Üdv!

Csak bolygattak ezek a karakterek annyira ahhoz, hogy ismét visszatérjek hozzájuk egy teljességgel önzőn megírt romantikus fanfiction folytatásaként. Történetet továbbra is csak nyomokban tartalmaz: egyféle Silco-rajongó, egyes szám első személyű írásmódhoz tökéletes gyakorlópályát csináltam Zaunból. Semmilyen sorozatbeli/játékbeli kötődése nincs a sztorinak, olvasható ezek ismeret nélkül (a játékban én sem vagyok otthon, úgy egyáltalán).

Csöndes volt az iroda; a hajnali fények lusta kavalkádjában elnyújtózva úgy éreztem, egy új világra nyitom fel a szemem. Ledobtam magamról a takarót – mikor került ez rám? Nem emlékszem semmire...

Vagyis... De, hogyne emlékeznék. Silco érintésére, az éjszakara csöndjére, elsuttogott beszélgetésünkre, aztán az ólmos fáradtságra. Arra, hogy a kanapéra gömbölyödtem, és aztán elsötétült előttem az iroda képe.

Akkor ezek szerint itt éjszakáztam. Óvatosan felültem.

Silco a székében ült. Egyenes háta, asztalon pihenő, papírjait szorongató keze éberséget sugárzott, de ahogyan hunyorogva közelebb sétáltam, nem reagált. Csukva volt a szeme, halkan szuszogott.

Mélyen aludt. A neonfények csaltak egyedül színt arcára, de most először tűnt igazán nyugodtnak.

Nem akartam felébreszteni, főleg azok után, hogy tegnap milyen eseménydús napon volt túl; bár ismeretségünk már volt annyira mély, hogy megossza velem a tényt: nem először, és valószínűleg nem is utoljára törtek az életére. És hogy ugyan először, de nem utoljára résen kell lennem, ha életben akartam őt tartani.

Nélkülem is boldogult, nem akartam magammal elhitetni, hogy a jelenlétem annyi mindent befolyásolt volna. De mégis, ahogyan tegnap érintett, amiket belesuttogott abba a szendergő homályba körülöttünk, úgy éreztem, talán tényleg szüksége lesz majd rám.

Megráztam a fejem. Nem akartam túlmagyarázni a tegnapot. A megkönnyebbülés sok okos embert lágyíthat meg, és ugyan előszeretettel hangoztatja ennek ellenkezőjét, de ettől függetlenül ő is csak egy ember.

Igyekeztem csöndben visszaosonni a kanapéig, hogy összeszedjem a kabátom, a cipőm; de amint lehajoltam, ruhazizegés, majd torokköszörülés ütötte meg a fülem.

– Hmm.

Úgy perdültem meg, mintha legalábbis lopáson kaptak volna rajta. Az álmos hümmögés megismétlődött, de aztán Silco engem vizslató szemében kitisztult a köd.

Szükségét éreztem a szabadkozásnak. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.

A férfi felállt a székből, mozdulataiban nyoma sem volt fáradtságnak. Csöndesen vártam, hogy eldöntse, mit akar: kizavarni az irodából, kést nyomni a torkomnak, vagy elsimogatni a zavart az arcomról, mint ahogy alig pár órája...

– Még meggondolom, hogy haragszom-e. – Hangjában azért ott bujkált a hajnal rekedtsége, de valami szokatlan, játékos színezet is.

– Nos, én akkor... – Ismét megkíséreltem összeszedni, amit az éjszaka szétdobáltam. A cipőm végre magamra operáltam, de mire a kabáthoz juthattam volna, addigra az már Silco karján lógott.

A nyakamon éreztem leheletét, amikor megkérdezte: – Megengeded?

Megemelte a kabátot. Égett az arcom, mintha Silco legalábbis az öngyújtójával akarná a bőrömre csalni az árulkodó vörösséget.

– Ezek szerint nem haragszol – mondtam, miközben ostobán próbáltam összeszedni magam. Silco rezzenéstelen arcán átfutott egy halvány mosoly.

– Talán majd máskor.

Bizonytalanul hagytam, hogy rám segítse a kabátot, közben azon törtem a fejem, mégis mit kellene mondanom.

Silco mintha kialudta volna magából az éjszakát. Hiába kutattam, nem találtam ugyanazt a gyengéd mosolyt, azt a megenyhült tekintetet; helyette valami visszahúzódóbb, fegyelmezettebb valami ült a tekintetében, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a történtek után.

– Én... – A szavak úgy rohangáltak a fejemben, mint a csintalan gyerekek, és az istennek nem akartak értelmes mondatokat formálni. Szinte már bosszantott a kontroll teljes hiánya, de igyekeztem minden gyengeségem arra a borzasztó, mindent látó szempárra fogni, ami továbbra is úgy bámult, mintha egy különösen érdekes keresztrejtvény lenne a fejemre tetoválva. – Jobb, ha megyek. Verulus már biztosan vár.

– Biztosan.

– Én... – Hogy lehet valakinek ennyire higgadt az arca?! Azt hittem, az öklömmel fogom letörölni róla ezt a vérfagyasztó nyugalmat, de aztán, ahogyan a bágyadt utcai fények felerősödtek, és beáramlottak a szobába, hirtelen Silco vonásai is megteltek fénnyel. És abban a fényben ott volt ugyanaz a mindenség, amit épphogy, de láttatni engedett magából. – Majd találkozunk, Silco.

Óvatos mosollyal simította le a karomon a kabát ráncait, de nem mondott semmit.

Megzavarodva hagytam magam mögött az irodát.

Verulus már vagy harmadszorra fordult hátra.

– Mina, mi van veled? Hallod, amit kérdezek?

Már vagy harmadszorra kellett kényelmetlen pillantást vetnem a két főt számláló testőrkíséretünk tagbaszakadt tagjaira, hogy kerüljem a bátyám kérdését.

– Semmi bajom. És hallom, hogy mit kérdezel.

Verulus most már nem elégedett meg azzal, hogy hátraszóljon, megtorpant. A zauni forgalomban is úgy emelkedett ki magas, széles vállú piltoveri alakja, mint ahogyan a szikla töri meg a víz hullámait. Megragadta a vállam.

– Hol voltál éjszaka? Mi történt tegnap? Sevika morgásából, meg Jinx idióta találós kérdéseiből semmit sem tudtam kihámozni azon kívül, hogy, idézem, a papa mindenkit hazavágott.

– Értsd úgy, ahogyan azt kell. – Az egyik testőr borzalmasan igyekezett leplezni, hogy hallgatózik. – A papa mindenkit hazavágott.

– A Haladás napjára, Mina, ha lehetne, a folyóba hajítanálak ilyenkor.

Lenéztem a híd alatt örvénylő mocskos vízre, és egy kissé sértődötten kaptam fel a fejem. – Ez csúnya volt, vond vissza.

– Nem vonok semmit sehova, amíg nem válaszolsz.

– Nem ez a legalkalmasabb hely az ilyenek megbeszélésére. – Szinte alig láthatóan, de a testőr felé biccentettem. Verulus bosszúsan bár, de bólintott.

– Ne hidd, hogy megúsztad! – mondta még. Ugyan nagyon igyekezett, de a haragos pillantás hamar leolvadt róla a reggeli fényben, és csak azt az aggódó testvért láttam, aki képtelen volt nem törődni.

– Téged hónapokig nem láttalak korábban! Tegnap meg hazacsámborogsz az éjszaka közepén, és még engem kérsz számon...!

– Én egy ostoba fiú vagyok, te meg a húgom. – Most már végre folytattuk utunkat, de immár Verulus mellé léptem, nem maradva le mögötte. – Azaz, ha én eltűnök, nem nagy veszteség, de ha te igen, akkor mindent elvesztettem.

– Nocsak, fordítva ez semmiképp nem lenne igaz.

Verulus csak sóhajtott. – Jó, tudod mit, csak intézzük ezt el, aztán menjünk vissza a bárba.

Egyetértően bólogattam.

Az előttünk magasodó épület tökéletesen majmolta le Piltover hiú gazdagságát, ám Zaun szennye és torz szépsége penészként ette bele magát a sötét falakba.

– Jó kis vityilló – intettem a hatalmas, kétszárnyú ajtóra, amit máris szélesre tártak érkezésünk hírére.

– Hát, volt mire költeni a pénzt, az biztos.

Verulus úgy tett, mint akit teljesen hidegen hagyott a míves díszítés, a rideg kőből faragott lépcső, a kicsinyes grandiozitás, ami mindenre rányomta bélyegét. Én kicsit szabadabban nézelődtem, tudva, hogy Verulus alakja mögött az enyém eltörpül, ahogyan a jelentőségem is ebben a találkozóban; Hannes, ez a kevély Vegyszerbáró, akié ez a ház, tárgyalni akart, a bátyám meg ugrott a hívásra.

Hannes is kapzsi és önző volt, ahogyan az összes többi báró, de benne az volt az egészen rémisztő, hogy a konfliktusokat nyíltan vállalta, minden intrikától és cseles köntörfalazástól mentesen. Erejét fitogtatva a legsötétebb alakokat gyűjtötte maga köré, és egyáltalán nem rejtette véka alá a véleményét. Silcohoz a végletekig hűséges volt, de senki másról nem volt egy jó szava sem, a bátyámat leszámítva. Ha tudta volna, hogy piltoveriek vagyunk...

– Á, Julian – üdvözölte a bátyám Hannes, lesétálva a tekergőző lépcsősoron. Gondosan kiszámította az érkezését. – És Juno – biccentett felém is.

Mindketten kimérten fogadtuk az álneveink adta köszöntést.

Hannes erős volt, fizikálisan is tiszteletet parancsoló. Ruhái kihívóak, minden izmot, minden ékszert kiemeltek a testén, jól fésült barna hajában fém kiegészítők csillogtak. Csillámlástól lila szemű kísérői még csak nem is rejtegették magukat, kiléptek az ablakok szolgáltatta fénybe, megmutatva eltorzult vonásaikat.

– Julian, nagyon örülök, hogy eljöttél. Egyedül neked van eszed az egész bagázsból, meg persze a Főnöknek, ugye. – Hannes sötét tekintete hirtelen felém irányult, és szinte arcul csapott a leplezetlen érdeklődés, amivel méricskélt. Sosem pazarolt még rám egy köszönésnél többet, akárhányszor is jelentünk meg nála. – Mondd csak, Juno, jól van az öregfiú? A tegnap este majdnem nagyon csúnyán végződött, ha igazak a jelentések. – Hannes nevetett, és én is magamra erőltettem egy vidámnak tűnő mosolyt, kerülve a bátyám tekintetében bujkáló kérdéseket.

– Nézd, Hannes...

– Ó, ne aggódj, nem kérdeznék tőled olyat, amivel bajba keverhetnélek. – Hannes rágyújtott, a füst lomhán kerengett mosolya körül. – A jelentések szerint az a töpörtyű, az a Kenneck, úgy rohant végig az utcákon, mint egy fejét vesztett kakas, csak úgy kukorékolt félelmében...! Ink és Grant meg ott is hagyták a fogukat, ha jól tudom. Az a Sevika egy igazi bestia.

Igyekeztem teljesen természetesen bólogatni. – Kézben tartottuk az ügyet. Silco jól van. És valóban, Ink és Grant már nem fog többet panaszkodni Silco vezetésére. Kenneck meg viheti a lázadásuk hírét a többi féregnek, akik megkérdőjeleztek bennünket.

Hannes felnevetett. – Nem is gondoltam másként. A vén lókötő ért hozzá, hogy maradjon életben. Ha minden igaz, te rendezted meg ezt a végzetes találkát...

– Igen, valóban én.

– Silco nagyon nagy becsben tarthat téged, ezek után meg főleg. – Hannes vigyorában undorító feltételezéseket pillantottam meg, amit a bátyám is észrevehetett, mert fenyegetően előrelépett.

– Igen, valóban értékeli Junót, mint minden más, hűséges munkaerőt.

– Ugyan, Julian, milyen naiv vagy, fiam! – Hannes Verulus vállára csapott, és láttam, a bátyám egyre zavartabb lesz. – Hűség...! Nem rossz dolog az, de te hiába vagy egy fess csávó, a te hűséged is pont annyit ér, mint amennyit az enyém. Ellenben a Junóé... Hah, az még talán engem is lázba hozna!

– Hannes – mormolta Verulus, fenyegetés rezgett a hangjában. – Nem szeretem az ilyesféle célozgatásokat.

Hannes azonban nem volt ijedős. – Szokj hozzá. Cifra dolgokat reptet meg erre a szél, talán még felétek is elfújja, ha még nem szagoltátok volna ki a levegőből.

– A Főnök nem ilyen – szóltam közbe gyorsan, úgy védve Silco haramia becsületét, mintha legalábbis az enyém volna. – Semmiben sincs kitüntetett szerepem, Hannes.

A férfi elpöckölte a szivarát. – Hogyne, Juno kedvesem. Minden szándék tiszta idelent, mint a harmat. Bár amilyen rideg az az ember, még talán igazat is adok neked. – Sarkon fordult, és intett nekünk. – Gyertek, térjünk át a lényegi megbeszélésre, amiért valójában hívtalak benneteket.

Verulus látszólag engedékenyebb hangulatban követte, de azért még odasúgta a fogai közt: – Mi az ördögről beszél? Meg akarták ölni Silcot?

– Valami olyasmi. Most ne nézz így rám, menjünk.

A Hannes „vendégtermében" töltött zsibbasztó órák után szinte áldás volt kisétálni a zauni füstös levegőre.

– Örülök, hogy ezen is túl vagyunk – sóhajtotta Verulus. Mostanában még fáradtabb volt, mint szokásosan.

– Silco a plafonig repül örömében, ha megtudja, Hannes mennyi friss húst hozott a rendszerbe – feleltem, az élénk éjszakai forgalomba bámulva.

– Egy repkedő Silco épületes látvány lehet, de engem most más érdekel. – Verulus intett, mire a testőrök kissé lemaradtak mögöttünk. A hallgatózós fickó olyan látványosan húzta a száját, hogy kedvem lett volna kérdőre vonni. – Elmondanád végre, hol voltál éjszaka? És hogy mi ez a silcos rémsztori?

– Megtudtam, hogy meg akarják őt ölni.

– Honnan?

– Igazából... Ő mondta el nekem. – Kínosan vakartam bele a keményre lakkozott fonataimba, de a frizurám a zavaromnak sem adta meg magát.

– Mi? – Verulus szemében felvillantak a pánik neonos fényei. – Ilyeneket... megoszt veled? Azt hittem, Sevika az illetékes az ilyesmiben, nem... Nem te. Ne érts félre – emelte fel a kezét békítően, pedig tényleg értettem, mire gondol –, tudom, hogy tényleg nagyon megbecsül, sokat dolgozol és hírhedten pontos vagy, de...

– Én sem értem.

Verulus most már felvont szemöldökkel kereste az arcomon az igazság rejtett szeletkéjét. – Oké. Szóval, elmondta neked, te meg... szerveztél egy randit a halállal annak a három szerencsétlen léhűtőnek?

– Csak ketten haltak meg, a harmadikat elengedték. És nem mellesleg Silco életére törtek.

– És mióta is érdekel téged, hogy Zaun Réme él-e vagy hal?

A kíváncsi kérdésben nagyon sok érzelem rejlett, amiket nehezen bogoztam ki a zauni zsivajban.

– Mióta itt kell laknunk egy bolond pilti miatt, aki azt hitte, egyszerre vezetheti meg a Tanácsot és Zaun Rémét. Aki egyszerre épülhet be a Vegyszerbárók közé és teheti lóvá a Tanácsosokat.

Bátyám paprikapirosra vörösödött. – Találó érv.

Belekaroltam a hullámzó éjszakai tömegben. – Ugye tudod, hogy nem haragszom rád azért, ami történt, amit tettél? Legalábbis nem nagyon?

– Haha, Mina, nagyon vicces vagy. Persze, azért nem haragszol, mert odáig vagy azért a vén trottyért, akihez a hülyeségem juttatott? – Ahogy az arcomra nézett, lefagyott róla a nevethetnék. – A fenébe is, te nem viccelsz. Ez most komoly?!

– Nem is öreg – keltem a védelmére azonnal. – Három Csillámlás után már felettébb fiatalos.

– Mina, eleget viccelődtél, de most már komolyodj el. – Újra megláttam a pánik fényeit a szemében, amit a standokból áradó világítás csak még jobban kiemelt. – Komolyodj el.

– Kedvelem Silcot.

– Ugye nem kell emlékeztesselek rá, hogy ő micsoda...?

– Ugyanaz, mint az összes többi ember, annyi különbséggel, hogy ő sikeres is benne, nemcsak a szája nagy.

Verulus tátogva próbált magához térni, mire kissé megenyhültem.

– Ne haragudj, ez talán nem volt túl szép.

– Nála voltál éjszaka? – Halálosan komornak tűnt, vonásaiból kiveszett a lágyság.

– Semmire nem kell gondolni. De igen, elaludtam nála. Sokáig beszélgettünk.

– Jayce Talis köpenyének csücskére! – temette az arcát a tenyerébe. – Ebből a... barátságotokból ne csinálj nagy reklámot, kérlek. Mert a tény, hogy Hannes előbb tudott róla...

– Hannes nem tud semmiről! Neked ez meg intő jel arra, hogy többet tartózkodj a közelben.

– Ha az üzlet engedné, egy percre nem hagytalak volna itt, és ezt te is tudod.

– Persze, persze! De rám meg a bárban volt szükség. Ha veled megyek, talán Silco halott lenne.

Dehogy lenne, de egy talánt megkockáztattam a javamra írni.

Verulusba ismét visszatért a lélek; vélhetően túltette magát rajta, hogy a távollétében elég sok minden megváltozott. Vagy semmi? Én sem tudtam megmondani.

– Csak arra kérlek – mormolta, olyan halkan, hogy alig hallottam –, hogy vigyázz, ki ne használják a te jó szívedet. Főleg az olyanok ne, mint Silco.

– Tudom. De a szívjóság mellett azt is tudom, hogy az életünk Silcotol függ. Ha hagytam volna meghalni, most közös sírba eresztenének minket.

– Ne adj neki többet az életünknél! – sziszegte Verulus. – A szívedet igazán tartsd meg magadnak. Ezzel is legyél több nála. Nála, akinek aztán semmilyen szíve nincs.

Kissé fagyos hangulatban tértünk vissza a Last Drop bárba. Az est leszálltával a vendégek tömött sorokban ácsorogtak az ajtókban, de a kidobóemberek kiemeltek minket közülük, szabad utat adva a bejárathoz.

Belépve Sevika fogadott bennünket.

– Remélem, jó híreket hoztatok. A főnöknek rózsás hangulata van, ne csesszétek el.

Verulus kimérten mérte végig Sevika fölé tornyosuló alakját. – Rózsás?

– Ja. Rózsás. – A nő a háta mögé intett. – Vagy valami ilyesmi. Menjetek már, a fenébe is.

Nem kellett kétszer mondani. Felsiettünk az emeletre, a csinos kis ajtó előtt egy pillanatra lecövekelt a lábam.

De aztán mégis én nyitottam be elsőnek. Olyannyira határozottan rontottam be, hogy még kopogni is elfelejtettem.

Miattam van rózsás hangulata? Vagy Sevika humorizálni próbált és Silco valójában éppen az ellenségeinek vérét szürcsölgeti?

Silco élesen felpillantott a kivágódó ajtóra. Aztán meglátta, hogy csak én vagyok az, és elmosolyodott, de hogy hogyan, meg nem tudtam volna ítélni.

Verulus is belépett a szobába, az a kis mosoly pedig nyomtalanul eltűnt. Silco letette a tollat a kezéből, aztán a whiskyjéért nyúlt, és nagyot kortyolt belőle.

– Üdv, Főnök – köszönt Verulus. Idegesen jártatta a szemét köztem meg Silco közt, de miután nem látott semmi botrányosat, megnyugodott. – Hannestől jövünk.

Silco az ablak felé fordult, székestől. Kibámult az immár tintafekete égre, aztán az órára pillantott. – Úgy veszem észre, Hannes megtartotta jó szokását a vendéglátást illetően.

– Nos, valóban nem siette el – ismerte el Verulus. – De megérte ennyit cseverészni. Sikerült meggyőzni jó pár érdekeltet arról, hogy igenis előnyös lesz, ha hozzád csatlakoznak.

Silco felé léptem, kezemben a gondosan megszerkesztett jelentéssel. Bőven volt vele időm pepecselni, amíg Hannes ostoba pletykálással rabolta a bátyám drága idejét.

A széke mellett megálltam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy a hatalmas háttámlának támaszkodjak. Silco végre elszakította a tekintetét az ablak mögötti sötétségről. Felém forgatta a széket, várakozón nézett a papírlapra. Átnyújtottam a jelentést, amit el is vett, de mielőtt elmehettem volna, még a kezem után kapott. Erőt vettem magamon; két tenyerem közé fogtam a kezét, megszorítottam, aztán elhátráltam.

Verulus szerintem nem látott semmit ebből a jelenetből Silco trónjának hatalmas karfája miatt, de azért kicsit bűntudatosan viszonoztam bátyám pillantását.

– Jó és pontos munka – mormolta Silco, átfutva a sorokat. – Ez a kapcsolat nagyon kifizetődő lesz.

Semmi köszönöm, csak hideg dicséret. Verulust nem ütötte szíven a hangnem, megrángatta a ruhaujjam, hogy menjünk.

Nem akartam annyiban hagyni.

– Egy pillanatra. – Némán könyörögtem Verulus tekintetének, és az végül engedett. Bátyám lemondóan, csendesen távozott.

Én nem.

– Gyere ide, Mina.

Ezek szerint Silco észrevette, hogy Verulus kiment, és magunkra maradtunk. Magabiztosnak tettetett léptekkel engedelmeskedtem.

Silco felállt a székéből. Kissé nehézkesen tette, valószínűleg az órák, napok óta tartó gubbasztásától az asztal felett.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, mennyire jóképű volt, annak minden nem konvencionális értelmében. Arcának vonásai túl élesek, túl keskenyek voltak, ragadozói megjelenést kölcsönözve egész lényének. Az ember fölé magasodott, majdhogynem fenyegetően az arany, a fekete és vörös kombinációjában. És akit nem ijesztett még el a híre, a megjelenése, a briliáns elméje, akkor annak is torkán akadhatott a szeme.

Zaun Szeme. A mindent látó, mindent tudó, borzalmas szem.

Utáltam, hogy már úgy nézek bele, mintha semmi rendkívüli nem volna benne.

– Minden rendben? – kérdeztem, megkeményítve a szívem. A szívedet igazán tartsd meg magadnak.

– Persze – mormolta.

Sok volt a közelség, Verulus harsogó hangja a fejemben, Silco tekintete, és a tudat, hogy ostoba vagyok... Ostobának, kicsinek éreztem magam ezelőtt az intelligens, sokat látott, tapasztalt túlélő előtt, aki ismerte az egész Életet, táncolt a Halállal, és ő maga felvette mindkettőnek a maszkját. Hogyan hagyhatna nyomot egy ilyen lelken az enyém?

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, és éreztem, ahogyan megrogyik a tartásom. – Mit?

– És te tőlem? – jött azonnal a fojtott kérdés. Nem mertem a szemébe nézni, félve attól, hogy mit találok benne.

– Ha válaszolsz, válaszolok.

– Ha rám nézel, válaszolok.

Tettem, amire kért. Lehetne bárhogy máshogy tenni?

A tegnap éjjel varázsa most megint ott ült szemének csillogásában, ajkának ívében, sebeinek ráncaiban. Képtelen voltam elfordulni.

– Hogy én mit akarok tőled? – kezdte, az állam alá nyúlva kényszerítve, hogy csak őt nézzem, semmi mást. – Jogos kérdés, és azt hiszem, még én magam sem tudom, hogy mit kellene erre felelnem.

– Ez megnyugtat.

– Már elmondtam, mit érzek, azt hiszem, elég részletekbe menően. Nem szokásom ismételgetni magam.

– Nekem sem.

Úgy méregettük egymást, mintha csatatéren állnánk, és a végzetes csapásra várnánk.

– Az én szakmámban – folytatta –, nem előnyös érzelgősnek lenni. Ezt nagyon hamar megtanítja veled az élet.

– Nézd, én tudom, hogy Vander csúnyán tönkretett...

– Ez azért egy kicsit más helyzet Vanderéhez képest – vágott közbe halkan. – Olyan helyzet, amire még egy árulás sem készített fel.

– Nem foglak elárulni.

– Igen, ahhoz elég okos vagy, hogy ne menj nyíltan szembe velem. – Silco bántani akart. Valami becsmérlőt akart mondani, de a szándéka átbucskázott a mosolyának ívén, a megnyugtató hangjának dallamán. – De tudod, az árulásnak olyan sokféle módja van, attól, hogy kizárjuk az egyiket, még nem zárjuk ki a másikat. És ez a helyzet váratlanul sok lehetőséget adott a kezedbe ahhoz, hogy helybenhagyj.

Megborzongtam a hangsúlyától.

– Miért hagynálak helyben? Becsüllek. Tegnap is elmondtam...

– Persze. Tegnap. – Silco elengedett, és teljes testével elfordult tőlem. Nem értettem a távolságot, mikor alig egy másodperce túl közel voltunk. – Sok mindent mondtál tegnap, Mina.

– Ahogy te sem kíméltél.

A válla megfeszült a vörös ing alatt. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal, idegesen tördeltem a kezem.

– Komolyan gondoltál abból bármit is? – kérdezte.

– Te... Talán nem?

Profiljára éles árnyékokat csalt a lámpák fénye. – Én kérdeztem előbb.

– Hát jó. Ha mindenképp tudni akarod, minden egyes szavamat halálosan komolyan gondoltam. Nem szokásom hazudni.

– Nekem talán igen? – Sebesen megfordult, kérdőn rám bámult. Érzelmek dúlták fel a nyugalmat az arcán, de olyan nehéz volt megítélni, milyenek! Ép szemének kékjét elfelhőzte valami... Valami erős, amit fel sem ismertem benne. – Hazudtam valaha neked ezelőtt?

– Nem. De el kell ismerned, nem könnyíted meg az ember dolgát.

Olyan nehéz lett a pillantása, hogy azt hittem, megfulladok alatta. Mikor ismét közelebb lépett, én is úgy tettem. Veszélyesnek éreztem magam attól, ahogy lepillantott rám; mintha hatalmamban állna lerombolni, lángba borítani az egész világot, mintha térdre kényszerítettem volna az eget tartó erőket... A láncaimat zörgető Silco hirtelen letépte rólam a béklyóimat, és úgy éreztem, sosem voltam még ennyire ura az életemnek.

Fogalmam sincs, ki mozdult először, ki csókolt kit. Csak annyi volt biztos, hogy a haja puha volt az ujjaim alatt, testének melege szinte rám olvasztotta a ruhám, hogy olyan szorosan tartott, hogy talán el kellett volna törnöm, meg kellett volna halnom.

De minden pillanat azt súgta, hogy élek. Hogy nagyon is élek.

Nem kell szurkálódni, hogy a karakterek között semmilyen kémia nincs ;) Összecsapott egy fanfiction ez, de azért vicces volt megírni ezt a toxic-nem toxic határán táncoló kapcsolatot (még sosem írtam hasonlót, érdekes volt kicsit belelátni a dolgok ezen oldalába is, és nem csak tisztán hős típusú karakterekről írni). Még egy fejezet, aztán ezt az öncélú gyakorlópályát beszüntetem! :D Esetleges hibákért elnézést kérek, nem ellenőriztem le olyan sokszor, mint általában szoktam.

További szép napot!

Fejléc kredit:

Assassin's Creed Syndicate Art Gallery: Lucy Thorne Art – viktoriánus steampunk lady(https://www.creativeuncut.com/gallery-29/acs-lucy-thorne.html)

Google kép - Silco, Arcane c. sorozat