Lilith éppen egy tanulmánnyal bajlódott. A szobája félhomályba burkolózott, csak a rajztáblája felett elhelyezett asztali lámpa világította meg a papírokat, amiken újabb és újabb vázlatokat készített. Gondolatai azonban folyton elkalandoztak az elmúlt napok eseményei miatt. Próbált koncentrálni, de valami mindig kizökkentette.

Egy pillanatra letette a ceruzáját, amikor megszólalt a telefonja. Egy idegen szám villogott a kijelzőn, amit elsőre figyelmen kívül hagyott. Nem szeretett ismeretlen számokat felvenni, így csak legyintett és visszatért a rajzhoz. Azonban a telefon újra és újra megcsörrent, és egyre inkább frusztrálta őt.

Végül Lilith megelégelte, és ingerülten kapta fel a telefont.

 – Ki az? – Kérdezte türelmetlenül, amire hirtelen Evaline hangja szólalt meg a vonal túlsó végén.

 – Szia, Lilith, ne haragudj, hogy így hívlak, Evaline vagyok! Korábban nem kérdeztem meg az elérhetőségedet, így a sulin keresztül próbáltam megszerezni. Remélem, nem gond! 

Lilith lehunyta a szemét, kicsit megkönnyebbült, hogy ismerős a hang.

 – Ja, semmi gond... csak... azt hittem valami idióta. – Mormogta, kicsit enyhítve a korábbi türelmetlenségén.

 Evaline folytatta.

 – Csak azért hívlak, mert gondoltam, elmehetnénk együtt a könyvfesztiválra, jól esne kiszabadulni egy kicsit a mindennapokból.

Lilith egy pillanatig gondolkodott, majd végül beleegyezett. Neki is szüksége volt egy kis kikapcsolódásra.

Evaline a délután folyamán átjött Lilithhez. Mindketten izgatottan készülődtek az útra, Evaline az autóban ülve várta Lilith-et, amíg az még gyorsan összepakolta a cuccait. Lilith könnyedén felkapott egy laza ruhát, és mielőtt kilépett volna a házból, a táskájába süllyesztette a telefonját és egy füzetet, amit később talán hasznosítani tud a fesztiválon.

Amint beültek Evaline tűzpiros cabriójába, érezni lehetett, hogy ez az utazás valami új kezdetét hozza. Evaline az utat figyelte, odafigyelve vezette az autót, de időnként elmosolyodott Lilith irányába, aki lazán ült mellette, élvezve az utazás szabadságát. Lilith lassan kihajolt az ablakon, teste deréktól lefelé kilógott az autóból, és érezte a szabadságot, amit az út és a sebesség adott. Haját a szél felkapta, arcán pedig egy széles mosoly ült.

– Ez az! – Kiáltotta vidáman, miközben egy nyalókát tartott a szájában, és élvezte a zene ütemét, amely hangosan szólt a rádióból. Evaline nevetett, és kicsit feljebb tekerte a hangerőt, hogy teljesen elnyomja a motor zúgását. A két lány gondtalanul kacagott, mintha semmi sem árnyékolhatná be ezt a pillanatot.

Hirtelen azonban enyhe nyári zápor kezdett szemerkélni, ami még inkább felfrissítette az utazás hangulatát. Az esőcseppek halkan koppantak az autón, de nem zavarták őket. Evaline felhúzta a tetőt, miközben Lilith visszaült a helyére, de még mindig kacarászva nézte a gyorsan elsuhanó tájat. A levegőben vibrált az izgalom, és mindketten érezték, hogy ez az út valami újat hoz majd számukra, valami kiszámíthatatlant, de ugyanakkor izgalmasat.

Ahogy haladtak tovább az úton, egyikük sem sejtette, hogy néhány kilométer múlva váratlan fordulatot vesz a napjuk. Az autó hirtelen rángatni kezdett, majd lassan megállt egy elhagyatott, fás területen, távol a civilizációtól. Lilith ingerülten csapott a műszerfalra, a frusztráció és a tehetetlenség érzése egyre nőtt benne.

– Komolyan? – Sziszegte Lilith, ahogy kiszállt az autóból, és a motortér felé indult. Nem igazán értett a kocsikhoz, de próbálta kinyitni a motorháztetőt.

Evaline, a maga megszokott nyugodtságával, a telefonját előkapva a lehetőségeket kezdte keresni, hogy kitől kérhetnének segítséget. Lilith az autó körül járkált, idegesen topogva, mintha azzal, hogy mozog, enyhíteni tudná a feszültségét.

Ekkor távoli motorzúgást hallottak, majd egy másik autó lassan megállt mellettük. Lilith felkapta a fejét, és összehúzott szemekkel figyelte, ahogy egy fiatal férfi szállt ki az autóból. Magas volt, sportos alkatú, és miközben közelebb lépett hozzájuk, barátságos mosoly jelent meg az arcán. Vizes hajtincsei az arcába lógtak, amelyeket egy laza mozdulattal hátratúrt.

– Látom, elakadtatok. – Mondta vidáman, miközben a kezeit zsebre dugva közeledett az autójukhoz. – Segíthetek valahogy?

Evaline mosolyogva köszöntötte, miközben Lilith csak keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, még mindig kicsit gyanakodva méregetve a férfit. A srác azonban nem tűnt tolakodónak. Nyugodt és magabiztos volt, mintha pontosan tudná, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket.

– Ha meg tudnád nézni, mi baja lehet, az nagy segítség lenne! – Mondta Evaline, miközben Lilith még mindig csendben állt mellette. A férfi bólintott, és odalépett az autóhoz, majd lehajolt, hogy benézzen a motorház alá.

Lilith, bár továbbra is dühös volt az autó lerobbanása miatt, most először engedett a feszültségből, és figyelte, ahogy a férfi dolgozik. Benjamin, ahogy később bemutatkozott, ügyesen kezelte az autót, láthatóan értett a szereléshez. Néha felnézett rájuk, és egy-egy mosollyal megnyugtatta őket.

– Ez valószínűleg csak egy kisebb hiba. – Mondta, miközben egy ronggyal megtörölte a kezét, amelyet előtte a motorban matatott. – Sikerült újraindítanom. Meg kellene próbálnotok.

Evaline a vezetőülésbe ült, és újra elfordította a kulcsot. A motor felmordult, majd simán beindult. Lilith hátrébb lépett, és keresztbe tett karokkal, enyhe mosollyal figyelte a jelenetet.

– Na, úgy tűnik, hogy megúsztátok egy gyors javítással. – Mondta Benjamin, miközben visszalépett a saját autójához. – Szerencsétek van, hogy nem nagyobb a baj.

Lilith érezte, hogy valami különös vonzalom ébred benne a férfi iránt. A férfi magabiztossága, nyugodtsága, és az a finom mosoly, ami az arcán ült, valahogy megérintette őt. Evaline azonban gyorsan megelőzte Lilith-et a köszönésben.

– Köszönjük a segítséget, Benjamin! – Mondta hálásan Evaline, miközben kezet nyújtott neki. Lilith egy pillanatig csak bámult, de aztán ő is megtette ugyanezt, bár kissé tétovázva. 

– Nincs mit, örülök, hogy segíthettem! – Válaszolta, és miközben kezet rázott Lilith-el, a szemébe nézett.  Egy pillanatra elkapta a tekintetét, érezve, hogy valami megmagyarázhatatlan kapcsolódás alakul ki köztük.

Ahogy Benjamin visszaszállt az autójába és búcsút intett, Lilith egy pillanatig csak állt, és nézte, ahogy az autó elhajt az úton. Az egész találkozás gyorsan véget ért, de az érzés, amit a fiú jelenléte hagyott benne, sokáig megmaradt. Valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett, amit korábban nem tapasztalt, de gyorsan elhessegette a gondolatot.

– Indulhatunk? – Kérdezte Evaline, mosolyogva rá. Lilith gyorsan visszatért a valóságba, és bólintott. Beültek a kocsiba, és folytatták az útjukat a könyvfesztivál felé, de Lilith gondolatai még mindig Benjamin körül forogtak, aki szinte észrevétlenül belépett az életébe.

Ahogy Lilith és Evaline megérkeztek a könyvfesztivál helyszínére, azonnal lenyűgözte őket a látvány. A fesztivál egy hatalmas parkban zajlott, a város szélén, és mindenfelé színes sátrak sorakoztak, mint egy élénk, papírból kivágott labirintus. A levegőt a frissen nyomtatott könyvek illata és a nyári fesztiválok pezsgő hangulata töltötte be.

A sátrak között sétálva Lilith szinte elveszett a sokféle kínálatban. Egyes standok régi, poros köteteket kínáltak, amelyek sárguló lapjaiból múlt századi történetek bukkantak elő, míg másoknál a legújabb, díszes borítójú regények sorakoztak. A pultok mögött lelkes könyvkereskedők és szerzők ültek, akik mindegyike készen állt arra, hogy meséljen a művekről, vagy ajánljon valami különlegeset az érdeklődőknek.

A fesztivál nem csak a könyvekről szólt, körben a park szélén különböző kávézó sátrak voltak felállítva, ahol frissen főzött kávé és sütemények illata keveredett a levegőben. Az egyik oldalon egy kis színpad is állt, ahol írók épp felolvasást tartottak, másutt beszélgetések zajlottak a legújabb irodalmi trendekről.

A fák alatt puha plédeken ültek emberek, könyvekbe merülve vagy csendesen beszélgetve. A nap alacsonyan járt az égen, de a levegő még meleg volt, és egy kellemes, enyhe szél borzolta a leveleket. Lilith érezte, ahogy a feszültsége lassan oldódik ebben a nyugodt és inspiráló környezetben. Evaline közben izgatottan járkált standról standra, időnként visszanézve Lilithre, aki láthatóan kicsit még elmerült a gondolataiban.

Ahogy Lilith végigsétált a könyvstandok között, a szeme előtt kavargó színes borítók és a bámészkodó emberek forgataga valahogy egyszerre volt kaotikus és megnyugtató. Egy pillanatra elidőzött egy–egy különleges kiadvány felett, az ujjai végigsiklottak a sima, fényes borítókon, és elgondolkodott azon, milyen történetek rejtőzhetnek a lapok között. A fesztivál zsibongó forgataga megnyugtató volt számára, mégis elmélyült gondolatokat ébresztett benne.

Gondolatai elkalandoztak, egyre mélyebbre merülve abba az érzésbe, amit az utóbbi hetekben próbált elnyomni. Siena. Azóta, hogy már nincs az életében, valami furcsa űrt érzett, de nem tudta pontosan meghatározni, mi is ez.

"Miért érzem így magam? Miért zavar ennyire, hogy már nincs itt? Ő csak egy...  egy ember volt az életemben. A sok közül." 

Lilith magában próbált racionálisan érvelni, de valahol mélyen érezte, hogy Siena nem csak egy ember volt. Volt benne valami, ami más volt, mint bárki másban, akit eddig ismert. De mi is ez? Talán szeretet?

 Lilith soha nem volt az az ember, aki könnyen kötődött volna bárkihez. Az emberek az életében általában jöttek és mentek, pillanatnyi örömöket vagy bánatokat hagyva maguk után, de Siena más volt. Sokkal mélyebb nyomot hagyott benne. Lilith próbálta felidézni az utolsó együtt töltött pillanatokat. Emlékezett arra a fájdalomra, amit akkor érzett, amikor Siena elfordult tőle, de vajon mi volt ez? Harag? Csalódottság? Vagy valami egészen más?

"Nem akarom beismerni, hogy hiányzik... de mégis, mi más lenne ez? Miért érzem ezt az űrt? Miért nem tudom elfelejteni őt?"

Lilith nehezen találta a válaszokat. Sosem volt jó az érzelmei kifejezésében, és most is úgy érezte, mintha saját magával is harcolna. Siena sok mindent jelentett neki, de vajon tényleg szeretet volt ez? Ezt soha nem érezte senki iránt... legalábbis nem tudatosan. Talán ezért olyan nehéz definiálnia most ezt az érzést. Talán... talán azért fáj ennyire, mert ez valami több volt, mint egyszerű barátság vagy társas kapcsolat.

"Szerettem volna, ha másképp alakulnak a dolgok. " – Gondolta keserűen, miközben keze végigsiklott egy könyv borítóján. Az űr a lelkében egyre nagyobb lett, és Lilith nem tudta, hogyan tölthetné be.

Ahogy Lilith a könyvek sorai között bolyongott, elmerült a saját gondolataiban. 

"Talán szeretet volt? Vagy csak a megszokás? Miért nem tudom elengedni Sienát, ha már úgysem része az életemnek? "

 A gondolatok körbe–körbe jártak a fejében, és egy pillanatra úgy érezte, hogy a világ elhomályosul körülötte.

Ekkor valami kizökkentette. Egy könyv felé nyúlt, ami felkeltette az érdeklődését, de mielőtt megérinthette volna, egy másik kéz találkozott az övével. Az érintés váratlan volt, és azonnal visszahozta a valóságba. Lilith kissé meglepve nézett fel, és megdöbbenve ismerte fel a fiút, aki korábban segített nekik az autóúton.

Benjamin elmosolyodott, miközben levette a könyvet a polcról, amit mindketten kinéztek maguknak.

– Úgy tűnik, újra találkozunk. – Mondta könnyedén, miközben finoman visszahúzta a kezét, de a pillanat varázsa ott maradt közöttük.

– Igen, úgy tűnik. – Válaszolta Lilith bizonytalan mosollyal, miközben próbált higgadt maradni.

Benjamin mosolya nem halványult, ahogy a könyvet levette a polcról. Egy pillanatig megtartotta a kezében, mintha meg akarná vizsgálni, majd anélkül, hogy bármit mondott volna, udvariasan felé nyújtotta a könyvet.

– Ez a tiéd! – Mondta könnyed, mégis kedves hangon.

Lilith meglepődött. Szokatlanul kedves gesztus volt, különösen egy számára idegen embertől. Egy pillanatig csak nézte a könyvet, és azon tűnődött, miért érzett furcsa melegséget a gesztustól. Ez nem volt megszokott. Az emberek nem szoktak csak úgy kedvesek lenni vele, különösen nem így.

– Komolyan? – Kérdezte hitetlenkedve, de Benjamin csak bólintott.

 Határozott mozdulattal a kezébe adta a könyvet, majd elindult a kassza felé, hogy kifizessék. Ahogy odaértek, Benjamin elővette a tárcáját, és a könyvet az eladó elé helyezte.

– Ez lesz! – Mondta nyugodtan, miközben egy halvány mosollyal Lilithre pillantott.

Az eladó gyorsan beütötte az árat a pénztárgépbe, és felnézett.

 – Tökéletes választás! – Jegyezte meg, majd a fiú felé fordult. – Ön fizet?

Ez még jobban meglepte Lilith-et. Valaki, aki figyelmes, és nem vár érte semmit cserébe? Egy apró, furcsa érzés kezdte körülölelni, talán ez az, amikor valaki valóban kedves vele, és nem azért, mert elvár valamit. Ez az érzés teljesen ismeretlen volt számára, és nem tudta, hogyan reagáljon.

Zavartan figyelte, ahogy Benjamin bólintott, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. Ő soha nem szokott ilyen gesztusokat kapni, legalábbis nem önzetlenül. A könyv értéke apróságnak tűnt a helyzet fontosságához képest. 

 – Remélem, tetszeni fog. – Mondta Lilith-nek, miközben az eladó a könyvet becsomagolta.

Lilith próbálta kitalálni, hogyan reagáljon. Kétségtelen, hogy furcsán érezte magát. 

– Nem kellene... – Kezdte halkan, de Benjamin szelíden félbeszakította.

– Nyugodj meg. Csak egy könyv! Kitudja lehet legközelebb majd te hívsz meg egy kávéra, mikor összefutunk.

Az eladó átadta a becsomagolt könyvet, és a fiú egy könnyed mozdulattal nyújtotta át Lilith-nek. A gesztus egyszerű volt, mégis mélyen megérintette.

Ahogy kiléptek a fesztivál főteréről, Benjamin és Lilith csendesen sétálgattak, beszélgetve a könyvekről, az életükről, és minden másról, ami eszükbe jutott. A fesztivál helyszíne mesés volt: cseresznyefák sorakoztak esztétikusan elrendezve, lágy rózsaszín virágaik alatt puha árnyékot vetve. A fák épp akkor voltak virágzásban, és a szirmok lassan hullottak alá, mintha egy művészi kompozíció részei lettek volna. Az egész helyszín olyan volt, mintha egy festménybe léptek volna, ahol minden apró részlet harmonikus egységbe olvadt.

 Illemtudó és könnyed testbeszéde megnyugtatta Lilith-et. A beszélgetés során mindig figyelt arra, hogy ne kerüljön túl közel hozzá, mégis érezhető volt, hogy érdeklődik iránta. A férfi mozdulatai lágyak voltak, sosem erőszakoskodóak, és Lilith meglepődött, mennyire jól érezte magát a társaságában. Korábban nem tapasztalta ezt a fajta tiszteletteljes közelséget.

– Szóval, melyik könyv a kedvenced? – Kérdezte mosolyogva, miközben finoman eltolt egy aláhulló cseresznyevirág szirmot az útból.

Lilith gondolkodott egy pillanatig. 

– Ez egy nehéz kérdés. Olyan sok könyv van, amit szeretek, de talán a régebbi fantasy regények mindig közel álltak hozzám.

Benjamin bólintott. 

– A klasszikusok sosem mennek ki a divatból. Van valami különleges a régi történetekben, mintha több réteget rejtenének, mint amit elsőre gondolnál.

Ahogy beszélgettek, Lilith érezte, hogy valami különleges kapcsolódás alakul ki köztük. Nem volt benne feszültség, csak egy kellemes, könnyed áramlás, ahogy a szavak és gondolatok összefonódtak. Nemcsak figyelmes volt vele, hanem minden apró mozdulatában ott volt a gondoskodás.

Lilith észrevette, hogy  sosem szakította félbe, mindig megvárta, hogy befejezze a gondolatait. Testbeszéde is ezt tükrözte, amikor beszélt, finoman a szemébe nézett, de sosem tolakodóan. Karjai lazán lógtak a teste mellett, néha kicsit közelebb hajolt, hogy hallja, amit mond, de mindig tiszteletben tartotta Lilith személyes terét.

– Hihetetlen, hogy milyen nyugodt ez a hely! – Jegyezte meg Lilith. – Annyira eltér attól, amire számítottam egy fesztiválon.

– Talán az a titka, hogy minden itt történik lassan, a maga idejében. – Válaszolta Benjamin, miközben egy újabb cseresznyevirág hullott a lábuk elé. – Mint a könyvekben. Minden történet a maga ritmusában bontakozik ki.

Lilith halkan elmosolyodott. Valóban, ez a séta és beszélgetés olyan volt, mintha egy lassan kibontakozó történet része lenne, ahol minden pillanatnak megvan a maga helye, és minden szó valami mélyebbet hordozott magában.

Ahogy sétáltak a cseresznyefák alatt, a légkör egyre inkább intimmé vált. A napfény átszűrődött a fák lombjai között, finom fényjátékot hozva létre a talajon. Benjamin szavaiban és testbeszédében volt valami megnyugtató, ami segített Lilith-nek megnyílni.

– Tudod... – Kezdett bele Benjamin, miközben lelassította a lépteit. – Néha csak meg kell állni, és élvezni a pillanatot. Semmit sem kell elsietni! – A hangja lágy volt, szinte suttogott.

A férfi arca közel került Lilith-éhez, ahogy a cseresznyevirágok alatt haladtak, és finoman végigsimította az ujjait a lány karján. Az érintése puha volt, mint a virágzó fák illata, és Lilith érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni. Az érintésének nem volt semmi követelőző jellege, inkább olyan volt, mint egy bátorító gesztus, amely azt mondta, hogy minden rendben van.

Lilith zavarba jött, de az érzés különös örömmel töltötte el. 

– Igen, igazad van! – Felelte, próbálva megnyugtatni saját magát. – Néha az ember csak úgy elrohan a dolgok mellett, hogy észre sem veszi őket.

Benjamin elmosolyodott, és egy pillanatra megállt, a szemébe nézve, mintha ezzel akarta volna kifejezni, hogy fontos számára az, amit mond. 

– Én inkább az olyan pillanatokra vágyom, mint ez. – Mondta, majd a lány kezét a szívére helyezte, jelezve, hogy mennyire őszintén gondolja. – Az egyszerű, csendes pillanatokra, amikor csak együtt vagy azzal, aki fontos számodra.

A beszélgetés alatt Benjamin testbeszéde folyamatosan azt tükrözte, hogy ő is élvezi a helyzetet. Amikor Lilith nevetett, ő is mosolygott, és a szeme csillogott az örömtől. Ha Lilith megállt egy pillanatra, a fiú is megállt, hagyva, hogy a lány csak szívja magába a környezet szépségét.

– Nézd, milyen gyönyörű! – Mondta Lilith, miközben egy újabb cseresznyevirág hullott a fejük fölül. 

Benjamin közelebb lépett, és a virágra mutatott. 

– Igen, egy átlagos embernek ugyan semmitmondó, de olyan csodálatos dolog tud lenni, ha elveszel a részletekbe. – A szavai egyszerre voltak kedvesek és bölcsek, és a lágy simítás, ahogy a lány karján végigment az ujjaival, csak megerősítette ezt az érzést.

Ez a pillanat, ez a lágy érintés és a köztük lévő kommunikáció minden szónál többet mondott.

Ahogy a nap lassan véget ért, a napfény narancssárgán tündökölt az alkonyatban,  tovább nézelődtek a fesztivál helyszínén. A cseresznyefák virágai még mindig lassan hullottak a levegőben, mintha maguk is a pillanatot akarnák tovább nyújtani.

Benjamin egy utolsó, sejtelmes pillantást vetett Lilith-re, majd könnyedén megszólalt. 

– A nap lassan lemegy, talán ideje lenne indulni! – A szavai egyszerűek voltak, de a mögöttük húzódó finom érzelmek egyértelműek.

Lilith bólintott, és a kezében tartott könyvre nézett, amit Benjamin vett neki. Nem figyelt fel rá, de miközben Lilith egy pillanatra elfordult, és a tájat csodálta, egy apró papírdarabot csúsztatott a könyv lapjai közé a fiú. Gondosan, hogy Lilith ne vegye észre, egy kis üzenetet és a saját telefonszámát írta rá. Valami különös megérzés vezette, hogy talán a napnak nem kell itt véget érnie, még ha egy ideig el is kell válniuk.

– Köszönöm a mai napot! – Mondta Lilith egy halvány mosollyal, ahogy visszanézett rá. Nem akarta bevallani magának, de a nap minden váratlansága ellenére valami kellemes nyugalmat érzett.

Lilith kicsit feszengve nézett fel Benjaminra, aki egy pillanatra elgondolkodott, majd lassan előre lépett. A mozdulatai nyugodtak és óvatosak voltak, mintha nem akarta volna elsietni a pillanatot. Lilith érezte, hogy valami készül, de mégsem érzett nyomást vagy kényelmetlenséget.

Egy lágy mosollyal viszonozta a lány szavait, majd finoman a kezét vállára helyezte. Aztán lassan előrehajolt, és egy halk, szinte alig érezhető puszit nyomott Lilith homlokára. A mozdulat gyengéd volt, tiszteletteljes, olyan, amelyből hiányzott mindenféle tolakodás.

– Örültem, hogy találkoztunk. – Mondta halkan, ahogy visszahúzódott.

Lilith elmosolyodott. Nem volt hozzászokva az ilyen figyelmes gesztusokhoz, és ez az egyszerű puszi valami különlegeset adott neki. Valami, amit eddig nem igazán tapasztalt meg. Gyengédséget, amitől úgy érezte, valóban számít. A pillanat intim volt anélkül, hogy túl közeli vagy tolakodó lett volna.

Benjamin egy utolsó pillantást vetett rá, és lassan megfordult, hogy elinduljon. Mielőtt még teljesen eltűnt volna a tömegben, hátrafordult, mintha valamit még mondani akarna, de végül csak egy könnyed kézmozdulattal búcsút intett.