Ekkor pedig valami olyan történ, amiről sose gondoltam volna, hogy megtörténik és főkként nem a szemem láttára.

Az elenfelem a pisztolyomért kapott majd ránk fogta a fegyvert. Pupilláim kitágultak, hirtelen megmerevedett a pillanat. Testemen remegés futott végig, de képtelen voltam mozdulni.
- Ne! – hallottam meg a párbaj vezér hangját magam mellett, de mire felfogtam a pizstoly eldördült. Hallottam a hangot, de nem éreztem fájdalmat. A mellkasomhoz kaptam, de azt se éreztem. Nem éreztem, ahogy a kezemet mozgatom, ahogy az se, hogy a véres felső szorosan tapad a ruhámhoz. Nem éreztem a sebeim lüktetését és azt se ahogy folyik belőlük a vér. Nem éreztem semmit. Nem bírtam mozdulni a látványtól.

A lövés a mellettem állót érte. Mellkasához kapott és egy másodperccel később az ajkain vércseppek buggyantak ki. Az idő megállt és ott maradtam abban a pillanatban. Hiába láttam a szemeimmel, az agyam képtelen volt felfogni, hogy mi történik. Minden képkocka élesen az agyamba ivódott egy örökké valóságig. Ahogy a teste a járdára hanyatlott, ahogy a vér átáztatat a felsőjét és a folt csak egyre és egyre terjedelmesebb lett. Szemei fénye egyre halványult és a szájából komótosan folyt a vér a járdára. Valaki sikoltott. Olyan éles és magas volt az a hang, hogy elnehezült tőle a tüdőm. Nem éreztem semmit, csak a torkom szárassága tudatta velem, hogy én sikoltok. Nem bírtam lehunyni a szemem, pedig éreztem, hogy minden erő elhagyja a testem. Ez volt az egyetlen dolog, amit éreztem, a tompaság. Öntudatlanul mozogtam, mint egy lélektelen báb. A lelkem ott maradt állva és figyelte az eseményeket. Képtelen volt mozdulni, de a testem mozgott.

Mellé ugrottam olyan gyorsan és ügyesen, mint egy macska. Tenyereimet erősen a mellkasára nyomtam.
- Meg ne merészelj halni nekem! – üvöltöttem és a szemeimet elfutották a könnyek, de ő csak mosolygott. Ereje már nem volt megszólalni, de mosolygott és egy pillanatra sem vette le a szemét az arcomról.  – Ne csináld ezt! – nyomtam erősebben a mellkasára a kezemet. – Ne! Ne, hagyj itt! Könyörgöm! Élned kell! Neked élned kell! – a torkom egyre szárazabb lett, ahogy kiabáltam , de mást nem éreztem. A tekintete szépen, lassan megmerevedett, de a mosolya nem tört meg. Figyeltem a szemeit, de képtelen voltam felfogni. Ez nem lehet igazi. Túl könnyű, hogy csak így megtörténjen. Miért? Miért nem érzek semmit?  Valaki megragadta a vállam és elhúzott tőle.

- Ne! Eresz el! Eresz el! – kapálóztam, mint valami állat, de az erős karok nem engedtek. Ahogy egyre távolodtunk csak ugyan azokat a képeket láttam a fejemben. Nem fogtam fel semmit abból, ami körülöttem történt. Hallottam, hogy beszélnek hozzám, de egy szót sem értettem. Csak az ő vérző mellkasa és mosolya villogott az agyamban. Ahogy a földet pásztáztam éreztem, hogy remegek. Lepillantottam majd megláttam a vér áztatta kezeimet. A fájdalom olyan erővel hasított a testembe, ahogy azelőtt soha. Nem éreztem a sebeimet, csak a bőrömet, ahogy ég. Nem éreztem a testemet, csak a tüdőmön lévő mázsás súlyt. Csak meredtem a véres kezeimre és a sírás új erővel tört fel belőlem. Érezni kezdtem a kezem és a testem remegését, a sebeim lüktetését, a légszomjat. Visszatért belém a lélek, de ahogy a tudat megszállta a testem egy másik felismerés is elérte az agyam. Hogy ő meghalt.
 
Percek teltek el míg csak meredtem magam elé, majd valami megmozdult bennem és ez a valami arra késztetet, hogy mozduljak, hogy támadjak, hogy öljek, hogy pusztítsak. 

Kiugrottam a mentőautóból (bár nem emlékszem, hogy kerültem oda vagy hogy egyáltalán mikor jöttek ki a rendőrök és a mentők). A mádik banda vezére felé vettem az irányt. A pillangókésem hideg kattanással nyílt ki a kezemben. Felemeltem, majd neki rontottam, akit épp egy mentős próbált összefércelni. De mielőtt elértem volna a vezért az egyik semleges megragadta derekamat és hátra húzott.
- Eressz el! Megölöm! Meg kell halnia! – kapálóztam, amire egy másik is megragadta a karom és hátra húzott.  Ketten tartották bosszúszomjas testemet, de úgy éreztem, hogy vastag láncok húznak vissza.
- Nem ölheted meg! – üvöltötte Mike. – A párbaj véget ért. A meccs pedig érvénytelen.
- Ezt nem teheted! Nem tehetitek! Ereszetek! Ereszetek azonnal! –üvöltöttem könnyek áztattat arccal.

A lelkemben lévő vad ölni akart, elpusztítani azt, aki sebet ejtet rajta, de nem engedték.
- Ez a törvény  – suttogta a fülembe. Hangja megnyugtató volt és mély, de nem csillapított le, sőt a sírás új erővel tört fel belőlem. Üvöltöttem, mint egy állat. Egy vadállat, akin mély sebet ejtettek.  A lelkem egy darabja követte a barátomat a halálba, de nem mertem még a hiányzó darabhoz érni. Túl friss volt a seb és túl erősen vérzett. Csak sikoltottam és csapkodtam. A késem a földre esett. Fémes csattanása nagy zajt vert a fülemben. A fejem zúgott, torkom száraz volt és olyan gyengének éreztem magam, mint előtte soha. A torlaszom karját markoltam, olyan erősen, hogy a csont is beleroppant, pedig nem éreztem magamban erőt. Térdre estem, már képtelen voltam tartani magam. Lábaim feladták és a testem is szépen, lassan megadta magát a fájdalomnak. Éreztem, hogy a két fiú elenged, de koránt sem szabadultam meg a láncaimtól. Valami nagy erő továbbra is visszatartott a bosszúmat, de ez a gát ekkor már bennem volt. Nem bírtam tovább harcolni. Az elenfelem felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Felnéztem rá és az a dühös vad, aki az előbb voltam, abban a pillanatban felébredt. Talpra szökkentem és elkaptam a torkát. Senki nem volt képes megállítani. Az ujjaimhoz kapott, de nem engedtem a szorításon. A mögöttünk lévő rendőrautónak toltam a hátát.
- Na, ide figyelj! – szorítottam rá erősen, amire a szemei kiguvadtak. – Megtarthatod a kibaszott bandádat! Megtarthatod a kibaszott életedet! Most még mindent megtarthatsz, de ez már nem marad így sokáig! Elpusztítalak! Tönkre teszek mindent, amit építettél! A lábaim előtt fogsz könyörögni a kegyelmemért! Soha, de soha ne feledd el, hogy ma legyőztelek! – üvöltöttem az arcába. A testem minden porcikája azt üvöltötte, hogy öljem meg. Néztem a szenvedő arcát, ahogy levegőért könyörög. Olyan szánalmas volt, mint egy taposni való féreg. Remegtem az indulattól, de tudtam, ha megölöm, azonnal kivégeznek az emberei, akik folyamatosan figyelték a kis jelentünket. Taszítottam rajta még egy utolsót majd ellöktem magamtól. Krákogva kapkodni kezdte a levegőt és a torkához kapott. Véres ujjaim lüktető, lila foltot hagytak a nyakán. Lehajoltam és felvettem a késem. A fülemet megcsapta az éles nevetése.

Volt benne valami nem e világi. Valami, ami túlmutatott a szavakon, egy őrült nevetése.
- Hát, rendben hercegnő – nézett rám gúnyosan. – Mutasd meg mit tudsz! Csak egy baj van – mosolyodott el gúnyosan. – nincs a kezedben semmilyen hatalom – nézett mélyen a szemembe. Erre csak elmosolyodtam. Volt abban a mosolyban minden: gyászosság, lekicsinylés, düh és fájdalom is, de a legerősebb talán az őrültség volt. Egy tébolyult elme mosolya.
- Majd meglátjuk  – néztem én is a szemeibe, majd hátat fordítottam és elindultam a mentőautók felé, hogy összevarrassam a sebeimet. 

Na hello
Őszintén nem tudom, hogy mikor publikáltam utoljára. De most itt az a kis szösszenet, amit eredetileg nem is akartam kirakni, hiszen egy sokkal nagyobb projekt része, de mivel kaptam hozzá egy ilyen fasza borítót nem bírtem megállni. Szóval itt is van.
De lenne hozzátok két kérdésem.
Az első: Mire gondolt a költő, mikor ezeket a sorokat írta?
A második: Kije halt meg a főszereplőnek?
Köszönöm, hogy elolvadtad❤❤