulus nehézkesen talpra állt. Mintha húsz évet öregedett volna egy nap alatt.

– Tessék – szólt.

Az ajtó kirobbant a helyéről, és egy kék hajú, fiatal lány kerek arca nyomakodott be a nyíláson.

– Azt hallottam, új emberek vannak – jelentette be. Sápadt arcán túl széles mosoly játszott, egy olyan, aminek semmi köze nem volt a jókedvhez. – Üdv!

Talpra kecmeregtem. – Hali!

– Jinx vagyok.

Verulus figyelmeztetően intett a szemével, majd mosolyt erőltetett magára. – Jinxi, helló! Megismersz?

– Meg. – A kislány végre egy őszinte mosolyt produkált. – Verulus!

– Hoztam a húgomat, ahogyan ígértem. Látod?

Jinx felém fordult, beszökkent a szobába. Könnyed léptei fémesen csengtek, aztán rájöttem, hogy valamit fog a kezében. Egy kis majom volt, amit fémekből barkácsolt össze egy ügyes kéz.

– Akkor te vagy Vaermina, igaz?

Mély levegőt vettem, hogy legyűrjem a sikolyom. – Igen. Szia!

Jinx felnevetett. – Úgy örülök, hogy van itt egy lány! Sevika nem minősül annak.

Kirobbant belőlem a hisztérikus nevetés, ahogyan a kislány csibészes arcára néztem, és Verulus kitágult szemekkel intett nemet. Mint aki fél.

Mitől? Ettől a fura kislánytól?

– Apa is megígérte, hogy hoznak nekem valakit! És igazat mondott!

Apa?

Hozott?

Micsoda?!

– Ah, ez... ez remek, Jinx. – A gondolataim úgy forogtak, mint a búgócsiga.

Apa. Silco? Silco.

A Haladás Napjára. Ez a kislány Silco lánya. Máris megértettem Verulus rémült pillantását, a nevetésem alábbhagyott. Üres csend kongott köztünk, de Jinx egy vállvonással elintézte a hangulat hirtelen lehűlését.

– Ha gondolod, szívesen körbevezetlek. Sevika még arra se nagyon képes. Keress meg, ha akarsz!

Jinx fogta a kis majmát és kisasszézott a szobából. Az ajtó bevágódott alakja mögött, és Verulus az ágyra rogyott.

– Ez a kis istencsapása megáshatja a sírodat, nagyon vigyázz, mit mondasz neki.

Az ajtónak nyomtam a fejem. – Oké. Akkor, csak hogy tisztán lássak, Silco megöl, Jinx megöl, vagy Sevika megöl...

– Jól látod, Mina.

Az elkövetkezendő hetekben a bátyámat alig láttam. Rejtélyes összejövetelekre járt, Silco pedig rövidpórázon tartotta, mindenről beszámoltatott magának. Amikor a bátyám végre a bárban volt, akkor is Silco irodájába ment, és csak egy-egy futó pillantásra maradt időnk. Még éjjel is távol volt, és amikor egyszer sikerült elkapnom egy fél percre, azt mondta, nem kell aggódnom miatta, és magamra hagyott.

Én nagyrészt a bárban ücsörögtem. Sevika súlyos árnyékként ült minden nap a sarokban, szúrós szemmel méregette a betévedőket, míg én a bárpult mögött ültem, és a bárpultossal beszélgetve ütöttem el az időt. Néha Jinx is csatlakozott hozzánk, de ilyenkor Prauf, a pultos mindig elsápadt, és a beszélgetést én vittem a kislánnyal. Látszott, hogy senki sem tud az eleven tízévessel mit kezdeni, ezért a feladat rám hárult, hogy a végtelen energiákat lekössem. Néha egészen sikeresnek bizonyultam. Jinx egy idő után elkezdte megmutogatni riasztó bombakészletét, a rajzait, a plüssállatát, amit Silco kérésére javítottak meg. Mikor megkérdeztem, mi történt a szerencsétlen plüssel, Jinx szája egészen váratlanul összezárult, és egy hang, annyi sem jött ki rajta. Aztán elszaladt.

– A kislánynak kijutott a traumából – morogta oda Prauf félvállról. – Az a plüssmackó is több vért látott, mint te meg a bátyád együttvéve, nemhogy Jinx. Ne zaklasd.

– Eszemben sem volt zaklatni.

De aztán egy nap Sevika rontott le az emeletről, elcaplatott hozzám, és csak annyit mondott: – A főnök látni akar.

Prauf úgy nézett rám, mintha máris halott lennék, és ez cseppet sem nyugtatott meg, de nem tehetettem mást, követtem Sevika megtermett alakját a tömegben. Késő volt már, éjfél felé járhatott az idő, de amúgy is álmatlanság gyötört.

Kíváncsi voltam, hogyha vajon aludtam volna, Sevika akkor is felrángatott volna-e az emeletre.

Benyitottam az iroda ajtaján. Sevika nem követett.

– Gyere csak – szólalt meg Zaun Réme az asztala mögött. Mellette a bátyám ácsorgott, elveszetten nézve körbe az iroda falain.

Verulus ruhatára megújult, vettem észre azonnal; és a bátyám tartása is egészen megváltozott. A jól szabott, sötét ruhák kiemelték magas, vállas alakját, de csorbát szenvedett büszkesége begörbesztette korábban mindig egyenesen tartott hátát. Sötét haját új frizurába kényszerítették, világos szemében örök paranoia villogott.

De élt és egészségesnek tűnt, és ez több volt, mint amit a legtöbb zauni elmondhatott magáról.

– Szia, Mina – köszönt Verulus már jó előre. – Jó látni.

Nem tudtam mit mondani, csak reméltem, hogy a mosoly, amit küldtem, kifejezte, amit éreztem. Úgy örülök neked. Úgy aggódok érted.

– A bátyád nagyon jól kitanulta a mesterséget – kezdte Silco, felállva hatalmas székéből. Teljes magasságában megmutatkozott előttünk; büszke tartása, sólyom-éber tekintete mind hatalomról és összeszedettségről árulkodtak. Sebei egy élet szenvedését karcolták szikár vonásaiba. – Egészen jól. De szüksége van egy kis segítségre.

Verulus szinte bocsánatkérőn fogta meg a kezem. – Mina, nem akarlak belekeverni, de...

– De én azt mondtam neki, hogy dolgozz – szúrta közbe Zaun Réme. Semmi helye nem volt vitának. – Úgyhogy azt teszed. Mondtam, hogy hasznot kell hoznod ahhoz, hogy kedveljelek, Vaermina.

Lehajtottam a fejem. – Mit kell tennem?

– Semmi extra – sietett a válasszal Verulus. – Csak... egyféle titkárnő leszel. Nekem. Segítesz rendezni a megrendeléseket, kezeled az ügyfeleket. Ennyi. Esküszöm, semmi veszély nem fog érni.

– Ahogyan én is. – Silco rágyújtott, és merőn nézte a kettősünket. – Nem kifizetődő egy piltoveri halott az utcáimon.

Verulus állkapcsában rángtak a gyötrelem izmai, de nem szólt.

– Jól van, elvállalom. Segítek neked, bátyus.

Verulus lemondóan felsóhajtott. – Köszönöm.

Silco kilépett asztala mögül. Igyekeztem nem megbámulni.

– De előtte elmagyarázom neked, mire kell figyelned, és mit várok el tőled. Egy hetet kapsz a felkészülésre. Aztán teszed, amire kérlek.

– Természetesen.

Elmosolyodott? Nem tudom. Talán csak képzeltem, talán csak a füstöt fújta.

– Ma délután gyere vissza az irodámba. A többit majd akkor. Viszlát.

Hessegető mozdulatára egyszerre indultunk az ajtó irányába a bátyámmal. Kérdés nélkül elhagytuk az irodát.

– Ne aggódj, minden rendben lesz.

Verulus egészen az ajtóig kísért. A délutáni nap fénye megvilágította a levegőben táncoló porszemeket Silco irodája előtt.

– Nem fog bántani. – Verulus úgy festett, magát is győzködi. – Engem sem tüntetett még el. Ha mindent jól csinálunk, életben maradunk idelent is.

– Mikor lesz ennek vége?

Soha, villant fel a bátyám szemében. De a szája mást mondott. – Nemsokára. Annyira sajnálom.

– Hagyd. Semmi baj.

– Szeretlek, hugi.

– Én is szeretlek.

Verulus kinyitotta nekem az ajtót, én pedig határozottságot mímelve beléptem rajta.

Silco az asztalánál ült, a kékhajú lánnyal. Jinx éppen az asztalára rajzolt kék és rózsaszín krétáival, de amikor meglátott, felnézett, és a krétákat elhajítva elmosolyodott.

– Mina!

– Szervusz, Jinx.

A kislány integetett, aztán apja szigorú pillantására válaszul kivágtázott az irodából.

– Pontos vagy. – Silco intett, hogy foglaljak helyet az asztala előtti fotelben, és nagyokat nyeldekelve engedelmeskedtem. – Ennek örülök. Nem szerettelek volna Sevikával idehozatni. Azt te sem szeretted volna.

– Igazad lehet, uram.

Silco némán előkotorta papírjait, és lefektette őket elém. Éles, briliáns elme volt; pillanatok alatt átlátott a számok és jelentések erdején, gyorsan és pontosan vonva le a megfelelő következtetéseket. Láttam, hogy nem bíz rám semmi komolyat, csak olyasmit, amit akárki elvégezhet, de úgy tűnt, ez a munka is fontos részét képezte Silco monumentális világának.

Meglepően jó tanárnak bizonyult. Rávezetett az összefüggésekre, megmutatta, mire kell figyelnem, kik azok, akiknek a munkásságát szigorú szemekkel kell felügyelnem. Nem ringattam magam tévhitekbe, tudtam, hogy egy másik valaki, egy ismeretlen a Waylin-testvéreket figyelte ugyanúgy, ahogyan én egy megint csak másvalakit. Silco bizniszében nem maradt őrizetlen láncszem.

Már leszállt az est, amikor elengedett.

– Egészen jó – mondta, mikor felálltam. – Nem vagy reménytelen eset, pilti.

– Nagyon igyekszem. – Betoltam a székem, Silco árgus szemekkel figyelt. – Jó oktatást kaptam odafent annak idején.

– Holnap is gyere, ugyanekkor. Nem szabadíthatlak rá a világomra úgy, hogy nem érted, mit csinálsz.

– Értettem.

Miért foglalkozik velem személyesen? Nincs ilyesmire embere? Vagy másokat is tanítgat, azért ilyen elfoglalt?

Mi lehet olyan fontos a piltoveri Waylin-kapcsolatokban? Egy olyan családban, ami tulajdonképpen halott a felső világnak?

Tudtam, hogy a bátyám egy kiváló bizniszpartnere, ennyit már megértettem. Sok embert mozgatott, és az idelent töltött időkben kapcsolatai csak még inkább terebélyesedtek. Tudtam, hogy Verulus megbízható és tehetséges, és hogy Silco joggal kapaszkodik belé ebben az embertelen világban. De ennyire jó lenne?

– Jó éjt, uram – suttogtam bele a csendbe. Silco felvont szemöldökkel vizslatott, de nem szólt.

Kimentem.

Silco egy hétig foglalkoztatott magánál. Meglepve tapasztaltam, hogy mennyire... emberséges. Ha valamit elrontottam, bosszankodott, de nem szólt azonnal Sevikának, hogy vágja le a fejem, hanem ugyan zsörtölődve, de ismét nekivágott nyakatekert magyarázatainak.

– Nem, Vaermina. Nézd meg alaposabban.

– Hívj csak Minának, főnök.

Silco nem nézett fel, de a keze megakadt az egyik különösen bokros számcsoport felett a papíron.

– Mina.

Volt valami abban, ahogyan a nevemet kiejtette. Mintha különleges fűszert kevert volna a magánhangzók és mássalhangzók unalmába. Legyűrtem a késztetést, hogy felsóhajtsak, és csak néztem Zaun briliáns elméjét, ahogyan kibontakozik a szemem előtt.

– Figyelj, Mina. – Somolyogva pillantott fel a papírról, amit már percek óta nem is láttam magam előtt. Megráztam a fejem. Vörös-fekete szemében is kíváncsiság csillogott.

Nem is volt ijesztő. Inkább csak... más. Túlélő.

Az, akivé engem is faragni próbált.

A hét leteltével Silco szabadjára engedett. A bátyám sarkában jártam, mint egy árnyék, és mindenre füleltem, ami csak elhangzott találkozói alatt. Kiszúrtam a titkos késeket, a fenyegetéseket, a hazugságokat. Silconak minden hét végén jelentettünk, és a férfi egyre érdeklődőbben hallgatta a javaslataimat.

– Umrak hazudik. – Silco felé nyújtottam egy papírt a dőlt betűimmel teleírva. – Azt állítja, hogy a felsőváros határán akadoznak a szállítmányok, és hogy több pénzre van szüksége. De nem igaz. Mármint, több pénz kell neki, de csak azért, mert telhetetlen. Leveleket hamisított. Megszereztem őket a lakosztályából.

Verulus döbbenten nézett rám a szeme sarkából, de Zaun Szeme kissé oldalra döntött fejjel hallgatott, mint akit nem lep meg semmi, amit mondtam.

– Hogy szerezted meg a leveleket? – kérdezte mégis.

– Megvannak a magam módszerei – rendeztem le gyorsan a kérdést.

– Hogy jutottál át az őrein?

– Megvannak a módszereim – ismételtem makacsul.

– Na de mégis. Ki tanított meg harcolni?

– Piltover teadélutánjai, uram. – Nem tudtam harcolni, egy legyet sem tudtam volna lecsapni. De ha akartam, nagyon bájos és meggyőző voltam, és ez minden harctudást felülírt. A szavak erősebb fegyverek, mint a két kezem.

Silco nem is próbálta leplezni a nevetését. Ritka egy hang volt, de nem kellemetlen.

– Hát jól van. Végeredményben nem is számít. – Hessegető mozdulatot tett. Verulus és én magára hagytuk Zaun fiát.

És ez így ment, hosszú heteken keresztül; Verulus intézte ködös ügyeit, én segítettem, ahol tudtam, rászedtem ezt-azt, meggyőztem őket Silco igazáról. És mindig sikerült.

Álneveink szépen takartak, hírnevünk is nőttön nőtt. Nemsokára őröket is kaptunk, fegyveres kíséretet; a bátyám kezdett a féltékenyek célkeresztjébe kerülni. De Silco tartotta az ígéretét, nem esett bajunk.

– Jól megy az üzlet.

Silco irodájában ültem, és néztem a nagy embert, a bűnöző elmét, ahogyan kibámul ablakán. Verulus nemrég távozott az irodából, de Silco marasztalt.

Magamnak is fájt bevallani, hogy szívesen maradtam.

Lenyűgöző ember volt. Ijesztő, veszélyes, de annyira... Sokszínű. Láttam, hogy hogyan teszi zsebre Jinx kis rajzocskáit, hogyan mosolyog rám, amikor átadom neki a heti jelentések összegzett változatát. Láttam, hogyan ugratja Sevikát, ha különösen jó kedvében van, és láttam, hogyan zuhan magába, ha valaki megpróbálta átverni.

– Jól megy, uram.

– Silco, kérlek – mormolta.

– Silco.

Felém fordult. – Hűséges vagy – mondta, és nem értettem, miért mondja ezt úgy, ahogy.

– Csak végzem a munkám.

– Tudod, ki volt Vander? – kérdezte hirtelen. Úgy nézett rám, mintha a szavainak beláthatatlan súlya lenne.

Halványan derengtek a bárban elsuttogott sztorik. Silco majdhogynem csodába illő feltámadása, és Vander alkuja Piltoverrel. Az árulása, amely Silco sebeit okozta az arcán és a szívén. Jinx bombája...

– Igen. Tudom.

Silco kihúzott egy fiókot, és előhalászott belőle valamit. Egy tűféle; meglengette az ujjai között, elrévedve bámulta a benne örvénylő folyadékot.

– Akkor azt is tudod, miért becsülöm azt, aki hűséges.

– Igen.

Silco kilépett asztala mögül, és mellém sétált. A kezembe nyomta a furcsa eszközt. Még sosem láttam hasonlót.

– Te hűséges vagy hozzám?

A torkomban akadtak a válaszok. Hogy is lehet egy ilyen emberhez hűségesnek lenni...! Ő gonosz, önző, hatalommániás. Drogokkal meg Csillámlással kereskedik, az istenekre! Hogyan is lehetne...?

– Igen. Az vagyok.

Az élet tönkretette a lelkét. Nem csoda, hogy az olyan sebekkel tarkított, mint az arca.

– És a bátyádhoz?

– Természetesen. Sosem hagynám el. Soha.

Silco elgondolkodva guggolt mellém. Nem értettem a közelségét. – A testvérek furcsa dolgok, igaz?

– Azt hiszem. De csak olyan furcsák, mint minden más. Mint maga a hűség fogalma.

A férfi hirtelen felállt, a székébe vetette magát. A trónszerű ülésbe süppedve intett felém, a kezemben forgatott tűre.

– Beadod nekem?

A szemére mutatott. Bizonytalanul bólintottam.

– Ha ezt kéred tőlem...

Óvatosan feltápászkodtam, és közelebb mentem hozzá. Ernyedten várta, hogy tegyem, amire kért.

– Talán nem én vagyok erre a legalkalmasabb személy...

– Dehogynem.

Ellentmondást nem tűrően a kezemért nyúlt, és a tűt maga felé rántotta. Nagyot nyelve léptem még közelebb. Amikor mellé guggoltam, ép szemével biztatott.

– Csak... Ne húzd el – kért csendesen.

Átfogtam az arcát, kisimítottam a szeméből a haját. Silco kilélegzett, nyugalom telepedett örökké szigorú vonásaira.

Egyszer próbaképpen a levegőbe nyomtam a tűt, kipróbáltam, milyen érzés, aztán a szeméhez hajoltam.

A kezem megakadt a levegőben. Silco kinyúlt értem, ujjait a csuklómra fonta.

– Gyerünk.

Mély levegőt vettem, és a szemébe nyomtam a tűt. Lila könnyek csorogtak végig az arcán, aprót kiáltott, keze rángatózott a csuklóm körül. Elhajítottam a tűt riadalmamban.

Csak meg ne öljem Zaun Szemét az irodájában...

Lefogtam a kezét, letöröltem a könnyeket az arcáról. A rángások lassan csillapodtak, majd teljesen megszűntek, és egy fáradt Silco nézett velem farkasszemet.

– Köszönöm.

Szorítása enyhült, majd megszűnt a kezemen.

– Nincs mit, Silco.

Újabb hetek teltek el.

Zaun levegője megkeményítette a lelkem. Olyan arcokkal üzleteltem, akiktől éjjel rémálmok gyötörtek, de minél többet láttam őket, annál kevésbé riasztottak meg. Verulus úgy evezett Zaun mocskában, mint aki ide született, habár tudtam, hogy nem boldog.

Hogy is lenne az? Politikus volt, Piltover aranyifja, alsóváros legnagyobb ellensége, nem pedig annak a Vegyszerbárója.

De mind megváltoztunk. Silco ezüst hálójában a legyek az életükért harcolnak, és Silco fullánkja egyenesen a vérünkbe pumpálta a mérgét.

Piltover nem keresett minket, és a tény úgy ette be magát a szívünkbe, mint a rothadás. Senki sem nyomozott a halálunk ügyében, egyedül egy Marcus nevezetű seriff tolta le a képét zauni rezidenciánkra. Megnézett minket, aztán Verulus aranytól csörgedező tárcáját elfogadva el is tűnt az életünkből.

– Silco bábja – intett a távozó seriff után a bátyám. – Kislánya van. És Silco tudja.

Kirázott a hideg. Egy újabb ok, amiért Zaun Réme továbbra is rémtörténetek alanya maradt.

Néha én adtam be Silco gyógyszerét, és a Csillámlás rohamaiban én fogtam ennek a hideg embernek a kezét. Néha Jinx kék tincseit látva leültem, és elbeszélgettem a kislánnyal.

Furcsa egy család lett az otthonunk.

Időnként a bárban is kisegítettem, hogyha úgy adta az időm. Prauf egyre nagyobb tisztelettel kezelt, ahogyan a bár vendégei is. Új ruhákba öltöztetett Vegyszerkirálynő lettem, titkárnője egy sötét embernek és egy megmérgezett bátynak.

Néha kimentem a piltoveri híd elé, és csak néztem, ahogyan Jayce Talis találmányai kék fénnyel villognak az éjszakában. Néztem az ég tüneményeit, a tűzijátékokat a Haladás napján, és Silco sötét árnyként könyökölt mellettem, gyűlölettel a szemében figyelve a fényeket.

Néha Silco irodájában ücsörögtem, hallgatva Zaunról szövögetett terveit, csodálva a tüzet a szemében, a hangjában, és még az én szívem is megmozdult a forradalom említésére. Silco lángot gyújtott a bensőmben, álmai az én álmaimba is bekúsztak.

Néha a megbeszélésein néma csendben hallgattam a Vegyszerbandák vezetőinek nyafogását, és én hallgattam utána Silco kifakadásait, én csillapítottam türelmetlen dühét. Én küldtem el Sevikáért, hogyha hirtelen Silco agya elborult, és halálért kiáltott.

Én viseltem a bűntudatot, ha egyszerre csak megcsappant Silco ellenségeinek száma. És én ügyeltem, hogy Zaun Rémének híre továbbra is ugyanolyan félelmetesen hangozzon az utcákon, ha esetleg valakinek kétségei támadtak volna.

Már meg sem lepett, amikor megpillantottam Sevika alakját közeledni felém a bárban, az éjszakai forgalomban is úgy fúrta magát felém, mintha senki sem állna előtte.

– Megtennéd, hogy behúzod a beled a főnökhöz? Megint elborultak neki.

Sóhajtva ittam egy kortyot valami pokolian erős italból. Már nem is fintorogtam. Minden csak megszokás kérdése.

– Persze, Sevika. Kösz, hogy szóltál.

Óvatosan beslisszantam Silco irodájába, az ajtó szinte alig mozdult. Mégis, Silco felkapta a fejét arra a kis zajra is, amit a csizmám kopogott a padlóján.

Szörnyen nézett ki. Sápadt homlokára izzadt tincsekben tapadt a haja, a szája körül megkeményedtek a ráncok. Előtte halmokban magasodtak a papírok, a Csillámlással telt kis üvegcsék kísérteties árnyékba vonták előrebukó vállát.

– Mina.

Csak a hangjában zengett erő. Jó szemének fáradt kékje alig követte, ahogyan közelebb sétáltam a hatalmas asztalához.

– Silco?

Kiegyenesedett, mintha a megszólítás visszaadta volna határozottságának lángját, de amint az asztalnak támaszkodtam, ismét elengedte magát. A szemembe nézett, miközben elhajította a tollát, amit eddig makacsul szorongatott. Már hajoltam volna érte, amikor Silco keze az enyémen megállított.

– Miért jöttél? – kérdezte, szorítása nem enyhült. Szabad kezemmel az övéért nyúltam, próbálva elsimítani a feszült reszketését.

– Azt hallottam, valami gond van. Csak segíteni szeretnék.

Olyan erősen fogta a kezem, mintha a Csillámlás táplálná erejét. De nem így volt. Ez teljes egészében ő volt.

– Miért? Mit akarsz tőlem?

Közelebb léptem. Trónszerű székének karfájára helyeztem a testsúlyom. Ahogy lenéztem rá, kócos hajára, bizonytalanul nyúltam a homlokához. Mivel nem mozdult, nem ellenkezett, remegő ujjaimmal helyreigazítottam az elszabadult tincseket, majd végigszántottam sötét, néhol ősz haján.

Lehunyta a szemét, sóhajtott.

– Miért jöttél? – kérdezte ismét, hangja legyőzötten elhalkult.

– Mert valami bajod van.

– Növelnéd? Annak nem ez a legjobb módja.

Elfoglaltam magam a hajával, és csak arra koncentráltam, hogy tartást adjak neki. Addig sem kellett a fáradt vonásaira néznem.

– Nem, Silco.

– Akkor? Szánakozni jöttél?

– Nem. Segíteni.

Úgy pattant fel a szeme, mintha sértegettem volna. Nagy levegőt vett, de az elhatározás újabb mély sóhajjal távozott belőle. – Mégis hogy akarsz segíteni? – Ha dühös akart lenni, akkor csúfos kudarcot vallott. – Talán te magad rohannád le a Vegyszerbandákat? Te magad számolnál le az ellenségeimmel, azokkal a taknyokkal, akik nem is éltek még akkor, amikor én már az ő harcukat vívtam? Piltoveri bájod minden mélységét be kellene vetned, hogy akárcsak...

– Silco.

Talán hatott rá a nyugodt hangom, az ujjaim a hajában, mert a tekintete ellágyult. Még a vörös-fekete, rossz szemének is lágy csillogást adott a megnyugvás.

– Te is tudod, hogy nincs szükséged rám ilyesmihez – mormoltam. – Te magad is kiválóan intézed az ilyes...

– De szükségem van rád.

Zaun Szeme megtalálta az enyém. Haját fésülő ujjaim megálltak, kezemet szorító keze az alkaromra csúszott. Éreztem, ahogyan lángra kapnak az arcomon Zaun neonfényei. – Silco...

– Szükségem van... rád.

Érintés melegítette a hátam, közelebb húzott magához. Botladozva engedelmeskedtem a néma kérésnek.

– Te és Jinx vagytok az egyetlen örökségem.

– Örökség...?

– Minden, amit hátrahagyok, tolvajok martaléka lesz. Kemény munkám egy csapással lesz semmivé.

– Silco...

– Csak te és Jinx. Csak ti maradtok az enyém. Igazán az enyém.

– Miért mondasz ilyeneket?

A keze lehanyatlott a hátamról. Az asztalán gyűlő papírokba túrt, aztán egy mérges mozdulattal mindet lesöpörte; a szálló papír suhogása betöltötte az irodát. A papírok szétterültek a földön; számok, jelentések, betűk szövevényes intrikája feketéllett rajtuk, egy élet munkájának gyümölcsei.

– A hűség olyan, mintha fuldokolnál – törte meg a csendet, a kezének támasztva homlokát. – Azt hiszed, partot értél, és amikor ki akarnál mászni, akkor süllyedsz csak el igazán. A víz, az árulás, egy dolog... Csak az marad fenn, aki úszni tud. Aki bízni tud. De én kiben bízhatnék?

Többször is láttam már elkeseredettnek, de ennyire még soha. Az iroda falain túl magas volt, halálos, veszélyes, önhitt. Idebent csak egy ember volt, aki már torkig volt az egésszel.

Hajából az arcára csúsztattam a kezem. Sebei érdesnek tetszettek az ujjaim alatt.

– Te magad mondtad az imént. Jinxben – súgtam. Állának éle szinte vágott, ujjaimmal igyekeztem elsimítani a haragos éleket. – És bennem.

– Egy gyerekben és egy... És egy piltoveriben.

– Már semmi sincs bennem Piltoverből. A tiéd vagyok. Zauné.

Silco szinte riadtan nézett rám, mint egy vadállat a vadászok lámpásainak fényében. – Mondd meg, mit tegyek. Mondd meg...

A kezembe nyomott egy papírt, ami még az asztalon maradt. Átfutottam a rövidke jelentést.

Most tényleg nagy a baj. Vagyis, nagyobb a szokásosnál.

Aztán Silcora néztem. Az a pár perc is elég volt neki, hogy összeszedje magát; megigazgatta haját, elsimította homlokának ráncait, rendbe szedte gyűrödt ingjét. De a szemében tanácstalanság csillogott.

– Bízz, Silco.

– Kiben?

– Bennem.

Kiléptem Silco bűvköréből, és határozott léptekkel csattogtam el az ajtóig. Silco rosszul leplezett döbbenettel bámult utánam.

– Hová mész?

Csak egy másodpercig mérlegeltem idióta ötletem. – Okot adok arra, hogy bízz bennem.

Silco semmit sem szólt, de a tekintetében fellobbanó ragaszkodást nem lehetett nem észrevenni.

– Mina. Nem kell már semmit sem bizonyítanod.

Visszarohantam hozzá. A székéhez érve lehajoltam, két tenyerem közé fogtam az arcát, és csókot nyomtam a hajába. Silco minden izma harcra készen megmerevedett, és nem mertem kivárni, amíg agyonüt az arcátlanságomért. Visszacsattogtam az ajtóhoz, és kirohantam az irodából.

Rettegve vártam, hogy a megbeszélés véget érjen. Ha nem lesz igazam, akkor azért Silco az életével fog fizetni.

Igyekeztem nyugtatgatni magam, hogy nem minden az én hibám lesz. Elvégre, ki voltam én ebben a hatalmas játszmában? Egy senki. Rajtam semmi nem múlott, csak... Csak Silco. Nem az ember, hanem a lelke.

Ez még rosszabb, mintha csak hagynám meghalni.

Úgy köröztem a bárban, mintha eszemet vesztettem volna. Jinx az egyik asztalnál aggodalmas félmosollyal figyelte a cirkálásom.

– Apa mindig győz – mondta, mintha csak magát győzködné. – Apa most is ellátja a bajukat.

– El, Jinxi – biztattam rekedten. Szegény lány nagy szeme megtelt könnyel. – Ha gyilkolásról van szó, a papád mindenkit hazavág.

Jinx bizonytalan mosolyra húzta a száját. – Na látod – mondta, az egyik majmocskájával játszva. – Te is megmondod.

Aztán egyszer csak hangos ajtócsapódás hallatszott, majd rohanó léptek kopogtak le a lépcsőn. Az egyik Vegyszerbáró, valamelyik piperkőc, akinek a nevét sem tudtam megjegyezni; iszonyat ült ki az arcára, ahogyan egy pillanatra rám nézett. Aztán kirontott az ajtón.

Hárman mentek be a megbeszélésre. És csak egyvalaki távozott. Rohanva, vérrel pettyezett maszkkal az arcán.

Ez talán még jó jel is lehet...

Sevika jelent meg a lépcsőn, fáradt szemekkel méregetve Jinxet.

– Na, ez is megvolt – mondta, aztán a bárpulthoz ült. Teljes sokkban kevertem ki az italát – hogy miért én, azt meg nem tudnám mondani.

– Kösz, pilti. – Átvette az italt, nagyot kortyolt. – A főnöknek is keverj valamit, ráfér.

Jinx felrohant a lépcsőn, és már hallottam is, ahogyan Silconak kiabál valamit. Nagy csattanás, aztán csönd.

– Nyugi, a törpe mindig ilyen zajos – intett Sevika. Akkor vettem észre, hogy a szívemre nyomtam a kezem. – Menj fel te is. De vidd a piát.

Megfogtam egy hideg poharat, teletöltöttem, aztán én is felsiettem az emeletre. Az iroda ajtaja nyitva volt, és ahogy bekukkantottam, Jinxet Silco karjában találtam.

– Hú, de komoly lehetett, a fickó úgy szaladt, de úgy...

Silco az ajtó felé fordult a lánnyal a kezében, és észrevett, ahogyan kínosan az ajtókeretbe kapaszkodva ácsorgok, várva, hogy Jinx csicsergése alábbhagyjon. Silco intett a fejével. Beléptem.

Letette a kislányt. – Egy kicsit magunkra hagysz minket? – kérdezte Silco.

A lány bólogatva kisietett. Futtában rám kacsintott.

Ketten maradtunk Silcoval az irodában. Átható tekintetével sakkban tartott, mozdulni sem tudtam.

– Köszönöm – mondta bele a csendbe. Végül elfordult, a hatalmas ablakához sétált. Transzban követtem. Az italát az asztalra tettem, de a csörgés nem érdekelte.

– Úgy veszem, minden a tervek szerint alakult.

Silco karba tett kézzel dőlt a falnak, nézte Zaun utcájának forgalmát. – Igen. A jelentéseidnek hála ura voltam a helyzetnek.

– Te mindig az vagy, de azért örülök, hogy nem a hulládat takaríthatom Jinx előtt.

Silco felnevetett, halkan, humortalanul. – Megtisztelő az örömöd.

Mögé léptem, mire szembefordult velem. Felém nyújtotta a kezét, megfogtam.

– Nagyon... – Aggódtam. Utálom, hogy aggódok érted. Gyűlöllek, mert gyilkos vagy. Szeretlek. – Nagyon.

Silco úgy nézett rám, mint aki hallotta a kimondatlan gondolataimat. – Nagyon – ismételte meg.

Ujjai az arcomat cirógatták. Hagytam, hogy beleolvadjak a csendbe, az érintésébe. A kimondatlanba.

– Nagyon-nagyon – hümmögtem. Lehunyt szemhéjam mögött világosan derengett valami sötétség. Az ablak fényébe öltöztetett feketeség.

Vakon nyúltam fel az arcáért. Érezni akartam a gyilkost az ujjaim alatt. Miért nem éreztem? Miért... Miért volt ember?

– Bízom benned. – Az orromat, az államat, az ajkamat simogatta. – Ezt tudnod kell, Mina.

Az orrát, az állát, az ajkát simogattam, és nem tudtam betelni vele. – Bízom... benned, Silco. Neked is tudnod kell.

És mikor felnyitottam a szemem, ott tükröződött benne minden. Minden, amit nem akartam látni a saját tükörképemben, de mégis ott volt. Amit nem az ő szemében akartam megtalálni, mégis ott volt, tisztán, félreérthetetlenül.

Minden.