Lilith álma a sötétség mélyéről indult, ahonnan fokozatosan emelkedett fel egy régi erdő lombjai közé. A táj rideg és hideg volt, a fák gallyai mintha egyenesen felé nyúltak volna, eltorzult ujjaikkal elérve a levegőben, szinte befogva őt. Lilith egyedül állt a fák között, és egyfajta nyugtalanság hullámzott keresztül rajta, miközben a Hold halvány fényében meglátta saját árnyékát a földön.

Hirtelen megérezte a levegő nehezedését, mintha egy ragadozó közeledne, és a füle körül furcsa, mély morgás visszhangzott. Lilith megpördült, és meglátott egy farkast, amely alacsony testtartásban körülötte sompolygott, vicsorgó pofával figyelve őt. Ahogy előrébb lépett, észrevette, hogy további három farkas is megjelent, körülvették, és egyre közelebb húzódtak, lesben állva.

Lilith mozdulatlanná dermedt, és megpróbált visszavonulni, de lábai mintha megbénultak volna, és képtelen volt elmozdulni. A farkasok lassan köré fonódtak, szinte ünnepélyes tánccal közelítve hozzá. A tekintetük rideg és könyörtelen volt, tükrözve a sorsát, amellyel a sötétség szimbolikus ereje láthatóvá vált előtte.

Az első farkas rátámadt, éles karmaival megkapaszkodva a karjába, és rántva egyet rajta. Lilith ösztönösen kiáltott, de a hangja hangtalanul foszlott szét az éjszakában. Egy másik farkas a vállába mélyesztette fogait, és a húsát marcangolva húzta őt a földre. Lilith teste ellenállt, minden erejét megfeszítette, de minél inkább küzdött, annál inkább gyengült, a farkasok pedig egyre mohóbban támadtak.

Ahogy a negyedik farkas a lábába mart, érezte, ahogy ereje lassan elszáll, a teste reszketett a fájdalomtól, és a vér fémes íze megjelent a szájában. A farkasok egyszerre rántották szét, miközben Lilith figyelte magát kívülről, mintha a teste és lelke különvált volna. Az érzés elkerülhetetlennek és véglegesnek tűnt, a teste szinte elszállt az erdő sötétségébe, mintha az egész lénye megszűnt volna létezni.

Ahogy Lilith zihálva felriadt, mellkasa úgy emelkedett és süllyedt, mintha tüdője egyszerre akart volna oxigént, de nem tudta volna befogadni. A szobája homályában csak a halvány utcai fények törtek át a függönyök résein, de számára mintha minden szöglet és árnyék újabb veszélyt rejtene. Még mindig érezte a farkasok fogait a bőrén, a képzelete és a valóság összemosódott, és mintha minden oldalról fojtogatták volna a láthatatlan démonok.

Kezei görcsösen összeszorultak, körmei a tenyerébe vájtak, de ez sem hozott enyhülést. A lélegzete sekélyes és kapkodó volt, a légcső úgy szorult össze, mintha valami láthatatlan kezek tartanák fogva. Próbált mély levegőt venni, de az oxigén csak alig-alig jutott el hozzá, mintha egy sűrű, láthatatlan fal állt volna az útjába. Forróság öntötte el a testét, izzadságcseppek gyűltek a homlokán, és az agya zúgott, tele volt kusza gondolatokkal és emlékekkel, amelyeket nem tudott megfogni.

Lassanként érzékelte, hogy egész teste remeg, és úgy tűnt, képtelen megállítani. Körmei fájdalmasan mélyedtek a tenyerébe, és a könnyei elkezdtek folyni, minden egyes csepp a rettegés szilánkjaival telt meg. Lilith egy pillanatra érezte, ahogy a szívverése üteme vad ritmusban ver, mintha csak küzdene valami ellen, ami az egész testére rátelepedett. Ez az érzés, a bénító pánik, mintha nem engedte volna el. Fogva tartotta, és ő képtelen volt rájönni, hogyan szabadulhatna meg tőle.

Összehúzta magát, mintha ezzel védekezhetne a saját érzései elől. Próbált koncentrálni, megpróbált minden egyes lélegzetvételére figyelni, de a fejében tomboló rémálom visszhangjai minduntalan visszatértek. Képtelen volt kitörni ebből a spirálból. Tudta, hogy valakire szüksége van, valakire, aki ebben a pillanatban mellette lehetne.

Ahogy Lilith próbált koncentrálni és megnyugodni, egyre csak újra és újra visszatértek a sötét gondolatok, mintha külön hangok súgtak volna neki: „Hiába menekülsz... Nincs kiút." Ezek a hangok nemcsak a gondolatai közé ékelődtek, hanem mintha minden egyes szívdobbanását is áthatották volna, mintha összefonódtak volna a pánikjával, és csak növelték volna a fájdalmat.

A hangok gúnyosan suttogtak, mintha még mélyebbre akarták volna taszítani: „Gyenge vagy. El fogsz bukni, ahogy mindig is... Úgysem fogsz soha megszabadulni ettől." Lilith minden izma megfeszült, és a szobája falai mintha egyre közelebb nyomultak volna, összeszorítva őt, elzárva minden menekülési lehetőséget.

A légcsöve szinte tűzben égett, és a hangok, amelyek már-már könyörtelenül suttogtak, most mintha kiabáltak volna: „Érzed, hogy milyen? Nem érdemled meg a megkönnyebbülést... Semmi sem fog segíteni." Lilith képtelen volt kiszabadulni a hangok szorításából, a feje zúgott, és az őrület szélére sodorta őt, ahogy kétségbeesetten próbálta elnyomni a lüktető fájdalmat.

Remegett, de erőt vett magán, és reszkető kezekkel nyúlt a telefonért. Az egyetlen név, amely eszébe tudott jutni, az Benjaminé volt. Remegő ujjakkal keresgélte a számát, majd végül megnyomta a hívás gombot, minden erejét összeszedve, hogy megpróbálja valahogy visszanyerni az irányítást.

Benjamin a telefon másik végén épp készült nyugovóra térni a hosszú nap után, amikor meghallotta a hívást. Azonnal érezte, hogy valami nincs rendben, Lilith lélegzete zaklatottan hallatszott, mint egy vadállaté, amit sarokba szorítottak.

– Lilith? Hallasz engem? – szólalt meg sürgetően, próbálva felvenni vele a kapcsolatot. Az egyetlen válasz, amit kapott, a levegő kapkodása és egy elhaló próbálkozás volt arra, hogy megszólaljon. Úgy tűnt, hogy Lilith a szavakat képtelen volt kinyögni, mintha valami láthatatlan súly préselte volna össze a mellkasát.

Benjamin felpattant, egy pillanatig sem habozott. 

– Lilith, maradj a vonalban, rendben? Úton vagyok hozzád, maradj velem! – Mondta szilárdan, miközben sietve magára kapott egy kabátot, majd kirohant a lakásából.

Az út során végig vonalban maradt vele, beszélt hozzá, igyekezett megnyugtatni, hogy tudja, nincs egyedül.

 – Nyugodj meg, lélegezz velem együtt! Tudom, hogy most minden rossznak tűnik, de itt vagyok, úton vagyok hozzád. Csak próbálj velem lélegezni, jó? – Mondta lágy hangon, lassan és megfontoltan, hátha a hangja enyhít valamit a pánik szorításán.

Ahogy közeledett Lilith otthona felé, Benjamin feszülten figyelte a telefont, hallgatta a zihálását, a levegőért való kétségbeesett küzdelmét, és a kiszabadulni vágyó szavakat, amik csak eltorzult hangok formájában buktak ki Lilith torkán. 

Benjamin a kilincs után nyúlt, de az ajtó nem engedett. Újra és újra próbálta, idegességében erőteljesebben rángatta, mintha csak ezzel áttörhetné a zárat, de az makacsul zárva maradt. A telefon túlvégén csak Lilith szaggatott, kétségbeesett lélegzetvételeit hallotta, és tudta, hogy azonnal be kell jutnia.

– Lilith, kérlek, hallasz engem? Meg kell próbálnod kinyitni az ajtót! – Szólította halkan, türelmesen, de semmi válasz nem érkezett, csak a légszomjas kapkodás és a néma csend.

Körbenézett, az idő sürgetett. Ekkor észrevette, hogy az ajtó kereténél, a felső sarokban valami megcsillant. Egy pótkulcs.

Felugrott, hogy elérje, és sikerült is leemelnie. Gyorsan beillesztette a kulcsot a zárba, majd óvatosan kinyitotta az ajtót. Bent az előszobában sötétség fogadta, csak halvány fény szűrődött át az egyik sarokból. A félhomályban meglátta Lilith-et, ahogy összekuporodva a földön feküdt, arcát a kezeibe temetve, remegve. Az arcán kétségbeesés ült, szemei üvegesek voltak, ahogy felnézett Benjaminra, mintha alig érzékelné őt. Azonnal odarohant hozzá, letérdelt mellé és gyengéden megszólította.

– Lilith, itt vagyok! Már minden rendben, megérkeztem! – Mondta nyugodt, mély hangon, óvatosan megérintve a vállát.

 Még mindig zaklatottan remegett, mintha csak egy erős hullám verte volna a partot, így Benjamin lassan melléült, hogy elérhető közelségben legyen számára.

– Vegyél mély lélegzetet velem, rendben? Csak figyelj rám – suttogta, miközben megpróbálta őt segíteni abban, hogy a légzése lelassuljon és egyenletesebbé váljon.

Benjamin  karjait alá csúsztatta, és felemelte őt a padlóról. Lilith a vállának támasztotta a fejét, és érezte Benjamin stabil, megnyugtató jelenlétét, amely lassan kezdte elcsitítani a benne tomboló káoszt. Benjamin halkan megkérdezte.

– Merre van a hálószobád, Lilith?

Lilith egy pillanatra szétnézett a szobában, mintha elkalandozna, majd bágyadtan felemelte a kezét, és rámutatott a mellette lévő ajtóra. Benjamin finoman bólintott, majd biztos léptekkel elindult az ajtó felé, anélkül, hogy egy pillanatra is elengedte volna Lilith-et.

Belépve a hálószobába, Benjamin óvatosan lefektette őt az ágyra. Lehúzta a takarót, és gondosan betakarta vele. Lilith kimerülten figyelte, ahogy Benjamin még közelebb lépett, szemében törődő pillantással.

Lilith egy pillanatra Benjaminra nézett, tekintetében kiszolgáltatottság és remény csillant meg.

– Kérlek... – Suttogta halkan. – Feküdj mellém! Jól esne, ha átölelnél.

Benjamin nem habozott, leült az ágy szélére, majd lassan, finoman melléfeküdt. Egyik karját óvatosan köré fonta, és Lilith azonnal hozzábújt, mintha a közelsége menedéket nyújtana a rémálmok ellen. Érezte, ahogy lassan nyugszik meg, minden egyes lélegzetvétellel kicsit jobban ellazul.

Pár perc elteltével Benjamin csendesen megkérdezte.

– Volt már korábban is ilyen pánikrohamod?

Lilith szótlanul bólintott, szemét az előtte lévő üres térre szegezve. A sötétség, a hideg verejték, a légszomj mind-mind ismerős érzések voltak számára, de sosem sikerült igazán küzdenie ellenük.

Ahogy Lilith lassan nyugodott Benjamin karjai közt, az egész szoba más színt öltött. A korábbi sötétség, amely fenyegetően telepedett rá, most mintha halványodni kezdett volna. Benjamin ölelése olyan érzés volt, mintha maga a fiú hozta volna az oxigént, hogy újra lélegezni tudjon. Mintha az ő jelenlétében újra életre kelt volna a levegő, megtöltve a szobát egyfajta biztonságérzettel és melegséggel.

A falakon megnyúló árnyak csendesebbek lettek, már nem szorították olyan szorosan. Lilith érezte, hogy a korábban görcsösen összehúzódó mellkasa most lassan kienged, minden lélegzetvétellel egyre jobban elengedte a félelmét.

Az érintésének nyugtató ereje úgy burkolta be Lilith-et, mintha az meg tudta volna védeni őt a közelgő veszélytől.

Lilith, még kissé szédülve a pánikroham emlékétől, próbált magához térni Benjamin jelenlétében. Ahogy feküdtek egymás mellett, egy hirtelen gondolat futott át Lilith fején. 

Az ölelésben Lilith lassan megmozdult, és közelebb simult Benjamin testéhez. Lilith keze fokozatosan lejjebb siklott a takaró alatt, és érezte, ahogy Benjamin teste reagál érintésére. Érzékelte a férfi vágyának ébredését.

A teste feszült, és bár érezte a vágyat, amit Lilith érintése kiváltott belőle, lassan, mélyen lélegzett, hogy elnyomja az ösztönös reakcióját. Gyengéden, de határozottan megfogta Lilith kezét, ujjait finoman összekulcsolva az övéivel, majd a kezüket a takaró felé emelte.

– Lilith... – Szólalt meg csendesen, pillantása kedves és türelmes volt. – Nem kell így megköszönnöd. Nem azért vagyok itt, hogy bármit is elvárjak cserébe! Azért jöttem, mert aggódtam érted.

Lilith egy pillanatra meglepődött. Eddig sosem gondolta, hogy a hála kifejezése lehet más is, mint amit mindig is ismert. Egy zavart mosoly kúszott az arcára, miközben Benjamin szavai lassan elértek hozzá, és próbálta felfogni, hogy lehet, hogy valaki úgy törődik vele, hogy semmit sem kér cserébe. Szokatlan volt, és egyszerre ijesztő, ugyanakkor megnyugtató is.

Benjamin lassan engedte el a kezét, és egy mosollyal jelezte, hogy ott van neki, hogy megértse mindazt, amin keresztül megy.

 Néhány pillanatig szótlanul nézte Lilith arcát, majd gyengéden átkarolta, közelebb húzva őt magához, mintha szorosan a védelme alá akarná vonni. Lilith eleinte bizonytalanul helyezkedett, de ahogy érezte Benjamin egyenletes szívverését és nyugodt légzését, lassan elernyedt a karjaiban.

– Csak pihenj! – Suttogta Benjamin halkan, és a kezével finoman végigsimított Lilith hátán, hogy megnyugtassa. Az ölelése olyan meleg volt és biztonságos, mint egy puha takaró, ami megvéd minden rossz álomtól.

Lilith lehunyta a szemét, és érezte, ahogy az elméje lassan elcsendesedik. Már nem zakatoltak benne a nyomasztó gondolatok. Ahogy ott feküdtek egymás mellett, egyre inkább ráébredt arra, milyen érzés lehet, ha valaki törődik vele, nem várva cserébe semmit.

 A biztonság érzése lassan átjárta őt, és ahogy fokozatosan elmélyült az álomvilágban, már tudta, hogy végre nyugodtan alhat, nem lesz újabb rémes álom, amitől nem mer visszafeküdni.

Nincs víz, amely most szomjuságom oltaná, de nem bánom, mert az érzést felváltja valami új, s nem tudom biztosra mi ez, így hát csak élvezem! Óh de még mennyire...