Jungkook pov.

Az egyéni verseny után, egyszusszanási időre, szünetet adtak nekünk, hogy együnk és igyunk valamit. Már reggel óta tart ez az egész, már mindenki éhes, fáradt a sok izgalom miatt. Bevallom én is nagyon fáradt vagyok, még nem érzem magam elég egészségesnek és fitnek, időm sem volt még meggyógyulni, kipihenni a megfázásomat. Ez látszik is a teljesítményemen, mert nem véletlenül tanyáztam egy jó nagyot a színpadon, hisz a koreográfiát már csukot szemel megtudnám csinálni, előtudnám adni, ha nem lennék ilyen szarul. Gondolom emiatt nem is fogom meg nyerni ezt a versenyt sem, bár nem is úgy indultam el otthonról, hogy én most nyerni fogok, mert már akkor is  tudtam, hogy ez lehetetlen számomra. Hiába van jó hangom, állóképességem, ha közben, majd szétszakad a fejem, forog velem a világ, nehezek a végtagjaim, de jól éreztem magam a színpadon és azt hiszem, csak ez az ami számít. 

Taehyungra nézek egy pillanatra, aki tömje magába az ennivalót, ami az asztalra tettek nekünk, minden féle jobból. A többiek, ahogy jómagam is egy falatot nem tudnak lenyomni a torkukon a sok izgalom miatt, ö mégis olyan szabadon eszik, nem látszik rajta, hogy izgulna. Annyira édes még ilyenkor is. 

Látványától muszáj vagyok mosolyogni, hisz olyan kis cuki, legszívesebben öt falnám fel. Felkellek a kanapéról, amin eddig pihentem, majd lassú létekkel odamegyek mellé, ö annyira beleveszett a sok finomságba, hogy észre se veszi a közelségemet, amit én ki is használok. A háta mögött megállok és átkarolom a formás derekát, neki nyomva a hátának mellkasomat, nyakhajlatába szorítva az arcomat, lopva puszilva bele. Érzem, hogy a teste megmozdul egy pillanatra, a fejét pedig felém akarja fordítani, de mivel a nyakába másztam, így nem megy neki teljesen. Beszippantom édes parfüm illatát, amiben az ö illata is keveredik, olyan finom, hívogató, hogy alig birok megállni, hogyne pusziljak bele újra. 

Mai nap nagyon sokat engedett nekem, olyan dolgokat, amikért eddig szóvá tett, vagy egyszerűen kivágta értük a hisztit. Nem mindig hagyja, hogy így ölelgessem, bárhol hozzáérjek, szeretgessem öt, de ahogy egész nap, most sem szól érte, emiatt is úgy érzem többet akarok tenni vele, kihasználni azt, hogy ilyen engedékeny. 

-Jungkook vesznek minket a kamerások. - Ejti ki a szavakat halkan, megérintve óvatosan a kezemet, amivel a hasát simogattam gondolkodás nélkül.  Nem tudom uralni a mancsaimat, bár nem is akarom annyira, ha öt nem zavarja az érintéseim, akkor engem miért kéne zavarnia? Kihajolok a nyakából, ezzel a mozdulattal végig simítva a kezemmel a derekán, jobban neki nyomva a mellkasomat, teljes mértékben hozzá simulva. 

-Nem minket vesznek, ha nem a többieket. - Suttogom halkan a füléhez hajolva, adva rá egy kis puszit, amibe beleborzong az egész teste, karjait ellepi a libabőr. 

-Nem tudok enni miattad! - Próbál elhúzódni tőlem, amitől elégedett vigyor húzódik végig az arcomon. Zavarba hoztam volna? Egy hirtelen mozdulattal fordítók rajta, hogy velem legyen szembe, láthassam az arcát, ami most kivan neki pirosodva, annyira édes. - Ne néz már így...-Elfordítsa a fejét, két kezét pedig a mellkasomhoz szorítja, eltolva magától. Zavarba jött. 

Visszafordul az asztalhoz, hogy tovább ehessen, de már nem azért, mert annyira kéne neki az étel, csakhogy elfojtsa a zavarát, addig se nézve rám. Nem húzom tovább az agyát, arrébb lépek tőle és visszamegyek a kanapéhoz, ahol a többieket veszi a kamera. Leülök melléjük és hallgatóm miket mondanak, persze a hatalmas esésemet is felhozzák, amitől csak nevetni tudok kínomban, mert tényleg hatalmas égés volt azaz esés. 

Zavaromban elfordítom a fejem, ezzel együtt meglátva Jimint a sminkes asztalnál ülve egyedül, még mindig lógassa az órát, azért amiért nem táncolhatót a színpadon, hogy összeveszett Taeval. Nagyon közel  állnak egymáshoz már egy ideje, soha nem veszekedtek, ha még is, azt sem komolyan tették, de most elégé összekaptak, ha nem mentem volna időben, lehet Taehyung mérgében neki ment volna Jiminnek, vagy Yoonginak. Akkora hülyeségen vesztek össze, hogy legszívesebben kiröhögtem volna mindkettőt, de lehet én kaptam volna Taetol, amiért kinevetettem. 

-Készülődjetek, mert mindjárt megyünk!  -Kiabálja Namjoon, hogy mindenki jól hallja, elkezdjen készülődni az utolsó versenyszám miatt. Együtt kell előadnunk valamelyik zenénket, de még nem nagyon beszéltük meg, melyik is legyen az, mert mindenki mást akar. A DNA úgy mond a legjobb dalunk, de Jimin nélkül lehet hülyén fog kinézni, vagyis így gondolják, személy szerint nem így gondolom, nélküle is meglehet oldani. 

Mindenki felállt a helyéről és elkezdtek készülődni, sminket igazítottak, hajat és átöltöztek. Öltözködés közben nem tudtam levenni a szemeimet Taehyung gyönyörű testéről, ahogy ledobta magáról a pólóját, azt olyan szexin csinálta, hogy a kis Kook a nadrágomban megmozdult. Taehyung észrevette, hogy figyelem, mert felém fordította fejét, amitől eltéptem volna róla a tekintettem, de végül nem tettem, álltam a gyönyörű íriszeit, amik az enyémbe fúródtak. Nem fordult el, nem vett magára semmit, helyette kiöltötte rám a huncut nyelvét, amitől muszáj volt elnevetnem magam és odamennem hozzá, hogy közelebbről is megcsodáljam öt, de mire oda értem elé, ö gyorsan felkapta az ingét, szaporán összegombolva azt, elrejtve előlem a testét, rózsaszín mellbimbóit, amit nem rég ízelgethettem. Huncutul rám mosolygót, magához ölelve kezeit, mintegy kis szűz kislány. 

-Hagy békén és meny öltözni. - Neveti édesen, elhátrálva tőlem, de én mentem utána, nem hagyva, hogy messzebb menyen. 

-Hogy te is láthass? - Mosolyogók el fölényesen, amire abbahagyja a nevetést és elgondolkodva megáll, felnézve a plafon irányába. 

-Pontosan, szóval meny. - Az egyik ujjával megböki a mellkasomat, ezzel együtt rám kacsint, egy félmosoly kíséretével. Nem tudom hogyan, de mindig eléri, hogy ö legyen fölényben, ahogy most is. Nem adja magát könnyen, de ezzel, csak jobban felcsigázz. 

Ellépek tőle és elmegyek átöltözni, persze nem azért mert ö azt mondta, ha nem mert az egyik Stylist  intet, hogy menyek oda hozzá. Gyorsan átöltözöm, míg a többiek már kész állapotban beszélnek, arról mit is adjunk elő a színpadon. Mindenki más mellett voksol, de végül a DNA győz, mivel az a legújabb és az összes rajongó, csak erre várt eddig, ezt akarják tőlünk, mik pedig megadjuk nekik. Párszor átvettük a lépéseket a kis szobába, hisz most Jimin nélkül kell elő adnunk, minden tökéletesnek kell lennie, ahhoz, hogy mi nyerjünk. 

A gyakorlás közben gyorsan elmegy a pihenő idő és már hívnak is minket a színpadra. Ránk szerelik a mikrofonokat, még utoljára igazítanak a külsőnkön, utána már mehetünk is fel, ahol a rengettek sikítozó, őrjöngő rajongó vár. Nincs időnk köszöni nekik, mert rögtön be kell állnunk a helyünkre, felkészülve arra, hogy a zene lassan elindul, nekünk pedig el kell kezdenünk a táncot. Jimin is a helyére ül, a színpad szélére egy forgó kis székbe, mosolyt erőltetve az arcára, integetve a sok rajongónak. Még gyors pillantást teszek Taehyung felé, aki már a helyén állva, lehunyt pillákkal, lehajtott fejjel várja azt, hogy végre elkezdődjön a zene, ami pár másodperc múlva el is kezdődik. 

Szerencsére remekül előtudtuk adni a koreográfiánkat, dalunkat, egyikünk sem vétet hibát, még én sem. A fejfájásom, szédülésem ellenére sikerült végigcsinálnom esés, bele lihegés nélkül, aminek jobban örülök, mintegy díjnak. A többik is nagyon ügyesek voltak, minden mozdulatot hibátlanul tették meg, mindent beleadva a győzelem kedvéért. 

Egy utolsó meghajlás után, amivel elköszöntünk egy kis ideig a rajongóktól, lejöttünk a színpadról. Hiába hagytuk el a színpadot, még nem pihenhetünk, mert a kamerások megleptek minket és minden félét kérdeztek, mik pedig mindenre választ adtunk, abban reménykedve, hátha hamarabb szabadulhatunk. Most, hogy úgymond vége a versenynek, mindenki megnyugodót, ellazult, fáradtabb lett mint volt, hisz az adrenalin eltűnt, helyette pedig, csak a fáradság maradt. Személy szerint én nem akartam megnyerni semmit, kivéve ezt az utolsó kört, amivel a többi banda ellen versenyeztünk. 

Az egyénin hiába veszitek, nem fogok csalódást okozni az armyknak, mert valamelyikünk úgyis nyerni fog, ez pedig elég vigasz nekik, de ha az egész banda elbukik ebben a körbe, akkor ők szomorúak lennének, ezt pedig nem akarom. A kamerások lassan elmentek, mik pedig végre pihenhetünk és visszavehettük az öltönyünket, amiben lennünk kell, mikor átadják a díjakat. 

-Annyira jól nézel ki. - A bambulásból Tae hangja szakít ki, aki velem szembe állva néz csillogó szemekkel, huncut mosolyra görbített ajkakkal. Már öltönyben, teljesen kész állapotban van, még a sminkje is elkészült. A szemeibe sötétkék kontaktlencse van, ami nagyon fura látványt nyújt számomra, de még így is eszméletlenül jól néz ki, főleg fekete hullámos hajjal. 

-Tessék? -Szólalok meg végül, nehezen elszakítva tőle a ráéjező íriszeimet, kitartóan bámulva inkább a cipőmet. Nagyon jól hallottam azt amit mondót, de nem értettem miért mondta ezt hirtelen, hisz ö soha nem dicsérte eddig a külsőmet, mondjuk én sem az övét, csak magamban.

-Azt mondtam, hogy jól áll az öltöny. - Mosolyodik el zavarában, amitől még én is zavarba jövök. Olyan édes tud lenni néha. Közelebb jön hozzám, lassan a fülemhez hajolva, végig húzva az ajkait a fülcimpámon, amitől összerezzenek. Mi ez a hirtelen váltás? -Szívesen levenném rólad. - Mondatta végén megérzem a puha, nedves nyelvét, amivel belenyal a fülembe, én pedig ezt megérezve hátrébb lépek. Hova tűnt a zavarba lévő Tae? Meglepve pislogok rá párat, miközben a fülemhez nyúlok, amit nemrég rontott meg a nyelvével, ajkaival. A reakciómat meg látva elégedetten végignyalja az ajkait, jobban zavarba hozva. 

-Köszönöm? - Kérdezem meglepetten, mivel nem tudom, hogyan is kéne válaszolnom a hirtelen jött támadására. Elégedetten ingatja a fejét, tincseit ezzel megtáncoltatva a fején, behunyt szemekkel, maga mellet tartva kezeit. 

-Aranyos vagy. - Kinyitja lehunyt pilláit, enyéimbe fúrva sötétkék szempárjait. Utálom mikor úgy néz rám, mint aki győzőt, ilyenkor úgy érzem alulmaradtam vele szembe. Én akarok lenni a domináns a kapcsolatunkba, vagyis a játékunkban, mert ami köztünk van az nem kapcsolat, ha nem egy játék, amit ö talált ki, mégis én akarok benne irányítani. Fiatalabb vagyok nála, tapasztalanabb, nem vagyok jártas a kapcsolatokban, mivel, csak vele jártam eddig, tőle tanultam úgymond mindent, de akkor sem hagyhatom, hogy ö irányítson, az egom nem engedi. 

Ajkaimat egy vonalba összeszorítom, amíg a testem megfeszül, tekintettem megkeményedik. Meglepődve leolvad a mosolya az ajkairól és inkább enyhén szétnyissa őket, míg a szemöldökét megemeli. Az ajkai megremegnek és mondani akar valamit, de én ezt nem hagyom neki. 

Elkapom a csuklóját, ami eddig a teste mellett pihent és egy nagy rántással, magamhoz húzóm. A mellkasa lendület miatt neki ütődik az enyémnek, míg a szabad kezével a vállamhoz kap, gondolom az ijedség miatt, szempárjait újfent az enyémbe fúrja, de most  nem látok bennük felsőbbrendűséget, ha nem inkább döbbenetet. A látvány miatt elmosolyodok, közben a szabad kezemmel, amivel nem a csuklóját fogom, átkarolom a derekát, jobban magamhoz simítva, nem hagyva esélyt a menekülésre. Meg kell neki mutatnom, hogy nem vagyok már az a kis kölyök, aki régen voltam, felnőttem, ezért nem hívhat többet aranyosnak.

Elszántan közelebb hajolok az ajkaihoz, ami neki nem tetszik és elakarja fordítani a fejét, de most nem hagyom, hogy visszautasítja a csókomat. Elengedem a csuklóját és az állára fogva visszarántom a fejét, esélyt sem adva, hogyne talán ellökjön, gyorsan az ajkaihoz nyomom az enyémet. A kezével a pólómba markol kétségbeesetten, nem értem miért nem hagyja, hogy megcsókoljam. Miért küzd ennyire elenne minden egyes alkalomnál? Régen szerette, mikor megcsókoltam, akkor most mi a baj? 

Mozgatni kezdem puha ajkain az enyémet, lassan kiélvezve édes párnáit, végigsimítva azokat nyelvem hegyével. Nem lep meg, hogy nem viszonozza a csókjaimat, számítottam rá, mégis rosszulesik. Az állát szorongatva kicsit lejjebb húzóm azt, hogy bejutásom lehessen az ajkai közé, megízlelhessem végre nedves, húsos nyelvét. Szorosan  tartom állát, nehogy az történjen mint párnapja ezelőtt, mikor belém harapott, nem szívesen esnék át rajta megint. Lassan bevezetem a nyelvemet az övé mellé, finoman megízlelve azt, örült táncba híva, amit nem fogad el, nem csókol vissza.

 Elszakadok az ajkaitól, míg szétnyitom pilláimat, amiket eddig szorosan összezárva tartottam. Rögtön az övéit keresem, amiket meg is találok, könnyesen csillognak. Miért esik ez annyira rosszul? Kezével lök rajtam egy nagyot, amitől megtántorogva hátra lépkedek, elengedve öt erős szorításomból. A hirtelen jött támadása miatt, időm sincs felfogni mi történik, csak egy nagy csattanást hallok, míg megérzem a tenyerét neki csapódni a jobb arcomnak. A fejem oldalra csuklik, az arcom ég a pofon miatt, a szívem hasogat. 

-Mondtam már, hogy ezt ne csináld többet! -Kiabál rám, hisztérikusan csapkodva a kezével maga mellett, erőszakosan kifújva ajkai közül a bent rekedt levegőt. 

-Miért? -Kérdezem halkan, lassan lüktető arcomra helyezve tenyeremet, rápillantva szemem sarkából. Az arca kivan pirulva mérgében, míg kézfejével ajkait dörzsölgeti, letörölve róla minden olyat, amit én rajta hagyhattam. Fáj, nagyon fáj. 

-Mert azt mondtam, hogy nem! 

-De miért nem?! Miért hagyod, hogy mindenhol megérintselek, ha közben nem engedsz magadhoz közel? -Elrántom a kipirosodott területről a kezemet, teljesen felé fordulva testemmel, mérgesen méregetve öt. -Elegem van a hülye játékaidból, elegem van belőled! Azt hiszed én jól szórakozok, mikor játszol velem, vagy az érzéseimmel? Megsúgom neked, hogy nem, egyáltalán nem érzem ezt az égeszet szórakoztatónak, mert szeretlek téged, ezért fáj az amit teszel velem...fájdalmat okozol mindig. - A mondatom végére a hangom ellágyul, sokkal halkabban ejtem ki magamból a szavakat.

-Nem akartam fájdalmat okozni..-Közelebb lép hozzám, majd felém nyújtsa kezét, de én durván ellököm magamtól, hátrébb lépve tőle. Ha nem akarná, hogy fájón, akkor nem tenné azt, amit. 

-Szerettem volna veled lenni, újra fogni a kezed, szabadon szeretni téged...én annyira szerettem volna és azt hittem te is ezt akarod, de most rájöttem, hogy tévedtem. Te nem akarsz velem lenni, csak játszani akarsz érzelmek nélkül, mert így neked egyszerűbb, kényelmesebb. -Halkan, frusztráltan kifújom a levegőt, ezzel a mozdulattal együtt beletúrok hajamba, összeborzolva, eddig tökéletesen beállított frizurámat. - Hagyjuk ezt abba, Tae. 

Nem mond semmit, csak figyel szomorú tekintettel, összeszorított ajkakkal, megfeszült testtel. Én sem mondok már semmit, mert amit akartam azt elmondtam neki, több mondani valóm nincs számára. Nem akarok többé játszadozni, értelmetlen és hülye dolgokat tenni, elhitetni magammal, hogyha nagyon küzdök érte, ha azt teszem amit akar, akkor megszerezhettem öt, újra vele lehettek. Már réges-rég rá kellett volna jönnöm, hogy többé nem lesz már az enyém, mivel nincs olyan, hogy Ö meg én, vagyis többé már nincs és nem is lesz. El kell engednem, új életet kell kezdenem, olyat amiben ö már nem szerepelhet, amiben végre boldog lehetek nélküle is. 

Az öltöző ajtaja kinyílik és kilépnek rajta a többiek is elkészült állapotban, röhögve valamin. Megállnak mellettünk és kiinvitálnak, hogy végre elkezdődhessen a díj átadás. Szó nélkül tartunk velük a kijárat felé, amin kilépve a színpad előtti nézősorba ülhessünk, végignézve az első banda közötti verseny nyerteseket. Mik utoljára leszünk, így van elég időnk felkészülni arra, hogy újra fel menyünk a színpadra és azon izguljunk kinyerte közülünk az egyéni versenyt. Én a legszélére ülök, míg mellém Jimin kerül, mellé Yoongi, Jin,Namjoon, Hoseok, a legvégén pedig Tae. Szerintem nem véletlenül ült tőlem ilyen távol, bár nem zavar, jó ez így most. Nem akarok vele beszélni, ahogy ö sem velem, ami nem baj, nagyon jó így. Az ölemben pihenő kezeimet ökölbe szorítom, míg idegesen figyelem a színpadon lévő fiúbandát, harapdálva az alsó ajkam, küszködve a könnyeimmel. Minden a legnagyobb rendben van. 

Párórás hirdetés után végre mi következünk, amire mindannyian felállunk és felmegyünk a színpadra. A többiek idegesen tipegnek egy helyben, izgulva azon, hogy talán ők nyerték meg valamelyik díjat. Velük ellentétben egy helyben állok a rajongókat figyelve, mosolyt erőltetve magamra, néha integetve nekik, aminek nagyon örülnek, mert újra-újra felujjongnak. 

-Három fajta verseny számba lehetett nyerni, ami a hang, tánc, rap, így három nyertesünk lesz. - Mondja a műsorvezető hölgy hatalmas mosolyt húzva piros, telt ajkaira. -Nagyon izgalmas volt a verseny és nagyon nehezen tudtunk dönteni, hisz mind a heten fantasztikusak voltatok! -A rajongók kiabálni kezdenek, szurkolni, míg a srácok türelmetlenül figyelik a hölgyet, aki nagyon húzza az időt. -A koreográfia nyertese...- Drámai szünetet tart, gyorsan végignézve rajtunk, majd végre megszólal. - J-Hope! 

Kiabálja nagy lelkesedéssel, amire nem csak a rajongók sikítanak egy nagyot, de még mik is. Rögtön körbefogjuk a hatalmas nagy vigyorú hyungot és megölelgessük, gratulálunk neki. Tudtam, hogy ö fog nyerni, hisz ö nálunk a legtehetségesebb táncos. Átadja neki a hölgy a díjat, majd kezet is ráz vele, utána visszanéz a kis listájára. 

-A legjobb rapper, pedig. - Újfent hagy egy kis szünetet. - Suga! - Ahogy ez kimondja, Jimin olyan lendülettel ugrik hyung nyakába, mintha semmi baja nem lett volna a lábának egész nap. Hyung, csak lazán megvonja a vállát, tettetve, hogy nem érdekli ez az egész, de mindenki tudja mennyire is örül neki. A kezébe adja az apró kis díjat. -A legjobb hang, pedig V! -Az említtet, mikor meg hallja a nevét, döbbenten néz a hölgyre, majd a többiekre, mint aki nem hiszi el azt, hogy tényleg ö nyert. 

Megölelgeti öt mindenki, jól összenyomva, szétborzolva fekete haját, de rajta nem látszik a jókedv. A döbbenet eltűnik arcáról és helyébe valami teljesen más költözik. Szemei könnyesek lesznek, míg a tekintette olyan mély bánatról árulkodik, amit még soha nem láttam. A remegő kezeit az arcához emeli, míg a teste megfeszül, kicsit begörnyedve előre hajlik. Kíváncsian nézem mit csinál, de párperc után rögtön leesik...sír. Mindenki döbbenten nézi a remegő vállait, arcát, amit takar a kezeivel, nem mutatva meg könnyeit, sírástól eltorzult vonásait. A közönség elhallgat, értetlenül figyelve a sírástól rázkódó feketét, akinek a látványától belesajdul a szívem is. Szeretném magamhoz ölelni, megvigasztalni, mégsem tudom rávenni a végtagjaimat a mozgásra. Nem mehetek oda hozzá, mert nem rám van szüksége, nem az én ölelésemre vágyik. 

-Meghatódott. - Szólal meg végül Jin ajkaihoz emelve mikrofonját, amire mindenki odanéz. -Hatalmas meg tisztelés számunkra, hogy itt lehetünk, félléphetünk és megkaphattuk ezeket a díjakat.  Nagyon szépen köszönjük. - Meghajol a nézők pedig újra ujjongni kezdenek, kiabálva a nevünket. Jin kiegyenesedik, majd lassan magához vonja Taet, szorosan megölelve, elrejtve a sok szempár elöl öt. 

Vissza lemegyünk a színpadról, mivel végeztünk, már csak egy díj maradt, amit lehet elvisszük, lehet nem. Leülünk a helyünkre, kivéve Tae és Jin, akik a mosdó felé mennek, gondolom hyung megakarja nyugtatni öt négy szem között. Kíváncsi vagyok, miért kezdet el olyan hirtelen sírni...mi lehetett a baj? Tényleg meghatódott? Akkor miért volt olyan fájdalmas az arca? Visszanézek a színpadra, ahol most előkészületek folynak, alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek és hazamehessek, átöltözhessek,végre lefeküdhessek aludni, hogy addig se keljen Taera gondolnom. 

-Szerinted baj van? -Meghalva Jimin hangját ránézek, a szemei aggódóan csillognak. -Taehyungal, minden rendben van? 

-Nem tudom. - Elnézek róla és inkább visszanézek a színpadra, hagyva a témát, de ö nem adja fel. 

-Ö nem szokott, csak úgy sírni...biztos baj van. - Érzem, ahogy körbe fonja ujjaival a karom és idegesen megszorítja azt. - Oda akarok menni hozzá, de félek. Mi van, ha még mérges rám? - Bártortalan hangját meghalva, visszakapom rá a tekintettem, látom, ahogy lehajtott fejjel, szorongassa az alkarom. -Beszélhetnél vele.  - Néz fel rám reménykedve, de én csak megrázom a fejem, miközben leszedem magamról a mancsait. 

-Ne aggódj miatta, jól van. 

-De..

-Jól van! - Felemelem a hangom, amire ijedten összerezzen. -Nincs semmi baja! Ha akarja, akkor majd abba fogja hagyni a sírást és megnyugszik. -Jimin egy ideig meglepetten néz, majd végül elfordul Yoongi felé, átkarolva annak karját, enyhén elhúzódva tőlem. Úgy érzem megijesztettem. 

Egy idő után Jin és Taehyung visszatérnek a mosdóból, leülnek a helyükre. Végig nézek a fekete hajún, akinek a szeméből már eltűnt a kék kontaktlencse és vissza tért a fekete, kicsit vörös íriszei. Teljesen kivannak sírva a szemei, hatalmasra dagadtak a szemhéjai, míg a haja zihált, kócos.

 Ö is rám pillant ajkait harapdálva, feszült testtartással, majd felállva remegő lábaival elindul felém, amit nem tudok, mire vélni, nem értem mit  akar még tőlem. Amikor megcsókoltam és ö ellökőt magától, az felért egy visszautasítással, széttörte a szívem, elvette minden reményemet. Elém érve megáll és lenéz rám szomorúan, idegesen méregetve engem, amit én tűrök, nem szakítom el róla tekintettem, ahogy ö sem teszi. Lehajol hozzám, amire már összerezzenek és próbálok hátrébb húzódni székemben, nem hagyva, hogy olyan könnyen elérjen engem, de sajnos a szék háttámlája nem enged jobban elhúzódni tőle, így egyszerűen hajol közel feleimhez, megtámaszkodva kezeivel a térdemen. A meleg lehelete perzseli érzékeny bőrömet, fülemet, amire kifújja levegőjét, hogy újabb életerőt adó oxigént lelegezhessen be.

-Beszélhetnénk? - Hangja vékony, bártortalan egyáltalán nem hasólínt a mindig vakmerő énjéhez. Kicsit elhajolva tőlem az arcomat kezdi pásztázni reményekkel teli íriszekkel, amitől muszáj vagyok nyelni egyet. 

-Nincs miről beszélnünk. - Ahogy ez kimondom érzem, ahogy a kezeivel erősebben szorítja meg térdeimet, míg a szemei könnyesek lesznek, ajkai elnyílva egymástól remegni kezdenek. A szívem fájdalmasan dobog a börtönében, fáj így látnom azt, akit mindennél jobban szeretek, de ha azt akarom, hogy váltózón valami kettőnk között, akkor muszáj vagyok megemberelni magam vele szemben. 

-Kérlek...- Szűri ki ajkai közül nehezen ezt mondatót, a feltörő sírását visszafojtva, összepréselve párnácskáit. Elszakítom róla tekintettem, míg az ujjaimat a csuklóira fonom, próbálva elhúzni őket térdeimről, de ö azokat szinte már kétségbeesetten szorítja. - Kérlek! - Felemeli sírástól eltorzult hangját, kiszabadítva könnyeit, amik végignyalják puha bőrét, egészen le az álláig. 

Oldalra nézve látom, hogy Jimin-nék minket néznek, ahogy, majdhogynem mindenki, akik csak közel ülnek hozzánk. A kamerások is sebes léptekkel indulnak meg felénk, amitől idegesen nyelek egyet és visszanézek Taehyungra, aki még mindig engem néz könnyektől homályos tekintettel.

 Mérgesen kifújom a levegőt, ezzel együtt megragadom a vállait és eltolom magamtól, majd felállok székemből, rögtön megragadom az előttem lévő sírdogáló fiú csuklóját és rángatni kezdem a mosdó irányába. Nem kímélve törékeny csuklóját erősen megszorítom, szabadjára engedve a bennem lévő dühöt, ami most miatta gyújtót lángot bennem. Idegesít az, hogy nem képes megérteni elegem van belőle és a hülye játékaiból. Nem akarok vele továbbra is szórakozni, akkor sem, ha szeretem öt és csak így maradhatok mellette, nekem többre van szükségem. Mosdó elérve, szó szerint belököm az ajtaján, amitől majdnem elesik, de még időben megtudja tartani egyensúlyát. Becsukom magam mögött az ajtót, de mielőtt bármit is mondhatnék előtte gyorsan végigszaladok a fülkéken, hátha van idebent valaki, de szerencsére, csak mi vagyunk. Megállok előtte mérgesen méregetve remegőtestét, könnyes arcát, amit próbál letörölni, de újabb könnycseppek gurulnak le rajta, benedvesítve porcelán bőrét, elmaszatolva a sminkjét. 

-Mit akarsz tőlem még? Már nincs, miről beszélnünk.- Kérdezem fogaim közül szűrve ki a szavakat, összeszűkített szemekkel, ölbe szorítót kezekkel. 

-Tévedsz. -Megrázza a fejét, közelebb lépve hozzám. - Te beszéltél, engem nem hallgattál meg! 

-Akkor mond, hallgatlak. -Mellkasom előtt összefonom karjaimat, türelmesen várva azt, hogy elkezdje végre a hazugságait mondani. Kihasznált engem, nem vagyok hülye már az elején tudtam, de mivel szerettem nem bántam az egészet, inkább örültem neki, hogy nem egy lánnyal enyeleg valahol, ha nem velem. Nekem így jó volt, ahogy neki is, mert nem kellett keresnie senkit sem, elég volt engem felébresztenie, mikor rájött a kangörcs. Persze az elején azt hittem azért engedi azokat a dolgokat, mert még mindig érez irántam valamit, talán neki is hiányoztam, de nem így volt, túl naiv voltam. Nem szeret engem, már nem...talán soha nem is szerettet, csak a kalandot kereste, az izgalmat. 

-Az elején tényleg úgy volt, ahogy mondtad. -Kezd bele halkan lehajtott fejjel, szaporán törölgetve a szemeit, míg a másik kezével idegesen markolássza a pólója anyaga végét. - Tényleg, csak szórakozni akartam veled, de nem azért, mert így könnyebb volt nekem, mint keresni magamnak valami szukát. Azért tettem, mert mérges voltam rád a három évvel ezelőtti dolog miatt, vissza akartam adni azt a megaláztatást amit én kaptam akkoriba, amit meg is tettem Japánba a szálódánk szobájába. -Elhalkul, míg bátortalanul felnéz rám, de mikor meglássa dühben úszó szemeimet, nyel egy nagyot.

-Tudod nem érzem azt, hogy akkora fájdalmat okoztam volna akkoriban. - Lehunyom a szemeimet egy pillanatra, majd újra felnyitva őket az övéibe nézek. - Jó bántottalak, beismerem nem kellett volna, bocsánatot kértem már miatta, de ennyi. Nem volt akkora dolog, te csak túlreagáltad az egészet. - Az arca mérgében eltorzult, míg a kezeit maga mellé csapta, még közelebb lépve hozzám, hogy már alig párcenti választott el minket. 

-Túlreagáltam... -Ízelgeti ez szót, egy pillanatra összeszorítva szemeit, hogy utána rám vezesse azokat. -Túlreagáltam?! Tudod te min mentem keresztül, mikor miattad felkerült az a kép a nettre? Mennyi bántó szót kaptam mindenkitől, a bandatagoktól, Jintől akik egy teljes évig nem tudott úgy rám nézni, hogy közben ne öljön meg a szemeivel, azért amiért bántottam a kis maknaet? Azt, hogy majdnem kidobtak a bandából és hazaküldtek? -Kiabálja teljesen kikelve magából, nem hagyva abba a sírást, amitől néhol elcsuklik hangja. Meglepnek a szavai, mert nem tudtam ezekről, nem vettem észre azt, hogyan is bánik vele Jin, hogy kiakarják rakni közülünk, ebből nem vettem észre semmit, túlságosan elvoltam foglalva a saját nyomorommal, nem törődtem vele. -Tényleg kihasználtalak az elején, de mellette szerettelek téged, magam mellett akartalak tudni, ha nem úgyhogy járunk, ha nem teljesen máshogy. Elakartam neked mondani, mikor megnyerem a versenyt, azt mennyire szeretlek, de elrontottam a csóknál mindent. De tudnod kell nem veled van a gond, ha nem velem, nem tudok olyan könnyen megbocsájtani, hamar felejteni. 

Nyelek egy nagyot mikor meg hallom szerelmi vallomását és úgy érzem bukfencezik egyet a gyomrom. Szeret engem...csak ez jár a fejemben, nem hallva meg a többi mondanivalóját, hisz azok már nem érik el fülem. Gondolkodás nélkül lépek elé, megszüntetve a kis helyett magunk között, magamhoz ölve remegőtestét, jól erősen magamhoz szorítva azt, nem engedve el. Érzem ahogy elakarna lökni magától káromkodva, hisztérikusan csapkodva a kezével, de nem engedem neki, mert ö már az enyém. Az arcomat belefúrom nyakhajlatába, jól magamba szíva édes illatát, amire abbahagyja a mocorgást, ezzel együtt el is csöndesedik. 

-Szeretlek Taehyung. -Suttogom bele nyakába halkan, szorosabban hozzá bújva, belepuszilva hajlatába. Másodpercekig nem mozdul meg, utána óvatosan ö is átkarol, viszonozva az ölelésem, belebújva abba, vállamra ejti fejét, ottani anyagon hagyva a könnyiből. 

Meghoztam ezt a részt is. :)