Remegve, görcsösen szorítottam kezeim között halvány kék bögrémet, melyben a fekete, frissen lefőzött éltető nedű keveredett két deciliter tejjel és három kockacukorral - olyanná varázsolva a folyadékot, amilyennek te szeretted régen.

Gondolkodás nélkül vettem volna le egy újabb csészét - hogy magamnak is tudjak tölteni a frissítőből -, de ahogy az ebédlőasztal felé vetettem pillantásomat, mint a villám csapott belém a felismerés, hogy már nem vagy itt; nem vársz szokásos helyeden.

Apró könnycseppjeimet visszanyelve omoltam bele a nagy falaphoz tartozó székbe, reszketegen kortyoltam a túl sziruposra sikerült italba.

Ezerszer kifejtettem már, hogy milyen borzalmas szokás ilyen sok édesítőt belerakni kávédba - de te csak kacagva dorgáltál meg mindig, ahogy hevesen gesztikulálva magyaráztad; foglalkozzak a saját dolgommal, és igyak olyat, amilyet én akarok.

Én pedig makacsul biztosítottalak arról, hogy soha nem fogok olyat fogyasztani, amilyet te - védve van előlem geil üdítőd.

Most mégis itt ringatom magamat az asztal előtt - teletöltött ibrikkel kezeim között -, ahogy újra élem rutinunkat, mely oly csodásan indított el egy-egy borongós reggelt; beragyogva a fakó hétköznapokat.

Még mindig emlékszek kesernyés csókodra, mely az émelyítő íz mellett szerelemmel volt fűszerezve; megrészegítve, megbabonázva ködös elmémet.

Szeretném azt hinni, hogy van esélyünk a boldog befejezésre, hidd el - de nem akarom hiú ábrándokban ringatni magamat; ezért kell elfogadnom a csúf, mindent tönkretevő igazságot.

Mégis, bármit megadnék azért, hogy egyszer, utoljára érezni tudjam meggy piros párnácskáidat az enyémeken, Felix - akkor lehet könnyebb lenne elengednem téged.

Mert most semmi nem megy nélküled - csak szenvedek.