Nagy pelyhekben hullott a hó, a sír előtt álltam, beszéltem hozzá.

- Vége van tábornok úr. Nyertünk.

Megdöntöttük a náci rezsim által felépített rendszert. Több mint tíz év telt el amióta az ellenállás oldalán harcoltam. De sikerült, megcsináltam. Megcsináltuk. Ballomon Günther állt, kezét maga mögött kulcsolta össze, jobbomon drága feleségem állt, mellette volt kedves lányunk, aki már tizenöt éves. Szép hölgyé cseperedett az évek alatt, van már egy barátja is.

Na, de elég a családból, beszéljünk arról, mi történt. Ha röviden akarnám kifejteni, azt mondanám, hogy megöltünk mindenkit. Mindenkit, de a fejeseket kifejtett kegyetlenséggel végeztük ki. Imádtam látni a szemükben a szenvedést, a pillanatot, amikor rájöttek, hogy nincs tovább. Volt aki megpróbált megalázkodni, sajnálkoztak. Ilyenkor általában már az elején meghúzztam a ravaszt, de volt akinek kivártam a mondokáját. De senkit nem hagytam élve. Senkit.

- Vége van uram. Megcsináltuk. - szólalt meg Günther is.

A csoda-csapatom felbomlott. Tatsuka Japánban maradt, Joel farmot indított, Turner az új brit katonaságot irányítja, Misával nem igazán tudom mi van. Nem igazán beszélek velük, bár nagyon összenőttünk az évek alatt, összetartó, jól működő csapat lett belőlük.

- Büszke lenne ránk uram.

Jelenleg én magas pozícióban vezetem az országot. Már nem egy ország az egész világ, mindenki visszakapta a háború előtti határokat. Lesz ami lesz, háborút nem akarunk többé.

Arcomra hullott egy pihe, csíptett. Bakancsom fehér volt a hótól, némán álltunk egymással mellet.

- Indulunk?
- Igen. - válaszoltam nyugodtan. - Menjünk haza.

                              Vége