- Az anyádat, nyugodj már el! - csattant egy üveggolyó a tévétől nem messze a falon, és esett le utána nagyot koppanva a világos parkettára. Tétován gurult egy kicsit a földön, majd megállt a korábban többször be- és kikapcsoló berendezés előtt. Valamilyen zenei csatorna mehetett azalatt a néhány másodperc alatt rajta.
Válaszul csak egy sóhaj hallatszott, habár látszólag a lány egyedül feküdt a szoba kanapéján, ami ággyá alakítható át, de ha valaki alaposan szemügyre vette a helyiséget, láthatott egy halvány árnyalakot az egyik szekrény mellett - ami a televízió mellett állt, közvetlenül. Leginkább áttetsző volt, habár nem teljesen. Némi fehéres ragyogást árasztott magából, minimális fényt is szolgálva. Ez ekkor hirtelen elindult, a következő másodpercben pedig már a nő lábánál ült, a kanapé végében.
- Életcélnak tűzted ki, hogy az őrületbe kergess? - pillantott fel az ölébe rakva az aktuális könyvét, gondosan megjelölve, hol tartott.
- Már amúgy is őrült vagy - jelentette ki gúnyos hangnemben, az egész pedig leginkább olyannak tűnt, mintha egy kút aljából beszélne valaki, közben pedig végigvezette a tekintetét az egyedi ízlés szerint berendezett helyiségben, ahol nem uralkodott éppenséggel valami nagy rend. - Legalábbis annak látszol, az pedig már majdnem ugya...
- Nem vagyok őrült! - csattant fel a szavába vágva, a szemével ijesztően rámeredve, csak úgy sütött belőle a düh, amitől a kezei akaratlanul is ökölbe szorultak. A másik erre csak nevetésszerű hangot adott ki, mert sikerült ismételten elérnie, hogy kiakadjon rá. - Reménytelen eset vagy - húzta fel az orrát, majd újra visszahelyezkedve a kezébe vette a puha borítójú, zöldeskék könyvet. Az alak megmozdult, a másodperc törtrésze alatt már a feje felett állt, valószínűleg guggolva, a könyve beleolvasva. Igaz, ez még nem tűnt fel Annának.
- ,, - Nem. Ezer év alatt sem. Semmi hasonlót nem bírtam elképzelni, amikor bekopogtam. - Elhallgattam, mosolyt erőltettem az arcomra, úgy néztem fel rá. - Aznap igazából csak a hasizmaidra gondoltam." [1] - idézett teljesen beleélve magát, magas, lányosnak titulált fejhangon. - Te ilyeneket olvasol? Most komolyan? Ennél többre számítottam tőled... - ciccegett a fejét ingatva, közben pedig kiemelte a kezéből a könyvet a hangos tiltakozás ellenére, és pár lépést hátrált tőle többet is lapozva.
- Ne lődd le! Ne lődd le! - Visítva ugrott fel a kanapéról, igyekezvén visszaszerezni a nemrég megvásárolt könyvet, azt viszont sokkal magasabbra tartotta, amit elért volna. Ráadásul felpofozni sem tudta, mert a keze egyszerűen átsiklott rajta.
- Csak kérned kellene! - lengette meg az orra előtt, de villámgyorsan el is kapta onnan.
- Add már ide! Lécci'! - tette hozzá egy kis idő után, mire a könyv visszakerült a kanapéra.
- Látod? - csippentette meg az orrát, mire úgy érezte a lány, hogy mindjárt lefagy. - Lehet szépen is kérni, s láss csodát...! - Kezdett el neki papolni, de mondanivalója süket fülekre talált. Magában azt is feltételezte, hogyha olvasni kezd, akkor teljesen megsüketül, habár ezt már megcáfolta a korábbi kis magánakciójával. Néhány percig unta magát még mindig a fal mellett állva - vagy lebegve -, majd egy tétova pillantást vetett a falon lógó, fehér alapon valamilyen szerinte bűnronda, absztrakt mintákkal díszített órára, majd egy ravasz kifejezés jelent meg az arcán.
- Mit is mondtál... mikorra beszélted meg azzal a krapekkal? - húzta fel a szemöldökét, ahogy azt leste, ahogy a fiatal lassan ránéz, habár még mindig nem az órára.
- Ő nem "krapek", hanem remélhetőleg a jövendőbeli főnököm, és... a picsába! - kiált fel a végére, majd őrült tempóba átváltva hagy ott csapot-papot, és kezd el készülődni.
Nem is csoda, ugyanis eléggé késésben volt, főleg ha azt nézzük, hogy még sétálnia is kell. Röviden és tömören: ha nem akar elkésni, akkor kevesebb, mint hét és fél perce maradt az indulásig.
Rossz szokásai közé tartozott, hogy gyakran - és sokat - halogat dolgokat, s nem ritkán hagy mindent az utolsó pillanatra. De azt sem szabad kihagyni, hogy ha valamibe belekezd, legyen könyv vagy bármi, akkor szinte az összes figyelmét annak szenteli, teljesen belemélyed. Felőle akár az árvíz is eláraszthat körülötte mindent, vagy egy hurrikán is jöhet, ő köszöni, most nem ér rá. Részben ezért is járt jól azzal, hogy ajándékba kapott egy kedves kis lakótársat még két héttel ezelőtt, mert így a folytonos csesztetés és megfigyelés ellenére kevesebb dolog ment ki a fejéből. Ennek ellenére nem tudtak túl sokat egymásról, nem szoktak erről társalgást, vagy bármit nyitni - ha a kötekedéseket figyelmen kívül hagyjuk.
- Nem láttad a szoknyámat? - hallatszódott a kérdés a szoba irányából, majd szinte azonnal jött utána ő is, és csak egy nejlonharisnyát meg egy barackszínű blúzt viselt, ezt pedig a szellem egy kis füttyel jutalmazta. - Kussolj, és inkább segíts előkeresni! - vetette oda neki csak úgy félvállról, közben pedig elkezdte átnézni a kanapé karfáján lévő ruhakupacot, viszont csupán egy fejrázással vegyített kuncogást kapott válaszul.
- Direkt előkészítetted a székre! - intett a konyhaasztal mellett lévő ülőalkalmatosságra, aminek a háttámláján tényleg ott volt a fekete ruhadarab.
- Kösz! - szólt oda miközben már ráncigálta is fel, majd begombolta a derekánál. - Akkor már csak másfél órát kell kibírnom levegő nélkül... - dünnyögte magának. Intett még egy utolsót, majd kiviharzott az ajtón, amit be is zárt maga mögött, egyedül hagyva őt.

☆☆☆

A nagyvárosban az állandó zajnál talán csak az autósokat utálta mindennél jobban, főleg a bunkókat, vagy azokat, akiket már csak kegyelemből engedtek át a vizsgán, esetleg azért, mert a vizsgáztató féltette a saját testi épségét. Ő sosem tanult meg autót vezetni, habár robogóra volt jogsija - már csak egy jármű hiányzott hozzá. Ezért a legtöbb helyre gyalog, vagy tömegközlekedéssel ment, szerencsére itt öt percenként jártak a buszok. A legközelebbi megálló viszont pechére az utca túlvégén van, és látni is lehetett, hogy már ott állt a jármű.
A válltáskája pántját megszorítva egy mélyet sóhajtott, majd futásnak eredt. Úgy számolta, hogyha eléggé siet, akkor még pont el tudja érni. Mivel a zebra messze volt, egy gyors körülnézés után az útra lépett, mint ahogy már számtalanszor megtette az életében, még abban az ennél jóval kisebb városban, ahol korábban élt. Itt viszont más volt a forgalom, ahogy az emberekkel is: sokan csak magukkal foglalkoztak, a többi tényező csak utána jöhetett. Már az út közepénél járt, a karórájára egy pillantást vetve gyorsított a tempóján - még fél perc...
A csikorgó kerekek hangjára sem figyelt fel, a hasító fájdalomra az oldalában már annál inkább, rögtön ezt követte a fejébe nyilaló kín, ezzel egyidejűleg pedig valami csörömpölés zaja is - aztán a semmi, amely úgy ragadta el őt magával, akár egy édes álom.

☆☆☆

Végig a lány lakásának ablakából figyelte a történéseket, attól kezdve, hogy kilépett az ajtón addig, amíg a fehér autóval el nem vitték. Felsóhajtva elfordult, a kezeit a tarkójára rakta. Néhány percig gondolkodott. Neki már úgysincs esélye, de talán rajta tudna segíteni, sőt, két legyet ütne egy csapásra ezzel, a maga problémáját is megoldhatná.
Sebesen átsiklott a falon, majd a legközelebbi kórház felé vette az irányt. Pontosan tudta, hogy merre van, sőt, vonzotta is őt, akár a mágnes a vasat. Minél közelebb ért oda, annál sebesebb lett. Már nem járt, de nem is lebegett: ő már szinte szállt, úgy kellett tudatosan figyelnie arra, hogy lassítson. Az ajtó és egyéb belépésre alkalmas nyílást mellőzve a falon ment be, egyenesen arra az osztályra. Leküzdve a vonzást bement egy kis terembe, ami körül feltűnően sokak voltak, és cseppet sem lepődött meg azon, hogy ott találta a lányt, a műtőasztalon. A fal mellé állt, körülötte kissé elmosódtak a színek, habár ez senkinek sem tűnt fel - nem volt rá idejük. Nem keveset kellett ott álldogálnia, viszont ő ezt nem érzékelte, mert ebben az állapotában nem hatott rá a múlás, ugyanis megdermedt. Ennek ellenére fellélegzett magában, mikor végre kitolták, ő pedig jó pulikutya módjára követte. Nehéz szívvel fogadta azt, hogy ugyanabba a kórterembe tolták be, ahonnan a hívogatás is jött, hisz az itt lévőknek nem túl sok bizalmat adtak. Még egy ideig meglapult az ablak előtt, ugyanis ott volt a legkevésbé feltűnő, aztán mikor elcsendesedtek, elmentek tőle, csupán akkor lépett közelebb a középső ágyhoz. Emellett állt jobb oldalon egy olyan, amit elfüggönyöztek, viszont egy női hang folyamatosan beszélt a kómában lévő személyhez. Egy hosszú pillanatig a kékes anyagot figyelte, aztán nehezen, de rávette magát, és elfordult.
Beszívta a levegőt, majd szinte semmivé vált, viszont a következő pillanatban már egy száraz, töredezett talajú, földes helyen találta magát. Félhomály uralkodott, de mégis ki lehetett venni a látképet: végtelen pusztaság, melynek látszólag sosincs vége, a talaját megannyi repedés borítja, ráadásul nem is vékonyak, hanem több, mint egy ujjnyi szélesek. A levegőben semmilyen szag nem terjengett, a kórházakra jellemző fertőtlenítőszag is nyomtalanul megszűnt. Még az esőre figyelmeztető illat sem, pedig sötét felhők gomolyogtak a magasban, teljes egészében eltakarva a kék eget. A kopár síkság közepén pedig ott ült ő, törökülésben, görbe háttal, ujjai görcsösen szorították az ölében lévő könyvet, annyira, hogy elfehéredtek a bütykei. De nem csak azok voltak olyan sápadtak; az arca ráadásul még beesett is, szemei vörösesek, karikások voltak annak ellenére, hogy alig lehetett negyed napja kómában, vagy legalábbis eszméletén kívül. Fel sem bírta fogni, hogy változhatott meg ennyire - talán a belső énje neki is így nézne ki? Talán rosszabb?
Odalépett mellé, majd hasonló pozícióban ült le vele szemben. Kezét - ami most szilárdnak tűnt, mint minden embernek, igaz, ugyanolyan fakó volt neki is - a könyv fölé rakta, szinte az egész oldalt eltakarva így. Akkor tűnt csak fel neki, hogy hiányzik belőle egy lap ráadásul pont egy mondat folytatódna rajta. Célját viszont ezzel elérte, a lány felemelte rá a tekintetét, mely szokatlanul kifejezéstelen volt, egyáltalán nem olyan, mint amilyennek megismerte. Mintha egy pillanatra meglepődöttség ült volna ki az arcára, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
- Te vagy az? - kérdezte halk, rekedtes hangon.
- Igen... én vagyok az - bólintott közömbösséget mutatva, habár némi megnyugvással töltötte el, hogy felismerte, de fogalma sem volt, hogy honnan. Ugyanis el sem tudta képzelni, mikor láthatták egymást szemtől szemben, úgy, hogy ő nem volt kékesfehéren áttetsző és nem volt elmosódott az alakja, a körvonalai. Ugyanakkor az ő régi lakását sikerült megvásárolnia, amit érintetlenül hagytak.
- Mit keresel itt? Ez az én... börtönöm... nem kellene itt lenned! El ke... - Az ujját a lány szája elé tartotta, aki így akaratlanul is, de elhallgatott. Nem foglalkozott vele, miket mondott neki, zavartalanul kezdett bele a sajátjába.
- Kizárt, hogy emlékeznél, mi történt veled... viszont... mindegy is - legyintett, majd hirtelen a könyvhöz nyúlt, amit a lány nem tűrt el, ezért el is rántotta a kezétől. Csupán egy mély sóhajjal jelezte, hogy rendben. - Akkor... hol lehetnek a lapok? - tette fel a kérdést, ami már nem csak az ő csőrét böködte.
Válaszul csupán egy sokatmondó pillantást, és egy vállrándítást kapott, ahogy már többször is. Csak ebből hiányzott az életkedv vagy a vidámság.
- Meg kell akkor keresni... - folytatta egy nyilvánvaló ténnyel, a másikban pedig olyan kérdés magvát hintve el, ami arra tért volna ki, hogy miért érdekli ez őt ennyire - meg egyáltalán miért van itt... ez az ő feje!
Hihetetlen könnyedséggel állt fel a földről, majd megragadva a szabad kezét magával húzta Annát is. Itt nem volt tömegük, kötöttek sem voltak annyira, mindennek csupán a lány képzelete szabhatott határt, ami általában élénk szokott lenni.
- Mutasd a könyvet! - kérte nyugodt, kedves hangnemben.
Vonakodva bár, de két tenyerébe fogva elé tartotta nyitott lapjait, így könnyen szemügyre tudta venni a kicsit sárguló papírt, az egyszerű, fekete betűket, amik tömött, folyamatos sorokat alkottak. A másik pár pillanatig - igaz, itt nem érezhető az idő múlása - összehúzott szemöldökkel figyelte mindezt, majd egy hirtelen mozdulattal felé tartotta a kezét - közben megrándultak a lány ujjai, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne rántsa el tőle. Még mindig nála volt, viszont már ketten fogták, együtt csukták be, mire egy tizedmásodperce mintha fehéren felvillant volna az a rész. Olyan volt, mint amikor a magnézium ég el: vakítóan fehér, fáj nézni, viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik. Néhány másodpercig csupán hunyorogni tudott, átmenetileg kékes, lilás, zöldes foltokat látott csak a szeme előtt, amik elhomályosították a látását. Ámde mikor elmúlt az átmeneti vaksága, látta, hogy a fellegek eltűntek a fejük fölül; talán még a Nap is kisüthetett a halvány derengéssel, amely elárasztotta a tájat, különleges kis árnyékokat vetve a földlemezek közti részre, azok pedig lassan kezdtek eltűnni, a talaj újra egységes lett. Nem lehetett feketeföldnek, de még frissnek sem nevezni, de már szikkadtnak sem. Valahol leginkább az utóbbi kettő között félúton. A többi, mint például a fű, vagy a virágok viszont még nem akartak előjönni, várattak magukra, az idejük sem jött el még nekik.
Ajkai a csodálkozástól elnyíltak, a fényben szemügyre vett mindent. Nem tudta pontosan, mi történt itt, vagy egyáltalán mi nem. Talán természetfeletti, amit az ő - idézőjelesen - primitív agyával nem képes sem felfogni, sem megérteni, ahogy az emberek sem, mert ez valahol jóval felettük állt, amit a Földön élő halandók nem lennének képesek megérteni.
Hátrahajtotta egy kicsit a fejét, hogy a sötét szemekbe tudjon nézni, majd a hitetlenkedő hangján szólalt meg. - Tudod, hogy mi történt? - kérdezte szinte suttogva.
Válaszul nem kapott sok mindent, csupán a halványodó embertől egy apró mosolyt, ami mintha megnyugvásról árulkodott volna. Szája megmozdult, hangok jöttek ki rajta, amik folyamatosan halkultak, velük eggyütt ő pedig fokozatosan eltűnt, csak egy távoli, folyamatos, de mégis tompa sípszó maradt, amit szinte teljesen elnyomott valami.
Most már igen...

[1] J. L. Armentrout: Opposition