A nevem Andy, tizennégy éves cserediák vagyok a gimnáziumban. Lány.

Összebarátkoztam néhány emberrel a kijelölt osztályból, de egy valami zavar. Nagyon zavar.

- Hé, Andy, nem is tudtam, hogy te is itt szoktál lógni, haver!

Kellett nekem emlegetni. Van egy fiú, Zero, aki az istenért sem hajlandó észrevenni azt​ a két dudort a mellkasomon, nevezetesen​ a melleimet. Oké, bő pulcsik, de rajta kívül mindenki észrevette, hogy lány vagyok, ez a pöttyözött balfácán pedig "tesó"-nak meg "haver"-nak hív. Miért ver a sors ilyen idiótával? És én miért pont belé zúgtam bele?

Azért sem válaszolok neki, de nem nagyon érdekli, ő csak beszél és beszél. Ennyi erővel társaloghatna egy macskával is.

Egy idő után megunom a folyamatos tesózást, felállok és lelépek, de nem szabadulok ilyen könnyen. Kár.

Megint egy kis idő elteltével észreveszem, hogy ő már nem beszél, csak mérően néz rám. Én meg érzem, hogy elpirulok. Baszki.

- Meleged van? - kérdezi szórakozottan. Aha. Úgy érzem, ideje felvilágosítani.

- Most, hogy mondod... - azzal leveszem a bő pulcsit ( tényleg meleg van, de na...) és tökéletesen láthatja a fehér trikóm alatt a fekete melltartót. Divat? Ugyan, minek?

Most ő pirul el. Megérdemli. Észreveszem, hogy megérkeztünk az utcámhoz. Elköszönök, mivel ő messzebb lakik, és élvezettel figyelem, ahogy tovább dűlöngél. Kicsit sokkolhattam. És igen, valahányszor megnézem, egyre jobb a feneke...