Taehyung pov: 

Jin hangjára ébredtem fel, aki mellettem térdelve felém hajolt. Kérdő tekintettel nézett rám, szerintem nem értette, miért aludtam az éjszaka a kanapén, pedig pofon egyszerű a dolog. Azért nem aludtam a szobámba, mert nem akartam látni a szobatársaim sebes és megtört pillantásait. Igen, gyáva vagyok szembe nézni velük, hisz miattam történt minden. Minden az én hibám. 

-Gyere reggelizni.- Mosolyog Jin és összeborzolja, már így is kócos hajamat. 

-Mennyi az idő?- Kérdezem felülve a kanapén, még álmosan dörzsölgetve szemeim. 

-Reggel kilenc van. Már, majdnem mindenki fent van. - Leül mellém a kanapéra és a tekintete a "majdnem" résznél, meglágyul. Gondolom Jimin és Jungkook nem jöttek még ki a szobájukból. A mellkasom megfájdul a gondolattól, hogy fájdalmaik miatt maradtak  ott. 

-Jobban vagy már, hyung? - Gyáva módon, próbálom másra terelni a témát.  

-Nem. - Suttogja, majd lassan felkel mellőlem és elém áll. - Menj öltözz át és gyere enni. -Ezzel vissza megy a konyhába. 

Sóhajtva fel kelek és elindulok a szobám felé. Semmi kedvem odamenni, de muszáj vagyok átöltözni, mert a tegnapi ruhákban aludtam. Félve a kilincsre teszem a kezem és mély levegőt véve benyitok. Az első, amit meglátok az, hogy Jungkook ágya üres. Jimin felé nézek, hogy lássam vele mi a helyzet, de ő még a takarója alatt durmol. Nem szeretném felkelteni, mivel így is utál már, de tudni akarom hova tűnt Jungkook. 

-Jimin, nem láttad kookiet? - Kérdezem, de választ nem kapok, csak a takaró rezzen meg egy kicsit az alatta fekvőtől. Néma csönd lepi el a szobát, csak a levegővételeinket lehet hallani. Ennyire maga alatt lenne, Jimin? Bár lehet nem kéne rajta megleődnöm, hogy így viselkedik, hisz mindig is oda volt a megjelenése miatt. Nem tehet jót az egojának az a párkarcolás, ami most az arcát lepik el. 

Az ajkaim elnyílnak, ahogy felsóhajtok, nem hazudok rohadt türelmetlen vagyok, tudni akarom, hol van Jungkook. Lassan elindulok felé és megállok előtte. Szívesen lelkiznék vele egy kicsit, hogy jobban érezze magát, de most erre nincs időm. A takarójába markolok és egy határozott mozdulattal letépem róla az anyagot. 

Halkan felsikít és az apró kezeit az arcára teszi, miközben gyorsan a párnába nyomja a fejét. A teste remeg, ahogy megérzi a hűvös levegőt a szobában. 

-Hagyj már békén! - Kiabálja bele a párnájába, kétségbeesett hangon. -Elment, de nem tudom hova.- Morogja, miközben az egyik kezével a takarója után tapogatózik. Olyan tehetetlennek érzem magam és hülyének, hogy legszívesebben homlokon csapnám magam dühömben. 

-Hogy engedhetted el? - Szidom le, hisz könnyebb őt hibáztatni, mint saját magam. 

-Nem vagyok a bébicsősze, meg hát úgysem megy messzire, hisz most nem kell keresni az idióta fejedet. -Morogja, miközben erőt vesz magán és felül az ágyban, ezzel megmutatva kissé sem szép arcát. A baloldali arca dagadt és sebes, nem szép látványt nyújtva neki. Szörnyű ilyen állapotban látni őt. 

-Jimin muszáj megtalálnom. - Mondom már teljesen kétségbeesve, míg kicsit félve, de felemelem a kezem és megérintem vele arcán ékeskedő sebhelyeket. Halkan felszisszen érintésem, de nem löki el a kezem. - Nagyon fáj? 

Nem szól semmit, csak szomorúan megrázza fejét, egy halk sóhajt engedve ki magából. A kezét az enyémre teszi és rám vezeti íriszeit, amik most oly szomorúan csillognak.  

-Nagyon látszik. igaz? 

-Hamar rendbe jön. -Mosolygok rá biztatóan, de látom rajta, hogy ez nem segít sokat, mert Ismét sóhajt, majd a kezeibe temeti az arcát. 

-Keresd a játszótéren, szerintem ott van. - Suttogja alig halhatóan bele a tenyerébe. Fáj így látni  őt, mert igaz, hogy mostanában nem voltunk túl jóba a saját hülyeségeim miatt, de soha nem akartam így látni őt, hisz a barátom.  

Halkan felálltam mellőle, de továbbra is figyeltem az apró remegő testét. Végig néztem, ahogy visszafekszik az ágyába, majd magára húzza a takarót, egészen a feje búbjáig. Legszívesebben itt maradtam volna vele és vigyáztam volna rá, többet beszéltem volna vele, de ezt most nem tehetem meg. Meg kell találnom, Jungkookot. 

Ezzel a gondolattal hagytam el a házat vissza sem nézve, mikor Jin a nevemet kiáltotta. Nem pocsékolhatom el az időt, hisz egyedül van odakint, abban a szörnyű állapotban, amiben Jimin is van.  Az én hibám, hogy az az ember, aki mindennél fontosabb nekem az most az utcán van, megsérülve, elveszve, magányosan. Meg kell találnom és bocsánatot kell kérnem tőle, amiért tegnap csúnyán viselkedtem vele, amiért eltűntem, hogy miattam baja esett. Utána, pedig el kell neki mondanom, hogy mit érzek iránta, már kitudja mióta. De vajon mikor is szerethettem bele? Talán első látáskor? Mikor rám mosolygott azzal az édes nyuszi mosolyával? 

Lihegve, ziháltan megálltam a játszótér előtt, pár méterrel, hogy tökéletes rálátásom legyen a helyre. Beletúrva az izzadt tincseimbe hatra túrtam, majd körbe vezettem a helyen a barna íriszeimet, keresve a kis fekete hajú fiúcskát. 

A játszótéren nem volt mondhatni senki sem, teljes mértékben ki volt halva, csak a mellette levő járdán sétálgatott pár ember. Csalódottan, sőt már sírás visszatartva mentem közelebb a hintához, ahova le is ülve a kezeimbe temetem az arcomat. Éreztem ahogy a szívem fájdalmasan ver, ahogy a torkomban egy hatalmas gombóc növekszik. Még sincs itt...hol kéne még keresnem? 

-Hol lehetsz? 

Szűröm ki ezt a kis szót az ajkaim közül, fájdalmasan és csalódottan. Egyáltalán hova tűnhetett? Ennyire tönkre tettem volna minden? 

Belesóhajtottam a tenyerem közé és elvettem az arcomtól. Ahogy kinyitottam a szemem megláttam magam előtt egy lábat, ahogy feljebb emeltem a tekintetem megláttam  őt. Jungkook engem nézett, a gyönyörű fekete a íriszeivel. Az arcán a fekete arcmaszkja díszelgett, a fején pedig egy fekete sapka foglalt helyet.  A testét egy vékony cipzáras fehér felső rejtett el, egy hozzá illő melegítő nadrággal. Ezek szerint futni volt? 

-Mit csinálsz itt, hyung? - Lassan végig vezeti rajtam a szemeit, amiben felfedezem a zavartságot és nem sokára a félelmet, amit nem értek. Leguggol elém, majd óvatosan megfogja a kezeimet, miközben belém fúrja a tekintetét. - Miért sírsz? 

Összehúzom a szemöldökömet és a kezemet az arcomhoz érintem, amin tényleg nedves könnyeimtől. Észre se vettem, hogy eleredtek a könnyeim. Zavartan próbálom letörölni őket a kezeimmel, de azok kitartóan folynak végig az arcomon. Érzem, ahogy megremegnek a vállaim és ahogy a hangom hirtelen elcsuklik. Miért kezdtem el sírni? 

-Én...én...- Próbálok megszólalni, de egyszerűen nem megy, nem találom meg a hangomat hozzá. Látom ahogy aggódva közelebb húzódik hozzám, majd magához húzva megölel. Szó nélkül belefúrom az arcomat a nyaka hajlatába és mélyen beszívom a mámorító illatát. -Sajnálom...

Nyögöm végre ki azt az egy mondatott, amit már tegnap óta mardossa a szívemet. Ő nem szól semmit, csak még jobban magához szorítja a testemet, ami most nagyon jólesik a szívemnek. Ezek szerint nem haragszik rám, pedig én azt hittem, hogy gyűlölni fog engem, mert az én hibám a tegnapi nap, ha én nem lettem volna, akkor most nem borítaná seb az arcát és a testét. 

-Nincs, miért bocsánatot kérned, hisz nem a te hibád...ha nem sértődtem volna meg azon a hülyeségen tegnap, akkor aznap nem mentél volna el. - Megrázom a fejem és eltolom magamtól annyira, hogy belenézek a szemeibe, ami most tele vannak fájdalommal és sajnálattal.  Nem tudom mit kéne neki mondanom, nem találom a szavakat, pedig annyi minden van amit el szeretnék neki mondani. Azt akarom, hogy tudja mit érzek iránta, mennyire is fontos számomra valójában. 

Az ajkaim elnyílnak egymástól, de hang nem jön ki belőle. Az agyam, csak úgy pörög, a szívem hevesen ver. Átmegy az agyamon az a gondolat, hogy mi van, ha ő nem érez úgy mint én? Mi lesz, ha el mondom neki, azt hogy szeretem, de ő nem fogja viszonozni? Bizonytalanul megnyalom a kiszáradt ajkaimat, ami szapora lélegzetem miatt teljesen kiszáradtak.  

Soha sem voltam gyáva, de most legszívesebben kifutnék a világból is, csak ne keljen a szemeibe néznem, amivel kíváncsian bámul. Várja, hogy megszólaljak és elmondjam végre azt, ami a szívemet nyomja, de ez nem megy. Nem tudom elmondani neki azt, hogy mit érzek iránta...mert egy gyáva féreg vagyok, aki fél a következményektől. Lehajtom a fejem, hogy ne lássa azt a kételyt és zavartságot, ami most bennem dúl. 

-Taehyung, mi a baj? - A hangja halk és megfontolt, amit nem tudok hová tenni. Miért szólít engem a teljes nevemen, mikor mindig becézni szokott? Jobban bele gondolva még hyungnak is, csak a legelején szólított, utána már csak Tae voltam.

-Kookie, miért jöttél ide? - A hangom még mindig olyan mint, aki mindjárt el sírja magát, de már nem olyan vészes mint volt. Kicsit félve felnézek rá, de csak a szemeit látom, a maszk és a sapka miatt, ami tökéletesen elrejtik az arcát. Nem tudom kideríteni mire is gondolhat éppen, mi járhat fejében. 

-Edzetem meg futottam egy kicsit. - Leül a mellettem lévő hintára, majd egy kicsit meglöki magát benne. - Nem értem....Jin hyung nem mondta? 

Lehajtom a fejem egy kicsit elszégyellve magam, hisz tőle nem is kérdeztem. Szegény Jimint piszkáltam vele, pedig mindenki más lehet tudott róla. Legszívesebben tarkón ütném magam, amiért ilyen hülye voltam. 

-Szóval...jól vagy? - Visszanézek rá és látom, hogy hintázik tovább egyre nagyobbra lökve magát. Hümmög egyet, de nem néz rám helyette a járdán sétáló embereket bámulja. 

-Aggódtál értem. - Jelenti ki egyszerűen, míg hangja olyan édesen cseng, hogy legszívesebben magamhoz ölelném, majd az ajkára tapadnék, utána a földre nyomnám és.... Na jó elég Taehyung! 

-Miből gondolod? - kérdezem elfordítva a fejem, mintha ez az egész nem lenne igaz, pedig a hülye is látná, mennyire is aggódtam. 

-Hát nem is tudom. - Szemeit végig vezeti rajtam. - Tegnap ebbe a fehér trikóba és szürke melegítő nadrágba aludtál el az este. Na meg az a papucs. - Nevetni kezd erőltetetten, enyhén cinikusan, amire  kérdőjellel a fejem fölött lenézek a lábamra. Na basszus! Tényleg papucsban vagyok. Annyira siettem, hogy még a cipőmet se kaptam fel. 

-Jó lehet, hogy egy kicsit aggódtam érted. Tegnap történtek miatt megijedtem, hogy te is olyan szar állapotban vagy, mint Jimin. 

-Jól vagyok hyung, igaz akkor egy kicsit megijedtem. Még soha nem vertek meg és én soha nem is verekedtem. Ezért is nagyon felnézek Jiminre, hogy a kis termete ellenére is szembe szállt azzal a férfival. - A hangja tele van rajongással és csodálattal, ami nekem nem tetszik. Mert hát hahó! Én voltam az aki megmentette őket! Miért pont őt isteníti helyettem? Ez nem igazságos. 

Halkan kifújom a levegőt, hátha letudom magam nyugtatni az előbb ért sokktól. Mit kéne tennem, hogy csak engem lásson? Hallom ahogy feláll a hintából, majd elém sétál. Felnézek rá, ő pedig a kezét nyújtsa felém.

-Ideje menni hyung, így megfogsz fázni. - Nagyon dühít ez a megnevezés, pedig régen ragaszkodtam ehhez az egészhez, most mégis, inkább arra vágyok, hogy becézgessen. Csalódottan megfogom a kezét és hagyom hadd húzzon fel a kényelmetlen helyemről. Elengedi a kezem és elindul mellettem meghagyva a pár lépés távolságot. 

Azt mondta nem haragszik rám, mégis úgy viselkedik, mint aki rohadtul nem akar velem soha többet szóba állni. Egész végig kimért volt velem és visszafogott. Fáj...legszívesebben sírva hazafutnék anyám szoknyája alá, de most ő nincs itt, szóval Jin is megteszi. 

Nem tudtam, hogy a szerelem ennyire tud fájni. 

Remélem tetszett! :)