Fekszek a szobámban e fájdalmas sorokat olvasva.
Miért? Mi történt veled?
A lelkembe gázoló tipró, nyomó érzések szüntelen csak azt sugalják, hogy TE, TE TETTED EZT.
Érzések és démonok melyek nem hagyják hogy megnyugvást leljek a te lelked tébolya miatt.
De mégis mit tehetnék?
Te voltál aki az éltető napot felhozta számomra és aki fényt nyujtott nekem az éjszakai vaksötétben.
Érzések, gondolatok, éhség, vágyódás, magány, téboly, megtörtség, hiány, bánat... minden mi van, ahol te nem vagy.
Szavakba önteni nemis lehet mik átfutnak a fejemben nap mint nap.
Szeretni és szeretve lenni?
Vagy talán elég csak szeretni?
Nem mindegy már én ó istenem...
Fájdalmas sorokat olvasva ujra meg ujra mik a te kezed által születtek.. még mindig ott tartok,hogy hogy segítsek?
Vagy jobb tán ez igy mi nélkülem folyik?
Nem tudhatom hisz nem vagyok..
Azt tudom milyen volt míg ő volt.. varázslatos boldogság szeretet, szerelem, csoda.
De én? Én mi vagyok?
Egy ketrecbe zártam magam minek kulcsa nálad van..
Nem tudom kinyitni.. akaratlanul elvitted, elloptad.
Érzéseim zálloga mit te képviselsz és adsz másoknak. Remélem hogy élsz vele.
És majd utolsó szavadra emlékezz egyszer.. számunkra még nincs vége!
Egy nap bánatos hajnalon felkelve.. monoton életünkbe egyszer csak ujra felviragzik minden!
Ahol tűz volt ott parázs van és te ujra és újra megfogsz engem égetni az idők végezetéig.
Te vagy minden boldogságom és fájdalmam.
Te, te aki nem tudod a holnap rejtelmét, a ma kincsét és a múlt nehézségét!
Csak élj!
Kérlek.. örökké csak élj!