Egy ember állt ott. Egyetlen egy, Günther.

- Fegyvereket fel. - szóltam a rádióba.

Felemelkedetek a géppisztolyok, közelítettünk Günther felé.

- Ennyire félsz tőlem? - szólt felénk.
- Fő a biztonság. Mit szeretnél? - vetettem oda neki hidegen. Nem biztam benne. Annyira nem.
- Emlékszel még Müllere?
- Persze barátom. Mi van vele?
- Ő egy kém. A szemétláda velük van! Beépül közénk és infozzá a szemét nácikat.

Nem bírtam a lábamon állni. A barátom, akit szinte már családtagnak nevezhetek, valójában egy kém. Egy szemét besúgó!

- Fegyvereket le. - sugtam a rádióba - Elkapjuk azt a szemetet. És honnan tudod te ezt? - léptem elé.
- Bementem a szobájába egyszer. Rengeteg lapja volt, tele infókkal. Egy rádió volt az asztalán, német katonai támaszpontok frekvenciáira csatlakozva. Különböző kabátok, vagy öt felé horogkeresztes karszalag, Németországba, Japánba, Amerikába, Dél-Amerikába, rengeteg országába. Ráadásul az egyik szekrényén egy cetli volt, amire az volt írva "Beépülés"
- És hogy tervezed leleplezni és kiiktatni?
- Követjük és kivégzünk mindenkit. Kell a teljes ellenállás.
- A teljes? Az többszáz ember! Azt azért nem lehet csak úgy megtenni. Vagy legalábbis fegyverekkel nem.
- Van elég fegyver. Mindenkinek. Vannak lányok, rájuk rá lehet bízni Hildát.
- Hát jó. Egy hét és indulunk. Gyere, most menjünk vissza a táborba. - fogtam kezet jó barátommal.

Újabb napokig tartó utunk végén kimerülten érkeztünk vissza a táborba. Összecsomagoluk a teljes felszerelést, a fegyvekeret elástuk és a legtöbb fontosabb dokumentumot elégettük. A tábor két nagy kapuját lezártuk, és végleg elhagytuk a tábort. Hogy mikor térünk vissza: nem tudni. De most egy dologra koncentrálunk: elfogni és megölni a szemeteket.

Repülővel mentünk. Nem igazán félek a repüléstől, ha nem többezerszer, akkor egyszer sem szálltam már repülőre. Imádok repülni. De amit sokkal jobban szeretek az az ha sikerül landolnunk. Eddig mindig sikerült. És most is sikerült. Szerencsére most is sikerült.

- Induljunk hozzám. - veregette meg vállamat Günther.

Hamar megérkeztünk a müncheni házba, ahol a teljes ellenállás foglalat helyet. Lepacsiztam pár vadidegen alakkal, a barátaimmal és végül Günther szobájába indultunk. Kulcsra zárta az ajtót, majd beavatott minket tervébe.

- Tehát, miután úgy nagyjából este tíz felé elhagyja a házat, és az SS-hez megy, mi szintén egy autóval követjük. És persze mindezek tetején ott lesz mögöttünk a kilakoltattó autó, tele ellenállókkal. - mutogatott az asztalon. Mondtam már mekkora egy arogáns pöcs ez a Günther? Kilakoltató autótban viszi az ellenálókat.
- Mikor indulunk? - vettem át a szót.
- Most. - lépett el az asztaltól. Elsétált a szekrényig, kivett egy puskát, két géppisztolyt és átadta nekünk. - Hát bocs, rádió még nincs, remélem ez megteszi.
- Megteszi. Kaphatok egy PPK-t?
- Tessék. - vette ki a sajátját.
- De ez a tiéd.
- Az nem fontos. Induljunk.

Már nem volt senki az előtérben, valószínűleg már a teherautó négy fala között várjak a parancsot. Egy fekete Mercedeshez vezetett, beszállt és beindította a motort.

- Ezt már szeretem. - azzal beletaposott a gázba, finoman váltogatta a sebességet, egészen egy elhagyott gyárépületig.
- Megjöttünk. - motyogtam magamban majd azzal a lendülettel hátamra csaptam a fegyvert és kiszálltam. - És most?
- Bemegyünk. A kilakoltatók már itt vannak.
- Ámen. - állt mellém feleségem is. A csapathoz sétáltunk.
- 3. - számolt vissza Phillip - 2. 1. - egy robbanás, füst, és fények. Indulás, lőni kell!

Hullottak szegény nácik, repültek a szitává lőtt papírok, a földet hüvelyek borították, egyre beljebb haladtunk a hatalmas besúgóhálozat központjában, előbb az írógépek terme, raktár, majd a fő hely ahová jöttünk: a dokumentumok és a pánik szobák. Ott lesz Müller is.

Hatalmas komplexum volt, tele büdös nácikkal. Jobb nem is lehetne. Most megyünk a raktárakhoz, ahol néhány dokumentum, járművek és fegyverek fogalaltak helyet. Mennyi embert öltem eddig meg? Tízet? Százat? Nem lényeg, menni kell.

És aztán elértük. Elértük azt a termet. Ott lesz.

Müller szemszöge

- ... és akkor ide jövünk.
- Nagyon...Bazdmeg! - robbant valami egy hatalmasat. - Ez mi a fasz volt?
- Betörtek a szemetek.
- Basszameg. - majd azzal a lendülettel fegyvert ragadtam, és futottam. Futottam, őszintén féltem. Kiderült, tudok kik támadtak meg minket, és nem kockáztathatom meg hogy meghaljak. Ha van egy kis szerencsém nem jutnak el az utolsó blokkig, bár erre nem látok nagy esélyt.

A szívem kalapál, a tenyerem izzad, a gyomrom összeszorul. Ezek kurva sokan vannak. Futni kell, futni kell!

- Még egy terem és ott vagyunk. Még egy terem.

És aztán végül megláttom. A szobák. Befutok az egyikbe, kulcsra zárom az ablaktalan ajtót és leülök az egyik sarokba. Egyre közelebbről hallom a lövéseket. Jönnek, és egyre közelebb kerülnek. Tudják hogy itt vagyok, és el fognak kapni. Itt a vég. Hány óra van? Már este lehet. Inkább kinyitom az ajtót. Tudják hogy itt vagyok, talán már nyitják is az ajtókat.

Hallkulnak a fegyverek, lépések zaja üti meg a fülem. Az ajtók csapkodása egyre közelebb ér hozzám. Félek. Kipattan az én ajtóm is. Günther és Fisher. Itt a vég. Leütöttek. Feketeség.

Pár óra múlva - Az ellenállás bázisa

Minden fekete. Le vagyok kötve. Egy asztal tele mindenféle szarral. Fogók, kések, furok, fegyverek, pengék és só. Só? Na ne! Ne, ne, ne, ne. Azt már nem.

- Hát szia. - lépett be Günther és Fisher.
- Látom kiderült a kis titkom.
- És most elmodasz nekünk mindent. - vett el Günther egy kést azt asztalról.
- Vagy nem.

Nem válaszol, csak mellém lép és kivág egy darab bőrt.

- Baszki! Ahhh, basszameg!
- Miért kémkedtél?
- Anyádért!
- Hát jó. Te akartad.

Elvett egy fogót az asztalról, kiforgatta az ujjaimat és leszakította a körmeimet.
- Basszameg!
- Ki. A. Megbízó? - tagolja a mondatot olyan sorrendben ahogy a körmeim hadják el a testem.
- Nincs megbízó. Csak csinálni kell.
- Miért tetted? - vette kezébe a sót.
- Már mondtam. Anyádért.

Belemarkolt a sóba, és rászorta a sebeimre.

- Basszad meg! Ez nagyon fáj!
- Beszélsz és túléled.
- Jól van. Nem biztam meg bennetek. Nem hittem hogy győzhetünk.

Günther kinyújtatta velem a jobb kezem, kivágta a tetoválást amit még a kommandós csapat készítetett, illetve kivágta az ellenállás jelét, majd azokat milliméterre pontosan beszorta sóval. Megszabadítottak még a lábkörömeimtől is, azt is beszorták sóval és otthagytak. Éhes voltam, szomjas és fáradt, fájt a lábam, csípett mindenem, égtek sebeim a sótól.

Mennyi idő telhetett el? Nem tudom. Be lépett Fisher, kezében volt pisztolya.

- Tudod, - kezdett el sétálni a teremben - nagyot csalódtam benned. Azt hittem jó ember vagy, akiben megbízhatok. Erre kiderül hogy egy mocskos besúgót engedem be magam mellé. Ez elszomorító. És tudod ugye mit tettünk a besúgókkal anno?
- Megöltük őket. - motyogtam.
- Pontosan. És te sem kerülöd el a bitófát. - felemelte a pisztolyt, csőre töltötte és a szemeim közé emelte. Bedugta a számba. A szemét tudja hogy kell stílusosan gyilkolni.

- É e aaam - próbálok kinyogni valamit fuldokova.
- Hogy mondod?
- É ajalnom. E aaaram.
- Sajnálom, nem értelek. - és elsült a számba süllyesztett pisztoly.

Fisher szemszöge

- Ha meghadjuk, az csak ront majd a helyzeten. Most kell megölni. - határoztuk el. Kezembe kaptam a pisztolyomat és a faggató felé indultam. Lenyomtam a kilincset, és beléptem a szobába.

- Tudod, - kezdtem el sétálni mellette - nagyot csalódtam benned. Azt hittem jó ember vagy, akiben megbízhatok. Erre kiderül hogy egy mocskos besúgót engedem be magam mellé. Ez elszomorító. És tudod ugye mit tettünk a besúgókkal anno?
- Megöltük őket. - motyogta alig hallhatóan.
- Pontosan. És te sem kerülöd el a bitófát. - emeltem fel fegyverem, és hirtelen felindulásból ledugtam a torkán. Motyogott valamiket fuldokova, talán valami sajnálom, nem igazán értettem.

- Sajnálom, nem értelek. - és rezzenéstelen arccal sütöttem el a fegyvert.