Lilith úgy érezte, mintha egy szakadék szélén állna. Minél jobban próbált elhátrálni a veszélytől, annál inkább recsegett alatta a talaj. Kétszer is elveszítette azt a személyt, akivel végre önmaga lehetett, legalábbis ezt gondolta, de valójában olyan volt, mintha sose lehetett volna az, úgy igazán. És talán a megszokott dolgokhoz való tudat alatti ragaszkodás sem könnyített a helyzetén, hisz sosem tudta milyen lehet az olyan élet, ami nem csak szürke és érdektelen lehet. Hisz az olyan élet, ahol a pénz, mások átverése és az életben maradás egyedül a lényeg, az idővel monotonná válik anélkül, hogy észrevenné az ember. Ironikus. Hát nem épp ezért szökött el? Nem épp ezért hagyta maga mögött mindazt, ami volt? Hát nem ilyenek az ostoba halandók is? Gyenge egy jellem! Azonban amióta legelőször betette a lábát az emberek közé, elég sokmindenről megváltozott a véleménye.

 Lilith lehunyta a szemét, és újra lejátszotta magában Benjamin szavait. Mintha minden egyes szó egy szög lett volna a bőrébe fúródva. 

Az élet nem fog hozzád alkalmazkodni. Szokták mondani az emberek. Vagy mégis? Talán csak futni kell, jó messzire. Oda, ahol más szabályok diktálnak. Egy helyre, amit még egy démon is élvezhetne.

De Lilith most nem tűnt olyannak, mint aki élvezi az életét. A könyveket bújta, lapról lapra görnyedve, mintha egy elrejtett megoldást keresne. Milyen naív. Mintha bárhol találhatna menekvést a múltja elől. Mintha bármelyik betű törölhetné, ami történt. Arról nem beszélve, hogy még a saját fajtája is kitagadta, most már ő is olyan sebezhető akárcsak egy halandó. Most már létezik fizikai fájdalom  számára is, micsoda csalódás!

Lilith a könyv fölé hajolva lapról lapra merült el a démonológia sötét történeteiben. A könyv különböző korszakok asszonyainak életét mesélte el. Mind gyönyörűek, veszélyesek, szenvedélyesek és halálra ítéltek.

Az első történet egy római kurtizánról szólt, aki a szenátorok kedvence volt, mígnem egy befolyásos férfi felismerte benne az ősi gonoszt. Bukása elkerülhetetlen volt, és mielőtt kivégezték, a nő csak ennyit suttogott: Minden alkalommal elbuktam, és most sincsen másképp...

Lilith megborzongott. Furcsa, ismerős érzés járta át, mintha már hallotta volna ezeket a szavakat. De hol?

A következő fejezet a középkorba repítette. Egy boszorkánykör története bontakozott ki előtte, amelynek tagjai egy bordélyház falai között rejtőztek. Csábítás és fekete mágia volt a fegyverük, de végül a máglyán végezték. Az egyikük a lángok közt halála előtt még felnevetett: Még a tűz sem égetheti ki belőlem a bűnt.

Lilith kezei megremegtek a lap fölött. Ismét az a különös érzés... Ez nem lehet véletlen.

Ahogy tovább lapozott, a forradalmi Franciaországban találta magát. Egy befolyásos női szalon történetét olvasta, ahol gyönyörű nők irányították az árnyékból a nemesek és katonák sorsát. De amikor elérte a végzetes pillanatot, és a nők sorra a guillotine alá kerültek, az egyikük így suttogott: Megint ugyanaz a végzet... de miért?

Lilith szíve vadul kalapált. Ez már több volt, mint puszta egybeesés. Ahogy a történetek egyre közelebb értek a jelenhez, minden egyes elbeszélésben visszaköszönt valami ismerős: egy név, egy gesztus, egy mondat. Mintha valaki újra és újra elmesélné ugyanazt a tragédiát, más színpadon, más díszletek között. És végül elérte az utolsó fejezetet.

A modern korban jártak. Egy öt fős baráti társaságról szólt a történet, akik egy bordélyházban működtek, egészen addig, míg egyikük el nem árulta a másikat. A mészárlás során az egyik név kiemelkedett a sorok közül: Malchantet.

Lilith ajkai kiszáradtak. Minden kétséget kizáróan tudta, ezek nem legendák. Ezek emlékek. Ő és nővérei újra és újra megszülettek, minden korszakban, minden életben ugyanabba a hibába estek. Csábítás, hatalom, árulás, halál. Egy soha véget nem érő körforgás, amelyből eddig még sosem sikerült kitörniük.

Lapozott egy utolsót, és a könyv végén egy mondat állt: Az emberi élet változik, de a mi végzetünk mindig ugyanaz. Ha nem törjük meg az átkot, újra és újra elbukunk.

Lilith ajkai remegtek, ahogy kimondta a szavakat.

– Ha... ha meg akarom törni ezt az egészet... – A hangja alig volt több egy suttogásnál. A saját szavai is visszhangoztak benne, mintha még maga sem akarná elhinni őket. – Ha nem akarom, hogy ez újra megtörténjen...

A könyvet szorította, körmei mélyen a bőrkötésbe vájtak. A gondolat egyre tisztábban rajzolódott ki előtte, minden kétség és habozás ellenére.

Felnézett, mintha valaki hallaná, mintha valakinek be kellene vallania.

– Meg kell ölnöm őket. Mindegyiket.

Ó, Lilith, te szegény, ostoba gyermek! Azt hitted, hogy kivételes vagy? Hogy más vagy, mint a többiek? És mégis, itt ülsz, egy poros könyv fölé görnyedve, és épp csak most kezdesz rájönni arra, amit ők már évszázadok óta tudtak.

Nevettek rajtad, tudod? Valahányszor közel jártál az igazsághoz, valahányszor összeraktad a darabkákat, félrevezettek csak azért, hogy az utolsó pillanatban elfordítsd a fejed és ne vedd észre a lényeget. Nevetség tárgya voltál, és még mindig az vagy. Már majdnem sajnálatra méltó!

Talán téged is csak félreismertelek, és nem vagy több egy démonnál, aki ugyan úgy csak az álmait kergeti, mint az emberek.

De végül csak rájöttél, nem igaz? Végül csak megértetted, mit kell tenned.

Csakhogy... képes vagy rá?