Usohiro, miután brutálisan elbánt Lilithtel, megragadta a teljesen kiszolgáltatott nőt, és az erejét kihasználva elrángatta őt saját otthonába. Lilith teste még mindig megbilincselt volt, és Usohiro nem szalasztotta el az alkalmat, hogy megerősítse a varázslatot, amelyet a bilincsekre helyezett, hogy Lilith ne tudjon szabadulni.

Az út sötét és rideg volt, Lilith léptei elcsuklottak a kimerültségtől és a megaláztatástól. Usohiro brutálisan vezette őt, a lány lábai alig érték a talajt, miközben Usohiro szorosan tartotta a bilincseket. A démon otthona egy hideg, kőből épült kastély volt, amelynek falai között a legmélyebb sötétség uralkodott. Az épület belseje kietlen és üres volt, mintha az örök szenvedés házában járnának.

Amint beléptek az ebédlőbe, Usohiro megállította Lilithet az egyik szék előtt. Az asztal hosszú volt, hideg kőből készült, és a terem közepén állt, mintha egy királyi lakoma helyszíne lenne, de itt nem voltak vendégek, csak a csendes, fenyegető légkör.

Usohiro a székhez láncolta Lilith karjait és lábait, a láncok hidegen csörögtek, ahogy a nő próbált ellenállni. Lilith azonban túl gyenge volt ahhoz, hogy küzdjön, Usohiro erősebb volt. Lilith végül kénytelen volt leülni a székbe, teljesen kiszolgáltatottan és pucéran, bilincsekben. A láncok olyan szorosan tartották, hogy mozdulni sem tudott, csak tehetetlenül ült a székben, miközben Usohiro egy másik székhez sétált az asztal túloldalán.

Usohiro leült az asztal másik végébe, és egy elégedett mosollyal nézte Lilith szenvedését. A férfi minden egyes mozdulata hideg és kiszámított volt, ahogy lassan megvizsgálta a nő kiszolgáltatott helyzetét. Lilith arcán kétségbeesés tükröződött, de próbálta megtartani a méltóságát, bár minden pillanattal egyre inkább elveszett a reménytelenségben.

– Tudod, Lilith... – Kezdte el a férfi, hangja hidegen csengett a teremben. ez a helyzet engem emlékeztet valamire. A szavai fenyegetően visszhangoztak a kőfalak között. Arra az éjszakára, amikor szó nélkül leléptél, én pedig egészen hajnalig vártalak a megbeszélt időpontban...

Lilith szemébe könnyek szöktek, de nem válaszolt. Usohiro közelebb hajolt az asztalon, mintha még inkább rá akarná nehezedni. 

– Ez most az én bosszúm! – Folytatta. Most én vagyok az, aki fájdalmat ad neked!

 Lassan és módszeresen folytatta Lilith megaláztatását. A láncok szorosan tartották a nőt,  kihasználta ezt az időt, hogy még inkább megerősítse a nő kétségbeesését. Lilith tudta, hogy nincs menekvés, és ez csak még inkább fokozta a félelmét. Usohiro az asztal végén ült, hideg tekintetét Lilithre szegezve, miközben a láncok hidegen csörögtek a nő csuklóin és bokáin.

Usohiro felállt, és lassan elindult Lilith felé. A láncok hidegen zörögtek, ahogy a nő próbált elhúzódni, de a férfi csak még közelebb lépett hozzá. A láncok minden lépésnél megzördültek, ahogy a férfi közelebb lépett. Amikor odaért a nőhöz, leereszkedett hozzá, és a fülébe suttogta.

– Ez a történet most az én kezembe kerül. Te pedig itt maradsz, amíg én úgy döntök.

Lilith összerezzent, ahogy hideg ujjai megérintették a bőrét. A férfi kezei végigsiklottak a nő testén, miközben Lilith próbálta visszafogni a félelmét. Usohiro kegyetlen vigyort villantott, amikor látta a nő arcán tükröződő rémületet.

Usohiro lassan visszasétált a saját székéhez, miközben Lilith továbbra is tehetetlenül ült a helyén. A démon arcán megjelent egy elégedett mosoly, miközben a nő szenvedését figyelte. Tudta, hogy Lilith nincs abban a helyzetben, hogy ellenálljon neki, és ez csak még inkább növelte az elégedettségét. Usohiro úgy érezte, most végre visszavágott a megaláztatásért, amit ő szenvedett el Lilith miatt.

Lilith szíve hevesen kalapált, miközben tehetetlenül ült a székhez láncolva, teljesen meztelenül, a démon férfi elégedett tekintete előtt. Diadalittas mosollyal nézte őt, mintha már most az övé lenne az egész világ. Lilith tehetetlen volt, a láncok szorosan tartották, és a helyzet kilátástalansága lassan elnyomta az ellenállás minden szikráját.

Usohiro lassan körbejárta az asztalt, mint egy vadállat, amely zsákmányát szemléli, élvezve a hatalmat, amit megszerzett. Végül megállt Lilith mögött, és mély, fenyegető hangon megszólalt.

 – Te leszel az én királynőm, Lilith. Miután mindent elmondtam a főnökömnek, már senkit sem fog érdekelni, hogy élsz vagy meghalsz. A sorsod mostantól az én kezemben van.

Lilith érezte, ahogy hideg lehelete megérinti a bőrét, és a szavak, amelyeket a férfi kimondott, mélyen beleégtek az elméjébe. Tudta, hogy a helyzete reménytelen, és hogy exe bosszúszomjas hatalma teljes mértékben érvényesülni fog rajta.

 Visszasétált az asztalhoz, és leült az asztal szélére, Lilith előtt. A férfi lassan feloldotta övét, és egy gonosz mosollyal nézett a nőre. Lilith próbált elfordulni, de a láncok nem engedték, és kénytelen volt végignézni, ahogy Usohiro előveszi a farkát. A helyzet megalázó volt, és a férfi arcán játszó elégedett kifejezés csak fokozta Lilith szenvedését.

– Most pedig, Lilith... – Mondta Usohiro, hangját alig tartva vissza a gúnyos nevetéstől, elérkezett a vacsora ideje. Tudom, hogy meg vagy kötözve, szóval ideje enni. Usohiro lassan odahajolt Lilithez, és szinte suttogva hozzátette. – Itt repül a halrudacska! – Majd hirtelen mozdulattal a nő szájába erőltette a farkát.

Lilith megdermedt, ahogy Usohiro erőszakosan elérte célját, és minden erejével próbált ellenállni. De a láncok, amelyek megkötötték, erősebbek voltak, és nem hagytak neki semmilyen lehetőséget a menekülésre. Usohiro öröme csak nőtt, ahogy látta Lilith kétségbeesését és a teljes megalázottságot, amelyben a nő vergődött.

Ahogy diadalmasan lenézett a láncokkal megbilincselt Lilithre, a szoba vibráló sötétsége még nyomasztóbbá vált. Lilith teste megfeszült a hideg fém fogságában, mellei kibuggyantak a láncok alól, és teste kiszolgáltatottan feküdt az asztalon. Usohiro szemei elégedetten villantak, miközben lassan, erőszakosan a lányt az asztalra nyomta. Lilith arca eltorzult a nyomás alatt, ahogy a férfi lenyomta a fejét, mellei összenyomódtak az asztallaphoz, és nyála lassan csepegett a kemény felületre.

– Te most az enyém vagy, Lilith! – Sziszegte. Ujjai durván kutatták Lilith testét. Az ereje és hatalma teljesen uralta a helyzetet, a láncok csörgése pedig szinte ünnepélyes dallamként visszhangzott a szobában. 

Amikor azonban újból megakarta erőszakolni a lányt, hirtelen egy erőteljes, mély robaj hallatszott. Az ajtó hangosan kivágódott, és a szobába egy magas, sötét alak lépett be. Árnyékba burkolódzott, arca rejtve maradt a félhomályban. Az érkezése mintha egy pillanatra megdermesztette volna a levegőt. Usohiro megdermedt, a meglepetés és a düh egyaránt kiült az arcára.

– Mit képzelsz, mit csinálsz? – Kérdezte Usohiro, hangjában kétségbeesett fenyegetés csengett, de az alak nem válaszolt. A csend még fojtogatóbbá vált, ahogy az ismeretlen figura közelebb lépett.

Egyetlen mozdulatával leszedte Lilithről a láncokat. Usohiro rémült pillantással nézett, ahogy az alak közelebb hajolt Lilithhez, aki azonnal összeesett a szabadság hirtelen érzésétől. A láncok súlya nélkül teste elgyengült, de még mindig remegett a félelemtől és a feszültségtől. Lilith alig tudott állva maradni, így kénytelen volt az idegen karjaiba zuhanni, miközben Usohiro támadni készült.

– Ez nem a te döntésed! – Szólt az ismeretlen hangja hidegen, mintha a levegő is megfagyott volna a szavak hatására. – Lilith mostantól az én védelmem alatt áll!

Usohiro dühödten rontott előre, de az ismeretlen alak ereje túl erős volt számára. Egyetlen kézmozdulattal visszalökte a férfit, aki hátratántorodott, miközben Lilith és az ismeretlen kiléptek a szobából.

A hosszú folyosón futva Lilith szeme megakadt egy furcsa, szétfeslett tárgyon, amely mintha vonzotta volna tekintetét. Nem tudta, miért, de ösztönösen magához vette, elrejtve az idegen elől. Az idegen erősen szorította a karját, segítve őt előre, miközben Usohiro dühe és fájdalma messze elmaradt mögöttük.

Ahogy végre biztonságos távolságra kerültek, az ismeretlen alak megállt. Lilith megdermedt, amikor a nő lassan elengedte őt. Lassan, de biztosan kezdett felismerni valamit az idegen mozdulataiban és jelenlétében.

– Jobban kell vigyáznod! – Szólalt meg az alak halkan, hangjában valami különös ismerős melegség bujkált. – Mostanra már mindenki fülébe eljutott a hír, és nem fognak megállni, míg el nem kapnak.

Lilith hálás pillantást vetett megmentőjére, aki bár megmentette őt, mégis rejtélyek burkolták alakját. 

– Ki vagy te? – Kérdezte, de az idegen csak csendben, titokzatos mosollyal válaszolt.

– Ne kérdezősködj most... – Mondta, majd egy pillanatra körbenézett, mielőtt hozzátette volna. – Állj le, amíg még teheted. A démonok világa nem bocsát meg senkinek.

A menekülés folytatódott a sötét folyosókon keresztül. A démoni kastély minden zuga fenyegetően eltorzultnak tűnt a homályos fényben, mintha maga a pokol akarta volna visszahúzni őket. Az idegen alak határozottan vezette őt, mozdulatai élesek és céltudatosak voltak, mégis volt bennük valami nyugtalanító titokzatosság.

Ahogy egy eldugott sarokhoz értek, ahol végre megpihenhettek, Lilith mélyeket lélegzett, próbálva visszanyerni az erejét. Tekintete még mindig a titokzatos megmentőjén pihent, akinek arca továbbra is homályban maradt. Az alak körül a levegő mintha megdermedt volna, mintha maga az idő is lassabban folyt volna körülöttük. Lilith végül nem tudta tovább türtőztetni magát, és újra megszólalt.

– Ki vagy te? – Kérdezte, hangjában a kíváncsiság és a félelem egyaránt ott vibrált. – Miért segítesz nekem?

A nő mélyen elhallgatott egy pillanatra, majd lassan közelebb lépett Lilithhez. Keze finoman megérintette Lilith arcát, és az érintése meglepően gyengéd volt, ellentétben azzal a hidegséggel, amit eddig sugárzott. Lilith szíve vadul kalapált, ahogy a nő lassan eltávolította az arcát fedő csuklyát.

– Agrath? – Lilith alig hitt a szemének, ahogy felismerte a nőt. Agrath Bat Mahlat volt az, a démon, akiről soha nem gondolta volna, hogy egyszer megmentheti őt. Tekintete rideg volt, de mélyen, a szemében valami rejtett érzelem bujkált.

Agrath némán figyelte Lilith reakcióját, majd végül megszólalt, hangjában a megszokott magabiztossággal. 

– Nem hagyhattam, hogy Usohiro tovább kínozzon. Azt hittem, ő is tudja, hol a határ. 

Lilith hirtelen megértett mindent. Az a rejtélyes érzelem, amit Agrath szemében látott, nem más volt, mint az, amit mindvégig próbált elrejteni. A titkos viszonyuk, amit éveken át a sötétség mélyén tartottak, most újra a felszínre tört. A démonok világában a szeretet gyengeségnek számított, és Agrath mindent megtett, hogy elnyomja ezeket az érzéseket. De most, hogy Lilith élete veszélyben volt, képtelen volt tovább elrejteni a valódi indítékait.

A korábbi pillanatok nyomán Lilith szívében remény kezdett ébredni, de Agrath következő szavai eloszlatták ezt az illúziót.

– Lilith, ne értékelj túl! – Mondta Agrath halkan, tekintetét Lilithébe fúrva. – Ne tévesszen meg az, hogy most megmentettelek! Nem azért tettem, mert hiszek benned, vagy abban, hogy meg tudnád változtatni ezt a világot. Az én helyem itt van, a királynő oldalán. Én csak a parancsait követem, és te most már csak egy veszélyforrás vagy neki...

Lilith megdermedt a szavak hallatán. 

– Akkor miért mentettél meg? Miért nem hagytad, hogy Usohiro végezzen velem?

Agrath arca megkeményedett, de a szemei még mindig elárultak valami mélyebbet, valamit, amit próbált elrejteni. 

– Azért mentettelek meg, mert valamikor számítottál nekem. Mert volt egy idő, amikor mi... fontosak voltunk egymásnak. De ez az idő elmúlt. Most már a királynőé vagyok, az ő szeretője és szolgája. Azért jöttem, hogy megvédjelek, de nem tudok, és nem is akarok többet tenni érted.

Lilith érezte, hogy a szavai milyen súlyosan nehezednek rá. A múltjuk, amit Agrath éppen felelevenített, most már csak egy távoli emlék volt. A démonok világában nem volt helye a gyengeségnek, és Agrath is túlságosan mélyen belemerült ebbe a kegyetlen rendszerbe.

– Szóval, csak ennyi volt? – Kérdezte Lilith keserűen. – Megmentettél, de most itt hagysz, mert a kötelességed fontosabb?

Agrath arcán fájdalom suhant át, de gyorsan elnyomta az érzelmeket. 

– Igen. Ez az, amit tennem kell. Megmentettelek, mert nem tudtam hagyni, hogy Usohiro elpusztítson, de nem tudlak tovább támogatni. Ez volt az utolsó alkalom, hogy segítettem neked, Lilith. Ne várj tőlem többet.

Lilith szíve összeszorult a fájdalomtól, de megpróbált erős maradni. 

– Értem. Akkor talán jobb is, ha nem találkozunk többé.

Agrath bólintott, tekintete ismét hideg és távolságtartó lett. 

– Talán így lesz a legjobb. Most menj, és ne nézz vissza! És ne feledd, hogy ebben a világban csak magadra számíthatsz.

Lilith tudta, hogy a démon igazat mond. Egy pillanatra még egy utolsó pillantást vetett Agrathra, majd megfordult, és gyors léptekkel eltűnt a sötétségben. Ahogy távolodott, érezte, hogy egy fejezet végleg lezárult az életében. Agrath megmentette, de most már egyedül kellett szembenéznie azzal a borzalmas világgal, ami körülvette.

Agrath pedig némán figyelte, ahogy Lilith eltűnik a sötét folyosók között. Mélyen legbelül érezte a fájdalmat, amit elnyomni próbált, de tudta, hogy nem tehet mást. Hűsége a királynőhöz mindenek felett állt, és nem volt helye a gyengeségnek. Ahogy a lány eltűnt, Agrath lassan visszahúzta a csuklyáját, és eltűnt a sötétségben, visszatérve ahhoz az élethez, amihez kötelessége és hűsége fűzte.

Ahogy Lilith lassan haladt a sötét utcán, a hideg éjszaka levegője szinte átjárta a csontjait. A fák árnyai nyugtalanítóan nyújtóztak az út mentén, mintha minden lépésével közelebb húzódtak volna hozzá. A csend mély volt, de a fejében a gondolatok vadul zakatoltak, mintha menekülni próbáltak volna a valóságtól.

„Hogy jutottam ide? " – Kérdezte magától keserűen. „Ez nem az, amire számítottam. Nem az, amit akartam. De mégis... miért érzem azt, hogy valami elkerülhetetlen felé sodródok? "

Usohiro árulása és a múltjuk árnyai olyan súllyal nehezedtek rá, amit alig tudott elviselni. Egykor azt hitte, hogy igazán ismeri Usohiro-t , de mostanra egy szörnyeteggé nőtte ki magát. Az emlékek megcsalták őt, és a valóság keserűen maradt meg. Usohiro most a legnagyobb fenyegetése volt, valaki, akit már nemcsak el kell kerülnie, de le is kell győznie.

„Miért nem láttam előre, hogy ez lesz a vége? " – Merengett tovább. 

Lilith érezte, ahogy a düh lassan átvált keserűséggé. „És most... most itt vagyok, egy régi szerelem miatt, amely már régen elszáradt, egy háború közepén, amelyben én lettem az ellenség. A sötét titkok, a családom múltja, a rituálék és a mágia mind-mind egy hatalmas örvénybe húznak, és én egyre mélyebbre merülök benne."

 Lilith határozottan megállt egy pillanatra, mélyen beszívta a hideg éjszakai levegőt, és hagyta, hogy a düh és a fájdalom elcsendesedjen benne. 

Ahogy Lilith továbbhaladt a sötét utcán, érezte, hogy a múlt terhe még mindig nyomasztja, de most már nem egyedül cipelte. Tudta, hogy a harc még csak most kezdődik, és hogy Usohiro tervei mélyebbek és sötétebbek, mint valaha is gondolta volna. De egy dologban biztos volt. Bármi is történjen, ő lesz az, aki irányítja a sorsát. És ha ez azt jelenti, hogy szembe kell néznie Usohiro-val és a pokol minden árnyával, akkor készen állt arra, hogy ezt megtegye.

                          ,,Eldobtál egy bumerángot, de az a feladóhoz mindig visszaszáll..."

Amikor Lilith végre hazaért, még mindig remegő lábakkal lépett be a saját otthonának viszonylagos biztonságába. Az események súlya alatt összeroskadt a kanapéra, és percekig csak ült ott, próbálva rendezni a gondolatait. Aznap este minden szörnyűséget átélve, amit Usohiro elkövetett ellene, Lilith erősen kapaszkodott abba a szikrányi reménybe, amit egy titokzatos tárgy megszerzése jelentett számára.

Az a tárgy, amelyet Usohiro otthonából tudott ellopni a menekülése során, egyszerűnek tűnt, de Lilith ösztönösen érezte, hogy valami több rejlik benne. A kezében tartotta a finoman megmunkált aranyból készített övet, amely a menekülése közben szinte véletlenül került a birtokába. A derékkötő hideg volt és sima, a közepén egy apró vörös kristály csillogott, amely mintha valamilyen sötét erőt sugárzott volna magából. Lilith belső érzékei súgták, hogy ez a tárgy kulcsfontosságú lehet, de még nem tudta pontosan, hogyan és miért.

Emlékezett arra, amit Agatha mondott neki korábban a naplójáról, talán ez a tárgy képes visszajátszani múltbeli eseményeket. Lilith szíve hevesebben kezdett verni a gondolatra, hogy talán ez segíthet neki megtalálni a válaszokat, amelyeket olyan régóta keresett, különösen Malchantet-el kapcsolatban.

Lilith a tárgyat megragadva, kinyitotta a naplót, és elhatározta, hogy kipróbálja működik-e. Tudta, hogy Malchantet halála egy szörnyű esemény volt, amelyet mindenképp meg kell értenie, hogy a sok kérdés közül végül vissza tudja fejteni azt a nagy gombolyagot, amibe belekeveredett. Bezárta az ajtókat és az ablakokat, hogy biztosítsa, senki nem fogja megzavarni őt.

A naplóra helyezte a kezét, szemét pedig behunyta és mélyen koncentrálni kezdett. A szoba hirtelen elhomályosult körülötte, és egy sötét, hideg helyre került, ahol a valóság és a múlt képei összemosódtak. Lilith a saját testén kívül találta magát, mintha egy szellemként lebegne egy másik időben és térben.

Ahogy a jelenet kibontakozott, Lilith szeme előtt elevenedett meg nővére, Malchanté tragikus sorsa. A palota fenséges folyosói elnyújtott árnyékokkal terültek el, a csendet csak Malchanté gyors, szaggatott léptei törték meg. Gyönyörű ruhája selyemként siklott végig a padlón, de arcán a kétségbeesés mély vonásokat hagyott. Tudta, hogy az uralkodó halála után a hárem minden tagjára kegyetlen vég vár.

Malchanté lázasan tekintett körbe, menekülésre keresve esélyt, de a palota őrei résen voltak, figyelmüket semmi sem kerülte el. Lilith is érezte nővére rettegését, mintha saját bőrében tapasztalná meg azt. Malchanté végül határozott mozdulattal elindult a folyosókon, futva, mintha szárnyak hajtanák előre. Selyemszoknyája suhogott, cipőinek halk koppanása egyre távolabbról hallatszott, de nem kerülhette el a figyelmet.

Az őrök hirtelen felfigyeltek rá.

– Állj meg! – Harsogták, hangjuk betöltötte az egész palotát. Malchantet hátrapillantott, szemében a rémület és a düh egyaránt ott izzott. Tudta, hogy szökése reménytelen, de nem akart megadni magát. Futása egyre kétségbeesettebbé vált, ahogy a sorsát próbálta kijátszani.

Végül egy szűk sikátorban találta magát, ahol a falak körbezárták. Az őrök közeledtek, lépteik egyre hangosabban visszhangoztak a kőfalakon. Malchanté elővette az övére erősített tőrt, és szembefordult üldözőivel.

– Nem adom meg magam nektek! – Kiáltotta, hangja megtört, de elszántan csengett. Tekintete lángolt a düh és a kétségbeesés tüzében, ahogy felkészült az utolsó küzdelemre. Az őrök előrelendültek, kardjaik könyörtelenül csaptak le rá. Malchantet még küzdött, de hamarosan túlerővel találták szembe magát, és a kardok átszúrták a testét. Lilith szemei megteltek könnyel, miközben nézte, ahogy nővére vére a padlóra fröccsent, minden cseppje egy újabb tűszúrás a lelkébe.

– Az uralkodó elbukott, de én soha nem fogok! – Suttogta Malchantet, ahogy térdei megrogytak, és lassan a földre zuhant. 

Halálának pillanata lassan elérkezett, de arcán megmaradt egy utolsó, keserédes mosoly, amely egyszerre tükrözte az őt ért igazságtalanságot és belső békét. Lilith tehetetlenül állt ott, szívét szinte szétfeszítette a fájdalom. Látta, ahogy nővére szemei lecsukódnak, és élete lassan kihuny. A katonák közönyösen elvonszolták Malchantet testét, hogy elhamvasszák és az uralkodó sírjába szórják. Lilith szívében megsemmisítő üresség tátongott, de ezzel együtt egy furcsa, nyugtalanító nyugalom is áthatotta.

Ahogy Lilith a fájdalom és a tehetetlenség súlya alatt görnyedt, nem vette észre, hogy a folyosók árnyékában egy alak állt mozdulatlanul. Sötétben szinte eggyé vált az árnyakkal, arcából pedig csak egy elégedett mosolyt lehetett kivenni. Ez a különös alak csendben figyelte végig az eseményeket, mintha csak egy előre elrendezett színjáték kibontakozását élvezné. Szemei hidegen, érzelemmentesen ragyogtak, ahogy Lilithre tekintett, és a szájából alig hallhatóan egyetlen kis jelentéktelen tűnő mondat tört elő.

– Ez az én művem, hát nem csodálatos? – Kérdezte tőle költőien.

Majd, mintha soha nem is lett volna ott, az alak csendben eltűnt az árnyékok között, maga után hagyva a feszültség és a rejtély súlyos terhét Lilith lelkében. 

          ,,Ez a múlt, és én egy emlékben vagyok, ez az alak miért  tudott hozzám beszéni!? "