Ajkaimat rágcsálva, reszkető végtagokkal léptem be a nagy hangárba, ahogy a robusztus járműveken legeltettem tekintetemet.

Torkomban dobogott szívem - miközben vállamra vetettem táskámat -, úgy éreztem, el fogok ájulni, ha tovább figyelem a sebesen változó, rohanó környezetet.

Folyamatosan sétálgatva az üzletek között, zenét hallgatva olvastam a ritkásan elhelyezett led panelekkel borított táblákat, melyek láttatták, milyen borzalmasan lassan közeledik az a híres-neves tizennyolc óra harminc perc; amikor felszáll a gépem, s átkel a hűs tengereken.

Egész délután üzeneteket váltottam Changbinnal, és meglepő módon Chan is segítségemre volt (rengeteg győzködés és könyörgés árán) - segítettek abban, hogy minden a terv szerint, megszakítás és műhiba nélkül működjön; hisz tudtam, ez az egy esélyem van az életben, hogy visszatérjek hozzád.

Nem habozva ragadtam meg a remény piciny csóváját, s imádkoztam, hogy sikerüljön az álmom, melyért éjt nappallá téve küzdöttem.

Az utat végig aggódással, kétségekkel telve töltöttem; túl sok volt az a tíz, kínkeserves szenvedésben átélt óra, mely alatt semmi más nem járt a fejemben; csak az, hogy valami balul sül majd el.

Ha azt mondom, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam, nem túlzok - a reggel halvány sugara észrevétlenül, mégis hihetetlen lassan ért el.

Lelépve az új, ismeretlen talajra nagyokat szippantottam a levegőből; éreztem, itt mennyire más minden.

Itt voltam, ahová sose akartam eljutni; azon a földrészen, mely ellen oly' vad módon tiltakoztam hónapokkal ezelőtt.

De Ausztrália volt az, ami elrabolt tőlem; s úgy gondoltam illendő, ha a piciny kontinens is ad vissza téged.