Fájó torokkal és szétszakadó fejjel tértem magamhoz az üres lakásban.

Egyedül feküdtem a friss levendula illatban, mely édes fátyolként borult homályos elmémre.

Semmire sem emlékeztem az átmulatott éjszakából - mégis éreztem, valami orbitálisan nagy baromságot csináltam; éreztem a zsigereimben.

Nem tévedtem sokat - üzenetek és hívások tömkelege várt telefonom kijelzőjén.

Fogalmam sem volt, mi történhetett - így félve, félig becsukott szemekkel nyitottam meg az egyik random videót, mely engem ábrázolt; Seungminnal karöltve.

Reszketve, zihálva futottam át a többi fájlt is; elborzadva markoltam kezemben telefonomat.

Amint megláttam a nevedet a nem fogadott hívások listáján, dobogó szívvel kezdtem olvasni az egyik tőled érkezett SMS-t.

Nem akartam elhinni, milyen szavak vannak leírva az apró levélben; nem akartam elhinni, hogy egy ilyen nüansznyi baklövés miatt akarsz elhagyni.

Azonnal megcsörgettelek, s sebesen könyörögni kezdtem a kagylóba - de nem te vetted fel.

Bang Chan hangját hallottam meg, mely azonnal belém fagyasztotta a szót; megrengette lelkemet.

Egy utolsó senkinek hordott le, s ócsárló mondatokat vágott fejemhez.

Tudtam, van igazságtartalma a hirtelen felindulásból lenyomott szövegnek - mégsem éreztem azt, hogy én lennék a hibás; vagyis nem teljes mértékben.

Hisz neked fogalmad sem volt arról, hogy én min mentem keresztül ezekben a kínkeserves hónapokban, Felix.

Próbáltam nélküled élni - de nem tudtam.

Most pedig úgy nézett ki, nincs más választásom - el kell hagyjalak.

Ultimátumot adtál, melyben nem volt lehetősége a megbocsátásnak.

Tudod, abban a pillanatban teljes szívemből gyűlöltelek; vagyis talán csak ezzel a hazugsággal akartam elnyomni a bennem felgyülemlett fájdalmat.