Amikor Lilith reggel felébredt, az első, amit észrevett, az ágy másik oldalának üressége volt. A nap fénye halványan szűrődött be a függöny résein, és csend telepedett a szobára. Benjamin sehol sem volt.  Benjamin sehol sem volt. Lilith lassan feltápászkodott,  és akkor vette észre a párnája mellett heverő könyvet és az aprólékosan összehajtogatott papírlapot. A könyv borítóján álló cím azonnal magára vonta a figyelmét: Száz év magány. Lilith remegő kézzel nyúlt a levélhez, és olvasni kezdte Benjamin kézírását.

"Lilith,

Nem könnyű ezt megírni, és talán még nehezebb elolvasnod. Az elmúlt napok sok mindent felkavartak bennem, és azt hiszem, időre van szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat. Úgy érzem, egy részed, amelyet talán soha nem osztasz meg velem, akadályozza, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Megértem, hogy nem könnyű, de egy kapcsolatot nem lehet titkokra építeni, és egy idő után én is elfáradok abban, hogy harcolok valamiért, amibe úgy érzem, csak félig engedsz be.

Ez a könyv... talán találkoztál már vele. Ezért hagytam itt ezt, a Száz év magány című művet. Talán pontosan ez az, amit érzek most, mintha ebben a magányban rekedtem volna. Amit akkor érzünk, amikor elbeszélünk egymás mellett, amikor falakat húzunk oda, ahol közelség lehetne.

Szeretnék szünetet tartani, egy kis időre távol lenni, hogy tisztábban lássak. Nehéz elmenni, de még nehezebb így maradni. Ha valóban egymáshoz tartozunk, az idő talán újra összehoz minket.

Vigyázz magadra,

                                          Benjamin"

A levél utolsó sorai ott ragadtak Lilith tekintetében, ahogy a fájdalom lassan elárasztotta. Tudta, hogy Benjamin szavai mélyebben érintették, mint eddig bármi. A könyv címe pedig, amely addig csak egy egyszerű történetnek tűnt, most már sokkal inkább egy üzenet volt, tele fájdalmas igazsággal.

Lilith kezéből lassan kihullott a levél, majd némán, bénultan bámulta a könyvet, amit Benjamin hátrahagyott. A szoba csendje csak fokozta a magány és veszteség érzését, amit egyre inkább nem tudott elviselni. Ahogy az este leszállt, Lilith hosszan töprengett azon, hogy hogyan jutottak idáig. A fájdalom elviselhetetlenül lüktetett benne, és egy régi emlék, egy lezárt üveg vodka jutott eszébe, amit még az érettségi után kapott egy osztálytársától. Felkutatta az üveget, és szinte gondolkodás nélkül kezdett inni, kortyról kortyra, míg a keserűség lassan elborította.

A számítógéphez lépett, és valami mély, lassú dallamot keresett, amely szinte belehúzta őt a fájdalmába. A hangszórókra hangosított zene végigrezonált a szobán, és Lilith szomorúsága egyre mélyebbre húzta, mintha egy végtelenül hosszú alagútban rekedt volna. Az ital gyorsan hatni kezdett, a világ elhomályosult körülötte, és egyre nehezebbé váltak a mozdulatai.

Végül, amikor már nem bírta tartani magát, a földre hanyatlott, a pohár kiborult mellette, a vodka pedig szétfolyt a padlón. Lilith üres tekintettel meredt a plafonra, a könnyek lassan végiggördültek az arcán, és minden egyes lélegzetvétellel egyre mélyebbre süllyedt a fájdalmába. A világ mintha megállt volna, és ő csak feküdt ott a hideg padlón, a lelkében tátongó űrtől elborítva, szinte mozdulatlanul, miközben a zene egyre csak szólt, mintegy aláfestve a benne tomboló magányt.

Valaha azt hitte, hogy a saját útját járva megtalálja a boldogságot és a szabadságot, de most minden eddiginél világosabb lett számára, hogy a függetlenségnek nagy ára van. Nem számított rá, hogy ennyi fájdalmat és veszteséget kell majd elviselnie.

Emlékezett azokra a pillanatokra, amikor még tele volt tervekkel és álmokkal, amikor azt gondolta, bármit elérhet, ha elég kitartó. Az emberek jöttek-mentek az életében, és ő úgy hitte, képes távolságot tartani, képes lesz megbirkózni a magánnyal, de most úgy érezte, mintha mindaz, amit az út során elveszített, egyként szakadt volna rá.

Ahogy a plafont bámulta a tompa hajnal előtti félhomályban, Lilith szívében lassan megérlelődött a felismerés. Talán a valódi énje az, ami mindig el fogja taszítani maga mellől az embereket. Hányszor próbálkozott már azzal, hogy kapcsolatot teremtsen másokkal, hogy őszinte legyen, de végül mindig falak épültek közéjük. Mintha az igazi mivolta, démoni természete, a sötét titkai és az ezzel járó örökös titkolózás sosem engednék őt közel senkihez.

Számára a legbiztonságosabb az volt, ha titokban tartja valódi kilétét, ha falakat emel azokkal szemben, akik talán törődnének vele. De most, ahogy Benjamin távozásának üres fájdalma elborította, ráeszmélt, hogy ezzel nemcsak magát zárja el a világtól, hanem minden lehetséges boldogságtól is.

A zenétől, a könnyektől és a ki nem mondott szavaktól gyötörve Lilith úgy érezte, hogy ezzel az örök titkolózással saját magát láncolja az egyedülléthez. Talán örökre démoni természetének foglya marad, egyedül, elzárva mindenkitől, és ez a felismerés élesebb és fájdalmasabb volt, mint bármi más, amit valaha érzett.

Ahogy Lilith az emlékek közt kutatott, a három hónappal ezelőtti találkozás egyre élesebben kezdett körvonalazódni a fejében. Valami apróság motoszkált a gondolatai között, egy részlet, amelyre akkor nem figyelt fel, de most, visszaemlékezve világossá vált számára. Hirtelen megjelent előtte egy kép. A nő karján egy különös karperec csillant meg. Siena soha nem hordott ilyet, viszont nővére, Agrath egyik jellegzetes darabja volt, egy nehéz, sötét fémből készült karkötő, amit gyerekkoruk óta szinte minden nap viselt.

Lilith most már érezte, hogy nem csak a karkötő volt árulkodó. Az „állítólagos Siena" olyan apró szavakat és fordulatokat használt, amelyek kifejezetten a nővéreire voltak jellemzők, például az egyik régi, családi mondást, amit csak ők használtak egymás közt. Lilith szíve összeszorult a felismeréstől.

Egyre több, apró részlet zúdult a nyakába, amiket figyelmetlensége miatt csak utólag vett észre. Köztük szólva az a kiskutya, ami mintha csak elvezette volna őt arra a helyre direkt. Az alakja se volt szokványos, körvonalai elmosódtak, majdhogynem egybeolvadt a sötétséggel. Mintha csak egy árnyékszörny lett volna, amit betanítottak erre az egy feladatra.

Az igazság olyan éles volt, hogy szinte belehasított. Az egész beszélgetés, minden apró megnyílás és bizalmas szó csupán egy ügyes csapda volt, Agtrath ármánykodásának része. A nővérei úgy manipulálták, hogy ő maga is elbizonytalanodjon, és hogy olyan döntéseket hozzon, amelyekről most már tudta, hogy súlyos következményekkel jártak. Lilith végre tisztán látta, hogy milyen veszélyes játék része volt, és hogy mindezt talán már nem lehet helyrehozni, azonban ennek ellenére beszélni akart Siena-val.

Lilith a hűvös, esti levegőben mély lélegzetet vett, és elindult a bár felé, ahol utoljára találkozott Sienával. Az elméjében cikáztak a gondolatok, minden lépésével közelebb érezte magát az igazsághoz. A valódi Sienával kellett beszélnie, hogy tisztán lásson. Amint odaért, a báron keresztül pásztázta a tekintetét, de Siena nem volt sehol. A pulthoz lépve kérdezte meg a csapost, aki azonban közölte vele, hogy Siena ma szabadnapos, mivel épp költözik.

Lilith érezte, hogy nem hagyhatja annyiban. Határozottan megkérte a férfit, hogy adja ki neki Siena elérhetőségét, de a csapos szeme megvillant, és hidegen visszautasította az ötletet. Azonnal kétkedő pillantásokat vetett Lilithre, majd szólt az egyik kidobónak, aki lassan közeledett hozzá, és jelezte, hogy jobb, ha távozik.

Kétségbeesve, de mégis határozottan kinyögte.

– Kérem, nagyon fontos, hogy elérjem... az exbarátnője vagyok. Muszáj beszélnem vele, valami komoly dologról van szó.

A kidobó egy pillanatra megállt, összenézett a csapossal, majd végül a csapos kelletlenül sóhajtott, és odahívott egy másik alkalmazottat. Az illető halkra fogva közölte, hogy mivel Siena éppen költözik, kapott egy kis szabadságot, de ad neki egy címet, ahová talán érdemes elmenni, ha beszélni akar vele. Aztán egy szalvétára írt néhány sort, és átnyújtotta Lilithnek.

Ahogy Lilith köszönetet mondva megfordult, egy pillanatra megkönnyebbülést érzett. Végre közelebb került a válaszokhoz.

Lilith összegyűrte a szalvétát a cím felirattal, és zsebre téve sietős léptekkel elindult a megadott irányba. A nap már rég lenyugodott, és a város fényei között a lakások homályos sziluettjei éles kontrasztot adtak az éjszaka csendjének. A megadott cím egy régebbi, kicsit lepusztult épülethez vezette őt, ahol a festék itt-ott már megkopott, és a lépcsőházban a fények is pislákoltak. Ahogy fellépett az első lépcsőfokra, különös idegesség járta át. Nem tudta, mire számítson, de mindenáron tisztázni akarta a dolgokat.

Lilith kopogása után egy pillanatnyi csend következett, majd halk léptek közeledtek az ajtó túloldaláról. Az ajtó lassan kinyílt, és egy nő bukkant fel. Visszafogott, mégis lenyűgöző jelenség volt. Térdig érő, puha, oversize pulóverbe burkolózott, amitől még törékenyebbnek tűnt, haját kócos kontyba fogta. Visszahúzódó mosollyal pillantott Lilithre, kissé bizonytalanul, mintha azt latolgatná, vajon ismernie kellene-e őt.

– Szia. – Mondta a nő halkan, tétovázva. – Segíthetek?

Lilith zavartan nyelt egyet. 

– Igen... ööö... Sienát keresem. Fontos lenne.

A nő bólintott, még mindig kissé zavarban, de végül félreállt az ajtóból. 

– Egy pillanat, szólok neki. – Mondta halkan, majd eltűnt a lakás belső része felé, a folyosón át. Lilith még hallotta, ahogy halkan odaszól valakinek. – Siena, egy nő keres. Azt hiszem, sürgős.

Lilith közben a lakás apró, személyes részleteit vette szemügyre, amik azt tükrözték, hogy a helyet gondos szeretettel formálták otthonná. Nem sokkal később Siena jelent meg, döbbent és kissé ideges arccal lépett elő.

– Lilith?

Siena döbbent tekintettel állt Lilith előtt az ajtóban, és a meglepetés pillanatai után gyorsan feszültté vált a hangulat. Lilith gyors pillantást vetett a visszafogott külsejű nőre, aki diszkréten visszahúzódott a folyosó végébe, miközben kissé kíváncsian még hátrapillantott Sienára.

Lilith halkan, de határozottan kérdezte.

– Ő ki? A... barátnőd?

Siena arca megkeményedett, és egy kis türelmetlen sóhaj kíséretében válaszolt.

  – Igen, ő a párom, Olivia. Nem tudom, miért érdekel ez téged, Lilith.

Siena tekintete egyre hűvösebbé vált. Egy pillanatra hátranézett Oliviára, aki zavartan figyelte őket, majd visszafordult Lilithhez, és karba tett kézzel, szigorúan szólt hozzá.

– Lilith, elmondanád végre, mit keresel itt most, és miért kérdezel olyan dolgokról, amikhez nincs közöd?

Ahogy Lilith mély levegőt vett, próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. Végül megszólalt, a hangjában hallatszott a feszültség és a megbánás.

– Siena... nem is tudom, hogy kezdjem. Bocsánatot szeretnék kérni. Azért, ahogy akkor viselkedtem, és mindenért, amit tettem. Tudom, hogy most már talán túl késő, de...

Siena szeme egy pillanatra megrebbent, de aztán az arckifejezése visszatért a régi, hűvös távolságtartáshoz. Csendben állt, mintha gondolkodna, aztán halkan, mégis kimérten megszólalt.

– Van az a bocsánatkérés, Lilith, ami már nem tudja helyrehozni a dolgokat. Ami nem hoz vissza semmit. És... sajnálom, de itt tartunk.

Lilith próbált visszatartani minden érzelmet, de a szavak, amelyeket hallott, úgy hatottak rá, mint a jeges víz. Siena egy hosszú pillanatra végigmérte, majd finoman elfordította a fejét, jelezve, hogy ez a beszélgetés itt véget ért.

– Remélem, megtalálod, amit keresel, úgy ahogy én megtaláltam a saját boldogságomat! – Mondta végül Siena halkan, majd a bejárati ajtó halk kattanással becsukódott Lilith előtt.