valahogy belém fojtottad a szavakat, itt vannak a torkomba és érzem, ahogy üvöltönek. csendben.

rég nem tudom írásba önteni a szívem. lehet azért, mert nálad van. el vitted és még csak észre sem vettem. még csak nem is érdekelt. azt hittem jól fogsz vele bánni mindig.

de nincs olyan, hogy mindig. szerettem, amikor együtt el tudtunk bújni az idő elől, nem törődve semmivel. amikor csak úgy gondoltam, hogy ez mindég így lesz és soha nem kell majd esténként a párnámba törölni bánatom.

hogy majd el tűnsz, mintha sose lettel volna és még rendben is leszel ezzel. és én túl naiv leszek minden alkalommal, amikor meg pillanatom a fényt a szemedben.

szeretnék szép dolgokat írni, de a hiányod annyira nyomja a lelkem, hogy el halványít minden jót. nehez a levegő, pedig nem is lélegzek.

hagyod a virágos kertemet el hervadni... szó szerint, te gyújtod be. az összes napraforgóm, cseresznyém és barackom tönkre megy.

-miattad.