Egy kéz nyúl feléd,
Nem áll le, míg el nem kap,
Az élet tárul eléd,
De olykor csak fájdalmat ad.
Kapaszkodsz a múltba,
De tervezed a jövőt,
Semmi nincs útba,
De nem érzed az erőt.
Nem kell az élet,
De féled a halált,
Sosem kérted,
Az élet rád talált.

Egy fehér szobában keltem, amiben külömb féle hangszerek sorakoztak.
-Szia.-lépett be Harry.
-Hello-szisszentem fel, mert az oldalamra fordultam. A kezem be volt gipszelve, a bordáimon kötés helyezkedett.
-Elvittelek a kórházba, elátták a sebeid és hazahoztalak. Ki tette?-kérdezte idegesen.
-Nem emlékszem.
Oldalra fordítottam fejem, ahol a nadrágom, a pólóm és a többi ruhám hevert.
-Te vetkőzettél le?-fordultam felé kínosan.
-A-azt mondták ne legyen rajtad sokáig a ruha, mert fájni fog. Nem tudom mi a baj ezzel, de oké.-hablatyolt össze-vissza.
A nadrágomból egy fehér papír sarka bukkant elő. Kivettem és kinyitottam. Ugyan az a kézírás.

Hiányzik? Nekem nem. Látni akarod? Van rá mód.

Gombóccal a torkomban fordítottam meg a lapot.
Egy vers volt rajta.
Fűzfa
Értetlenül bámultam a papírt. Elfogyott a lapja az illetőnek ezért tönkretett egy könyvet?
-Mi az Lou?-ült mellém Harry.
-Valaki folyamatosan üzenget nekem, de nem tudom ki az. Talán Max elrablója.-morfondídorztam.
Zöld szemeibe néztem, mire ő az én kék szemeimbe meredt.
-Sokkal jobban nézel ki maszk nélkül.-láttam, hogy végigvezeti tekintetét egészen, feketés hajamtól, számig, amin elidőzött tekintete.
-Persze.-állok fel. Amint a lábamra nehezedek, éles fájdalom nyilallt a térdembe.
-Elcsúszott egy kicsit a térded, azt helyrerakták. Itt van gyógyszer. Vedd be. Fájdalom csillapító.-nyújt felém egy fehér bogyót és egy pohár vizet.
-Miért segítesz ennyit?-nyeltem le a tablettát.
-Nem is tudom.-motyogja.-Mivel a legjobb barátom vagy?-forgatta szemeit.
-Eljössz...eljössz kávézni?-kérdeztem, miközben kedves mosolyra húztam ajkaim. Szemei felcsillantak és bólintott.
Elindultunk, út közben egész végig beszélt. Aranyos srác, mosolygós és okos.
Elmentünk a kedvenc helyünkre is. Soha nem jár oda senki, mert elég eldugott, de pont ezért szeretek ott lenni.
-Boldog vagyok.-suttogta hitetlenül.
-Ez olyan meglepő?-mosolyodtam el. Az ég narancssárgában úszott, a város lakói hazafelé vették az irányt.
Harry barna haját az arcába fújta a gyenge szellő.
Mély levegőt vettem. Hirtelen ragadott kézen a fiú és húzni kezdett. Az öreg fűzig vezetett, ami a városi park szélén helyezkedett. A szívem nagyot dobbant az emlékek hatására.
-Ez volt Max és az én búvóhelyünk.-simítottam végig a törzsén, de az üreges volt. Gondolom az évek korhadásra ítélték. Leültünk a tövébe és tovább néztük az embereket.
-Nem értem. Ha valaki elrabol egy fiút, miért üzenget neked? Téged is el akar vinni? Vagy le akarja magát lepleztetni? Vagy csak szórakozik?-töprengett a Szőkeség.
-Nem tudom. De ha Maxet megtaláltuk, soha többé nem engedem el.-mosolyogtam a tükörképemre, amit a víz muatott nekem, mintha csak azt akarná mondani: Nézd mi lett belőled.
-Nem tudom milyen érzés lehet, de ha akarod, melletted maradhatok.-simított kezemre.
-Ha nem is örökre, legalább addig, amíg ennek vége.-néztem szemeibe.