🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤
A Jegyzetek
~Valószínűleg néhány helyen máshogy vannak lefordítva a Jegyzetek, szóhasználat kérdése. Az angol máshogy fordítja, a japán máshogy fordítja, a magyar máshogy fordítja. Ez csak szimplán a Ti élményetek (illetve a koreaiul/angolul nem tudók) részére lettek lefordítva.
A fordítások nem, vagy nem teljesen sajátok, innen-onnan összekaptam, néha megnéztem, hogy biztos így van-e, de biztos vagyok abban, hogy lesznek eltérések is egy-egy szöveg keretén belül.~

1/6
Év: 16
Szeptember 19.

A vörös lángok felfelé törtek.
Néztem, ahogy elég a ház, amiben egészen ma reggelig éltem.

Az emberek, akik felismertek, odarohantak hozzám, míg a szomszédok kétségbeesetten nézték a tüzet.

Nem tudtunk bemenni a házba.
A tűzoltók sem tudtak bemenni.

Megálltam és néztem.

Nyár vége volt.
Az ősz már közeledett.
Az ég kék volt, a levegő pedig száraz.

Mit kellett volna éreznem?
Mit kellett volna tennem?
Nem tudtam, hogy érezzek.
És akkor...
Anya.

Egy hangos reccsenés jelezte, hogy a ház összedől.
A házat körbevették a forró lángok.
A falak.
Az oszlopok.
A tető.
A szobám.

És én csak néztem.
Túlságosan lesokkolódtam ahhoz, hogy bármit is tegyek azon kívül, hogy nézzek, míg ki nem esik a szemem.

Valaki meglökött, ahogy elrohant mellettem.
A tűzoltók megérkeztek és most már be is tudtak menni.

Valaki megrázott, próbált rávenni, hogy megszólaljak.
De nem tudtam.

"Van valaki odabent?"
Kérdezte, miközben rázott.

Némán néztem rájuk.

"Az anyukád bent van?"

Valahogy válaszoltam:
"Nem. Senki sincs bent."

Egy anyuka a szomszédságból odajött mellém.
"Akkor hol van az anyukád? Hol van?"

"Senki sincs bent."
Válaszoltam tömören.
Én magam sem tudtam, hogy bent van-e a házban, vagy sem.

2/6
Év: 19
Június 12.

Kihagytuk az iskolát, de nem tudtuk, hová szeretnénk menni utána.

Egy nagyon meleg nap volt, nem volt se pénzünk, se tervünk.
Namjoon ötlete volt, hogy menjünk el a tengerhez.

Mindenki izgatott volt és indulásra kész, csak én voltam közömbös.

"Van pénzünk?" kérdeztem.

A kérdésre mindenki gyorsan kiürítette zsebeit és egy helyre tették a pénzt.
Csak néhány érme volt.
Tényleg nem sok.

Egyáltalán nem elég arra, hogy elmenjünk a tengerhez.

"Tudod, el is sétálhatnánk odáig." javasolta Taehyung.

Namjoon csak a homlokát ráncolta, remélte, hogy valaki kitalál valami megoldást, ahelyett, hogy fecsegnének és nevetnének.

Nem éreztem úgy, hogy csatlakoznom kellene, szóval csak leültem a többiek mögött.

A nap nagyon forró volt.
Dél volt.
Még a lámpaoszlop sem adott semmi árnyékot.
Az autók porfelhőket hagytak maguk után, ahogy elhaladtak.

"Miért nem megyünk oda?" javasolta Taehyung újra.
Talán Hoseok volt az, aki javasolta azt a helyet, amire Taehyung utalt.

Nem figyeltem oda, szóval, bármelyikük lehetett.

A földet néztem miközben tovább sétáltunk, köveket és port rúgtam fel.

Neki mentem valakinek, majdnem rá is estem.
Nem volt más választásom, fel kellett néznem.

Jiminnek mentem neki.
Az arcizmai remegtek.
Ijedtnek tűnt.
Mintha szellemet látott volna.

"Jól vagy?" kérdeztem.

Azt hiszem, meg sem hallott.
Próbáltam rájönni, mit néz annyira.
Az egyetlen dolog, amit láttam, egy jelzőtábla volt.

Arborétum
2.2 km

"Srácok, nem szeretnék tovább sétálni." panaszkodott Jungkook.

Verejték csillogott Jimin arcán.
Úgy nézett ki, mint aki bármikor összeeshet.
Nagyon ijedt volt.

Mi történik?

3/6
Év: 20
Június 25.

Bementem a szobámba és kinyitottam az íróasztalom fiókját, hogy az aljáról kivegyek egy borítékot. Ahogy kinyitottam a borítékot, egy elszenesedett zongorabillentyű esett ki belőle az asztalomra. Megforgattam a billentyűt a kezemben, majd a kukába dobtam, és lefeküdtem az ágyamra.

Mikor a billentyűre néztem, a szívem megállt, a lélegzetem elakadt a torkomnál és a fejemben még nagyobb káosz keletkezett. Az ujjaimra néztem, amiken a billentyű fekete foltokat hagyott.

Emlékszem arra a napra, amikor azt a billentyűt szereztem. Anyám temetése után elmentem a leégett házunkhoz. Amikor beléptem anyám szobájának ajtaján, megálltam, lefagytam abban a pillanatban, ahogy megpillantottam a leégett zongorát.
Az Ő zongoráját.
Széttörve,
Felismerhetetlenül.

Leültem a zongora mellé, óvatosan megérintettem pár elszenesedett billentyűt. A délutáni napfénytől a billentyűkön maradt por tompán ragyogott.

Hogy szólhat ez a zongora? Töprengtem.
Arra gondoltam, hogy az anyám hányszor játszott ezen a zongorán, megérintve az ujjaival a billentyűket.
A billentyűket, amiket többször érintett, mint engem.

Felálltam és felvettem egyet a billentyűk közül, beletettem a zsebembe, miközben elhagytam a házat... ami már amúgy is el lett hagyva.

Már majdnem 4 év telt el a temetés és az óta, hogy elhoztam egy billentyűt a zongorájából.

Semmi szükség nem volt arra, hogy tovább tartogassam.

Felálltam az ágyból és kiszedtem az asztalom alatti szemetesből, az ablakhoz mentem, és kinyitottam. Beáramlott az éjjeli levegő, és a hideg megcsapta arcomat. Nagyon hasonló volt a mai nap eseményeihez.

Kidobtam a zongorabillentyűt az ablakon, és vártam a hangot, ami a földet érését jelentette; de sosem hallottam meg.

A házban most csend volt. Az apám tízig nem fog felébredni, ami azt jelenti, hogy addig a ház sem fog felébredni.

A csend dühítő volt, de csak akkor lélegezhettem fel, amikor az apám már felébredt. Ez volt a ház szabálya, és nekünk engedelmeskednünk kellett. Nem volt mindig könnyű a szabályokat betartani. Sosem volt az, és soha nem is lesz.

Nem bírok tovább élni ebben a házban; ebben a pokolban. Nem tudom elviselni, és csak nehezen tudom megakadályozni azt, hogy megőrüljek.

Ezzel az állandó haraggal élek együtt, de legalább kapok pénzt és ennivalót. Még ha zaklatott is voltam, elhatároztam, hogy itt hagyom az apámat és a saját lábaimra állok.

Ebben a házban nem volt szabad beszélnem, nem beszélve a bátorságról, hogy valaha is megpróbáljam.

Ahogy elhagytam a házat, megesküdtem, hogy soha sem fogok megérinteni egyetlen zongorát sem.

Jungkook 1/7
Év: 20
Június 25.

Végig húztam az ujjaimat a régi zongora billentyűin, majd amikor felemeltem az ujjaimat az arcom elé, már porosak voltak. Lenyomtam a billentyűt és azt vettem észre, hogy máshogy szól, mint amikor Hyung játszott rajta.

Már majdnem 10 napja, hogy Hyung visszajött az iskolába. Hallottam pletykákat, miszerint felfüggesztették arra a 10 napra, amíg nem volt az iskolában. Aggódtam érte, de Hoseok és Namjoon hyung nem mondtak semmit.

~~~

Két héttel ezelőtt, mikor a tanár belépett az osztályunkba, Szülők Napja volt. Hyung és én sem akartunk ott lenni, szóval beszöktünk a zeneterembe. A Szülők Napján amúgy sem ment oda senki.

Összetoltam két padot és lefeküdtem, becsuktam a szemeimet, miközben Hyung zongorázott. Mindig úgy gondoltam, hogy Hyung és a zongora egyek, de sosem tudtam, miért gondolom ezt.

Mindig, amikor hallom Hyungot zongorázni, sírni szeretnék.

Ahogy ott feküdtem, két héttel ezelőtt, Hyung eltűnt 10 napra, éreztem, hogy könnyek gyűlnek össze a szemeimben.

Mielőtt kicsordultak volna a könnyeim, az ajtó kinyílt, és Hyung abbahagyta a zongorázást.

A hirtelen ajtónyitódástól úgy megijedtem, hogy leestem a padról és az arcom fájdalmasan ért földet.

Az ember bejött, azt hiszem, Yoongi tanára volt az.

Ahogy a térdeimre álltam, guggolva maradtam az arcomat dörzsölve, miközben visszatartottam a mérges szavaimat, a könnyeim lehullottak a padlóra.

Félve néztem fel, és azt láttam, ahogy Yoongi hyung ellöki a tanárt...

~~~

Szórakozottan nyomtam le a zongora billentyűjét, miközben felidéztem azt a szerencsétlen napot.

Yoongi Hyungot kicsapták?
Vissza fog jönni valamikor?

Átlagos dolog volt, hogy Yoongi hyung eltűnt néhány napra.

Talán, ha nem lettem volna akkor ott Yoongi hyunggal, nem ütötte volna meg a tanárt.
Talán, ha nem lettem volna akkor ott, Hyung még mindig játszana a zongorán.

4/6
Év: 22
Április 7.

Megálltam, amikor valahonnan egy zongora hangját hallottam meg. A dal furcsa volt; ahogy részeg léptekkel haladtam az éjszaka közepén, rájöttem, hogy ismerem ezt a dalt, de már elfelejtettem a címét.

Valaki cigarettát csinált, és talán ennek az eladásáért játszotta ezt a dalt a zongorán. A dalt, ami kísértett, és amitől furcsán éreztem magamat.

A lábam megbicsaklott, miközben tovább mentem, tovább a zongora hangja felé, de erősen a lábfejemre kellett támaszkodnom, hogy állva tudjak maradni. Becsuktam a szemeimet és hagytam, hogy a zene átjárjon, akárcsak a tűz melege; majd követtem a hangot.

Hirtelen a levegő körülöttem, csak úgy, mint a tűz illata, kezdett elhomályosodni.

Hirtelen kinyitottam a szemem, ahogy meghallottam egy autó dudájának hangját áthasítani az éjjeli csendességen. A fényszóró elvakított, ahogy az autó elhaladt mellettem, a sofőr pedig káromkodott, átkokat szórva rám.

Túlságosan le voltam sokkolódva ahhoz, hogy felfogjam, mi is történt, tehetetlenül álltam és néztem, ahogy az autó tovább hajt.

Mikor minden újra elcsendesedett, a zongora hangja lassan emelkedni kezdett, míg végül abba nem maradt.
Miért hagyta abba?
És ami még fontosabb.. ki játszott rajta?

Ahogy közeledtem az épülethez, egy arcot láttam meg a sötétségben. Egy ideig néztem az arcot, míg meg nem hallottam a borzalmas hangot, ahogy valaki lecsapja az öklét a zongora billentyűire.

Kétségem sem volt afelől, hogy ez ugyanaz-e a zongora, mint az előbb.
Visszanéztem, próbáltam megtalálni a zongorát; a lélegzetem felgyorsult, a vérem pedig meghűlt az ijedtségtől, amit a hirtelen hang okozott.

Ez az egész helyzet olyan volt, mint egy gyerek rémálma. Akaratlanul is, a lábaim elindultak afelé a hely felé, ahol sejtettem, hogy a zongora van.

Úgy éreztem, mintha ez a pillanat már többször megismétlődött volna ezelőtt, én pedig most elfelejtettem a legfontosabb dolgot belőle.

Láttam egy törött ablakot és biztos voltam benne, hogy valaki ül a zongora előtt a hangszerüzletben. Sírni kezdtem, mikor felismertem ezt a különleges forgatókönyvet. Évek óta nem láttam ezt a személyt. Szorosan összeszorítottam az ökleimet, és még jobban sírni kezdtem.

Nem akarok belekavarodni ennek az embernek az életébe.. még egyszer nem. Nem akarok a magányosságukban lenni többé és segíteni rajtuk.

Nem tudok fontos lenni , senki számára.
Nem tudok kitartani valaki mellett a végsőkig.
Nem tudom megvédeni őket.
Nem akarom bántani őket.
És magamat sem akarom bántani.

Lassan távolodni akartam, de ehelyett lábaim közelebb vittek a fiúhoz.

"Hyung..."

"Rosszul játszottad ezt a hangot.." mutattam a fiatal fiú hibájára.

Ránéztem Jungkookra és rájöttem, hogy ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, mióta megvertem a középiskolában.

5/6
Év: 22
Június 8.

Mérgesen, újra levettem felsőmet. Egyáltalán nem illett hozzám. Piros volt és nagy betűkkel az volt ráírva, hogy DREAM. A feszülős pólók sem az én stílusom.
Idegesített, hogy ennyit tudok mérgelődni egy felsőn. Kivettem egy cigit. A zsebem felé nyúltam a gyújtóért, de eszembe jutott, hogy a táskámban van.

A piros felső még mindig a kezemben volt; kivettem a gyújtót, és egy nyalókát is. A piros felsőt és a nyalókát átdobtam a vállam felett.

Most megelégedtem a cigivel és a fejfájással. Leültem az asztalomhoz, egy üzenet érkezett telefonomra. Amint megláttam a nevet a kijelzőn, szívem nagyot dobbant.

Megnéztem még egyszer az üzenetet, hogy megbizonyosodjak róla, biztos jól olvastam-e az üzenetet, közben a cigimet ketté törtem.

A következő pillanatban már a tükör előtt mosolyogtam. Mosolyogtam és nevettem az ostoba tükörképemen, ami a piros felsőt hordta.

6/6
Év: 22
Június 15.

A fejemben szóló zene hangja volt az egyetlen, amit fel tudtam ismerni.
Mennyit ittam, hol voltam, mit csináltam?
Nem is akartam tudni.
Nem volt fontos.

Kint botladoztam a sötétben.
Este volt.
Bizonytalanul álltam a lábaimon.

Akárminek neki mentem, hogy talpon tudjak maradni.
Az akármi lehetett egy fal, bódé, vagy épp egy járókelő.

A nyüzsgő, zajos éjszakai élet ellenére, még mindig tisztán emlékszem Jimin szavaira:

"Hyung, Jungkook..."

Felrohantam a kórház lépcsőjén
Egy kórházi folyosó.
A folyosó hosszú volt, és sötét.
Emberek kórházi köpenyben.

A szívem hevesen vert.

Mindenki sápadt volt.
Olyan kifejezéstelen.
Olyanok voltak, mint a halottak.

Nehezen vettem a levegőt.

Egy ajtó félig nyitva volt.
Jungkook feküdt egy ágyon.
Nem tudtam rá nézni.
Elfordítottam a fejem.

Még egy emlék jutott az eszembe.

Egy zongora hangja.
Tűz.
Összeomló épület.

A karomat a fejemhez szorítottam.
Egy fal mellett lecsúsztam a földre.

Ez mind miattam történik.
Ha nem léteznék..

Ha te nem léteznél.

Az anyám hangja.
Az én hangom.
Valaki más hangja.

Ha nem léteznék..
A szavaktól megfájdult a szívem.
Nem akarok hinni azoknak a szavaknak.

De Jungkook ott feküdt a kórházban.
Ott feküdt, míg a többiek, akik félig halottnak néznek ki, ott járkálnak körülötte.
Ő nem tartozik oda.

Nem akarok bemenni, hogy lássam.
Alig tudtam ránézni..

Bizonytalanul lábra álltam.
Kicsit meginogtam, de aztán visszanyertem az egyensúlyom.

Ahogy visszamentem, könnyek gyűltek a szemeimbe.
Vicces gondolat.
Nem emlékszem, mikor sírtam utoljára.

Ahogy megpróbáltam átmenni az úton, valaki megragadta a karom.
Ki volt az?
Nem érdekelt annyira, hogy kiderítsem.

Ne gyere közel hozzám.
Menj!
Nem akarlak Téged is bántani;
És én sem akarok megsérülni.
Szóval kérlek, ne gyere közelebb.

🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤🖤

Egyébként, aki el szeretné olvasni az összes Jegyzetet, annak ajánlom @2theAa könyvét, amiben lefordította az eddigi Jegyzeteket~

Tisoo~🐇💕