December hatodika. Mikulás napja. A gyerekek előző este kirakják a csizmáikat az ablakba szépen kipucolva, mind csak úgy csillog. Sokan levelet is tesznek bele, hogy mit kérnek a Télapótól. Főleg a kicsik veszik ezt ilyen komolyan, hisz ők még hisznek a nagy, fehérszakállú pocakos idős bácsiban, aki piros kabátban jár. Páran azt hajtogatják, hogy már látták is a Mikulást... Persze nekik általában nem hisznek, holott váltig állítják, hogy ők bizony találkoztak vele. Az idősebb gyerekek meg már nem is annyira foglalkoznak az egésszel. Koszosan az ablakpárkányra dobják fél pár csizmájukat, aztán csodálkoznak, hogy kaptak bele virgácsot is. És mindig arra fogják, hogy az adott nevelő nem bírja őket - mert ugye őszerintük nincs Mikulás -, és azért kapnak virgácsot. Aztán a felnőttek meg tagadják az egészet, hogy nem ők voltak... De akkor mi az igazság? Akkor van Télapó vagy nincs...?

Az árvaház is szépen fel volt már díszítve - már amennyire fel lehetett díszíteni. pár égősor világított az ereszeken és a párkányokon, néhol fenyőág volt az ablakba téve. És az egyik ablakon egy kisfiú, Sasuke nézett ki ábrándos szemekkel, fekete íriszeiben a csillagok tükröződtek vissza. "Holnap jön a Mikulás..." gondolta magában, majd felsóhajtott. Hátat fordított az ablaknak, és szemügyre vette az asztalán lévő lapot és tollat. Ujjaival dobolt az asztal falapján. Megint ugyanazt akarta írni, mint ahogy ezelőtt minden évben... Vagyis ezelőtt csak lerajzolni tudta, és idén lett elsős, ergo most tanult meg írni annyira, hogy a lapra vesse a kívánságát. És nem tudta, hogyan kéne megfogalmaznia... Ő egyszerűen csak azt szerette volna, hogy visszakapja a szüleit. Neki akár fél óra is elég lett volna, de látni akarta őket... tudni, hogy valakik miatt ő létezik. Hogy van családja, akik talán még most is figyelik...

Lassan leült a székre, és már 20 centi távolságból meredt a lapocskára. Kezébe vette a fekete tollat, és leírt ennyit: "Kedves Mikulás bácsi.". Azonban innen nem tudta, hogyan tovább. Nem akart olyannak tűnni, mint aki sokat akar. Mások csak egy tábla oreós csokit szerettek volna, ő meg a szüleit... Nem tartotta fair gondolatnak. Végül mégis belekezdett valahogy. "Hát tudod, én nem akarok nagyon bunkónak tűnni, meg semmi ilyen. Azt is tudnod kell, hogy most írok először levelet, és lehet, hogy egy picit elrontom a helyesírást, és azért bocsi de... De én csak egyetlen dolgot kérek. Elég nagy dolog, és lehet, hogy hiába kérem... Viszont azért megpróbálom." Nagyot sóhajtott. Itt a pillanat... "Szeretnék találkozni a szüleimmel. Meghaltak, és... Én csak azt szeretném tudni, hogy léteznek-e, és hallani szeretném a hangjukat... Szóval... Nagyon szépen kérlek Mikulás bácsi, teljesítsd a kívánságom!" Letette a tollat és kifújta hosszan a levegőt. Összetekerte a papírt, majd bedugta a cipőjébe és kitette azt az ablakba. Megint odakönyökölt. Azt várta, hogy talán megpillanthatja a télapó varázsszánját meg a rénszarvasokat... De persze nem látott semmit, csak pár csalóka felhőt.

Az egyik nevelő benyitott, és takarodót parancsolt. Már csak a kislámpák éghettek egy kis ideig, amíg átöltöztek pizsamába, meg bevetették az ágyukat. Sasuke két másik osztálytársával volt egy szobában, Madarával és Narutoval. Mind a ketten az ágyukon ugráltak és már azt tervezték, hogy fogják meglesni a Mikulást.

- Madara, én felkelek éjfélkor, és bemászok az ágyam alá, aztán onnan addig nézem az ablakot, amíg fel nem tűnik a Télapó! - vigyorgott a szöszi elszántan. A kis Sasu csak rázta a fejét és bebújt a ágyába szó nélkül.

- Na még mit nem! Én fogom látni! Azért, mert én sokkal jobb voltam nálad egész évben! - ami azt illeti, Mad is ugyanúgy minden csínyben benne volt, mint az Uzumaki, de lényegtelen.

Szikrát szóró szemekkel vicsorgott egymásra a két bajkeverő, majdnem egymásnak ugrottak, amikor Sasuke halkan megszólalt.

- Ha most csináltok valami rosszat, elfelejthetitek nem, hogy a Mikulást, még a csokit is... - fordult ásítva a fal felé, fülig betakarózva. - Oyasumi, bakák. - nem kellett annak a kettőnek kétszer mondani. Eléggé megijedtek a tudattól, hogy lehet nem kapnak semmit, szóval azonnal az ágyba bújtak villámgyorsan lekapcsolva a villanyokat.

***

Csak úgy süvített a szél, a hó jéghidegen csapdosta pelyheit, mármár fájdalmat okozva. Az illető szánja nagy nehezen verekedte át magát a széllökéseken, pár szarvasbőgés is felhangzott "Mikor lesz már vége?!" érzetet keltve. A gyeplőt markoló fekete kesztyűs kezek csaknem odafagytak az erős bőrszíjra, mely még ilyen ítélet időben is kitartott. Egész testében reszketett a hidegtől, nagyon régen volt ilyen durva éjszakája. Piros kabátja szinte átázott, csakhogy a hópelyhek mind ráfagytak, alig bírt megmozdulni. És mégis ment tovább, hajtotta szarvasait, hiszen minden kisgyereknek meg kell kapnia az ajándékát, különben már nem fognak hinni benne. És ha nem hisznek a Mikulásban, akkor nem fog létezni...

Nagyon-nagyon sokára végre elért utolsó uticéljához. Letörölte az izzadtságcseppeket a homlokáról, kezdett felolvadni, a vihar is elállt. Párszor körberepülte a nagy épületet, felmérte a kirakott csizmákat. "Ez már gyerekjáték lesz." gondolta felkuncogva, és nekilátott bevarázsolni a meglepetéseket az ablakokon belülre. Sok virgács került kiosztásra, és amennyi levelet elolvasott... Nem győzte a kisebb kéréseket teljesíteni. Ám a nagy, lehetetlen áhítatokkal nem tudott mit kezdeni. Aki versenyautót kért, annak maximum egy kis játékverdával szolgálhatott.

És kis időn belül ott lebegett a szánjával az utolsó ablak előtt. Már oda is bevarázsolt két adagot, de az utolsóhoz még csak most kezdett hozzá. Megpillantotta a kis összetekert lapot, azonnal a kezébe vette simán átnyúlva az üvegen, mint valami szellem. Kisodorta simára, és olvasni kezdett.

A rövid levélke egészen a szívéig hatolt. Talán még soha nem kapott ilyen kérést... Az ablakon benézve azonnal el tudta dönteni, melyik kisfiúhoz tartozik az írás. Az ő szép, tiszta cipője beleillett a fekete hajú csöppség rendezett minibirodalmába. Még látta is az apró arcon, hogy a kívánságáról álmodik éppen.

Halvány mosoly kúszott az arcára. Mindenképpen teljesíteni akarta a kérést. Meg tudta volna tenni, azonban nem állt a hatalmában. Nem volt hozzá joga. És mégis úgy gondolta, hogy most kivételt kell tennie, maga se tudta, hogy miért.

Bekopogott az ablakon.

Sasuke felkapta a fejét a halk kopogó hangra. Az első kép, ami fogadta, az az volt, hogy Naruto az ágya alatt durmol. Felmorrant, megforgatta a szemeit. Madara meg még csak fel sem kelt, az ágyában húzta a lóbőrt.

Kíváncsian fordult körbe, nem értette honnan jött az aprócska hang. És megint hallotta, picit erősebben az ablak irányából. Odakapta a tekintetét, és nagyra tágultak a szemei. Nem akarta elhinni, hogy mit lát...

Hirtelen fehér csillogás lengte őt körbe, majd felemelkedett az ágyról. Elkezdett úszni az ablak felé, ijedten kapott volna az ágy támlája után de hiába, azzal már elkésett. Átúszott az ablakon - vagyis valami erő húzta -, mintha csak egy vízfátyol lett volna az üveg. Ámult és bámult...

Ahogy kiért a kintbe, azonnal megcsapta a fagyos hideg. Összehúzta magát, azonban valaki magához vonta és ráterített valamit. Felnézett, és csak pislogott a jóvágású férfira, akinek a fején piros, fehér pompomos sapka pihent.

Ő lenne hát a Mikulás? Tényleg képtelen volt elfogadni... Mert ő nem olyan volt, mint ahogy mindenki képzeli. Nem volt pocakos, sőt egyenesen jó alakja volt. Az arca simára borotválva mosolygott rá, zöld tincsei pedig picit kilógtak a miki sapi alól. De azért a tipikus Télapó ruha az megvolt.

- Szia, Sasuke. - simogatta meg a fekete tincseket jókedvű arccal. Jobban terítette rá a kabátját, hogy a hideg elől teljesen elrejtse a kis testet. - Elolvastam a leveledet, és tudod, teljesen jó a helyesírásod. - rávigyorgott.

A kis Uchiha, bár még mindig nem hitte el, azért felfogta a szavait. Nagyot nyelve bólintott, elmotyogott egy arigatou-t, és csillogó szemekkel bámult rá még mindig.

- T-Te vagy a... - csak dadogott. - ...a Mikulás? - halk hangja már édesnek hatott, a férfi fel is nevetett rajta.

- Igen, én vagyok a Mikulás. - kuncogott. - Fura nem? Hisz teljesen máshogyan képzelnek el engem, nem is értem miért. - vállat vonva elmosolyodott, és Sasura nézett. - Tudod miért találkoztunk mi most?

Sasuke csak a fejét rázta. Annyira el volt varázsolva, hogy az leírhatatlan. Kissé elnyílt ajkakkal bámult a csodára, melyre persze ő is vágyott, hogy láthassa...

- Hát... Képzeld, teljesíteni fogom a kívánságod. - megsimította a pici karocskát, ami megremegett a kijelentése a hallatán. A fekete szemekbe könny gyűlt, arca eltorzult, és halkan felsírva szorosan odabújt a bácsihoz.

- Annyira szeretlek, Mikulás... - taknya-nyála összefolyt, bőgött, mint egy kisgyerek, aki nem kapja meg, amit akar. Vele meg pont a fordítottja történt meg, élete leghőbb vágya teljesülni látszik.

- Hé... Picúr, ne sírj már. - ringatózni kezdett, hogy megnyugtassa. - Ha sírsz, nem fogod rendesen látni a dolgokat...

Sasukének nem is kellett több, letörölte a könnyeit és lassan elcsendesedett. Vágyakozó tekintettel nézett a Mikulás sárgán csillanó szemeibe, aki rákacsintott.

- Na most figyelj. Látni fogod a szüleidet, kicsi Sasuke. - kezeit a magasba emelte, valami titkos nyelven varázsigét mormolt. Az eget betöltötte valami fehér fény, aranyos csillogás... Majd egy villanást lehetett észlelni, és a következő pillanatban minden visszaváltott a régibe. Sasu megdörgölte a szemeit és felnézett. Kitágultak az obszidián íriszek, amint megpillantotta a hőn áhított csodálatos dolgot. A képről ismert két felnőtt most ott ült vele szemben, kissé átlátszón, de arcukon mosoly ült, olyan soha boldogabb mosoly. A kisfiú nem tudott mit mondani, csak nézte a szüleit újra elhüppögve magát, és arcán könnyek folytak le.

- Nézd, Fugaku, hogy megnőtt!! - kiáltott fel a gyönyörű nő Sasura mutatva. A mellette ülő férfi mosolyogva átkarolta.

- Én is látom Mikoto, és hidd el ő is lát minket. Úgy néz, mint aki szellemet látott. - itt felnevetett.

- Mama... Papa... - beharapta az ajkait a kis minimanó. Olyan lendülettel vetette magát a szerető, ölelő karok közé, hogyha nem kapták volna el, le is bukdácsol a szánról azon nyomban. Szorosan odabújt hozzájuk, érezte lélektestük vibráló melegét, elsöprő szeretetét. Nem tudott elszakadni az érzéstől, amit keltettek benne. - Annyira jó, hogy ittvagytok... - sírva ölelgette őket minden erejét beleadva, minden érzését közvetítve ezzel. Nem tudta meddig tarthat ez a csoda, és minden pillanatot ki akart használni.

- Tudom kicsim, mi is annyira boldogok vagyunk! - az anyukája szorosan magához ölelte, hagyta, hogy a pici végtagok ráfonódjanak, és a kisfia rácsimpaszkodjon, mint valami majmocska. - Mi is szeretünk...

- Sasuke. - szólt az apukája kedves hangon. A kicsi odafordította a fejét. - Ne sírj már, ez nem illik egy Uchihához. - kuncogva megsimogatta az arcát, mire Sasuke elmosolyodott, de persze a könnyei nem tudtak elapadni.

- Nagyon-nagyon szeretlek titeket. - motyogta. - De ugye ez nem álom?! Ugye nem?! - meg is ijedt ennek a gondolatára. Szinte halálos félelem öntötte el a tudatra, hogy talán ez mind nem is igaz...

- Nem kicsim. Nem álmodsz. Be is bizonyítom neked. - Mikoto a hajába tűzött fehér virághoz nyúlt, és letépte egy szirmát. Amint elszakadt tőle, a kis szirom azonnal valódivá vált. - Tessék. - a kis kezekbe adta. - Ezt őrizd meg, és hidd el reggel is ugyanúgy nálad lesz. Elhiszed nekem?

Sasu hevesen bólogatott, és jól a markába zárta a kincsét. Már most tudta, hogy erre fog életében a legjobban vigyázni.

- Fiam... Tudod, sajnáljuk, hogy nem lehetünk veled. - sóhajtott Fugaku. - Nem jó abban a tudatban halottnak lenni, hogy tudod, magára hagytad a fiadat, aki még csak a saját nevét sem tudja. - most ő ölelte magához a reszkető fiúcskát. - De azért érezted, hogy veled voltunk nem? - halványan rámosolygott. - Na hol voltunk veled?

- A... A szívemben... Papa.. - újabb sírógörcs tört rá, szorosan átfonta karjaival apuja nyakát. - Miért nem tarthat ez most örökké? - hüppögve ránézett.

- Nem tudom mennyi ideig tart még de... de ne gondolj most erre. Lényeg, hogy itt vagyunk nem? - megsimogatta a haját. - Komolyan teljesen olyan vagy, mint az anyád...

- Hát figyelj Fugaku. Egyértelmű, hogy rám akar hasonlítani! Azért lett ilyen kis édes! - a nő az ölébe kapta fiacskáját és jól megölelgette. Sasuke pedig végre felnevetett.

- Istenem, asszony, még itt is humorizálsz... - morgolódott az Uchiha bácsi, persze azonnal elmosolyodott, ahogy a két édesét egymás karjaiban nézhette újra.

Sasu nevetve bújt oda az anyukájához, ébenfekete hajába markolt és gyengéden húzogatta. Annyira jó volt végre tényleg velük lenni annyi év után...

Viszont valami megtörte a feltétlen jókedvet. Kezdett megint minden elfehéredni... Sasuke persze nagyon megijedt, ijedten kapaszkodott a szüleibe. Nem akarta, hogy ilyen hamar vége legyen.

- Ne... Papa, Mama... - lassacskán már a kezüket sem tudta fogni, szinte már csak a körvonalaik látszottak. Az utolsó pillanatban mindketten az ölelésükbe vonták, mosollyal az arcukon. "Vigyáz magadra, kicsi Sasuke." Ezt susogták a fülébe két oldalról, és a következő másodpercben viszont már sehol sem voltak. Eltűntek.

A kis Uchiha hangosan felsírva kapott a semmi után, kiabálta a nevüket, kérte, hogy ne hagyják itt. Persze semmit sem ért el ezzel. Remegve borult a szán kipárnázott ülésére, és összehúzta magát. A Mikulás gyengéden a karjába vette.

- Most jobb lesz, ha elalszol, Sasuke... - elég volt ráfújnia az arcára, az máris kisimult. Azonnal elaludt, elernyedt a teste.

Ugyanúgy visszalibegett a szobába át az ablakon, a fehér csillámlás puhán lefektette az ágyára és még be is takarta. A Mikulás még utoljára a fiúra nézett, otthagyott a cipőjében egy kis édességes csomagot meg egy zöld dínó plüssit, és mosollyal az ajka szegletében, kesztyűs kezével intve elsuhant.

***

Másnap reggel az Uchiha vagy délig aludt. Senki sem tudta felébreszteni, úgyhogy egy idő után inkább hagyták, hadd pihenjen. Amikor az álomfuvallat végre kezdett leszállni róla, lassan kinyitotta a szemeit. Álmosan nagyokat pislogott, nyújtózott. Az ágyán fetrengett egy darabig, majd megpillantotta az ablakpárkányon heverő cipőjében az ajándékot, majd a csokin nyammogó szobatársait. Azonnal beugrott neki minden az éjszakáról, és már csak egy dologra volt nagy izgalmában kíváncsi...

Kifújta a levegőt, majd lenézett a markára. Naaagyon lassan szétnyitotta. Szemei elkerekedtek, és boldogan felkiáltott.

- Valódi volt! Tényleg megtörtént! Nem álmodtam!