Egyesült Királyság: Elfoglalva
Szovjetunió: Elfoglalva
Amerikai Egyesült Államok: Dél-Amerika elfoglalva, Észak-Amerika támadás alatt. 

Sok mexicoit deportáltak, de ott is létesültek táborok. A kollaboránsokból kiszedték hogy elfogtunk egy magas rangú tisztet. Mindet összevetve, kiderült hogy van egy város méretű tábor, ahol az amerikai hadsereg maradékának legnagyobb része bujdosik.

Újabb V-4-ek készülnek. Az amcsik után eredünk és két hónap alatt leradírozzuk őket is a térképről. 1944 augusztusa, német győzelem. Vagyis.... Nem teljesen. Ausztrália még nincs elfoglalva. Nevetségesen kicsit dolog a jelenlegi hatalmunkhoz képest, de Hitler feltettet szándéka, hogy elfoglalja.

Kérvényeztem áthelyezésemet a különleges alakulatokhoz. Kérvényeztem elfogadták. Ez azt jelenti, nem találkozhatok gyakran Brünhildel.

Amikor zakó helyet katonai egyenruhában léptem elé a reggeli induláskor, meglepődött:

- Tán titkos megbeszélésre indul a parancsnok úr?
- Nagyon sajnálom hogy nem szóltam előbb, de bevonulok a hadseregbe. A különleges erőkhöz.
- És ha .....
- Nem! Ne is emlegesd! De nekem mennem kell! - leheltem  csókot lepelpuha homlokára.
- Sok szerencsét! - kiáltott utánam.
- Köszi! - kiabáltam vissza.

Siettem. Taxit hívtam, de egy kilométerrel arrébb állítottam le, hogy ne fogjon gyanút. Bár szerintem a katonai egyenruhámból levágta hogy magas rangú Wehrmacht tiszt vagyok.

- Jó napot kívánok! A különleges egységekhez jelentkezőkhőz jöttem. Merre találom a ...... - de a portás már mutatott is egy nagy, zöld épülte felé. Kettes szobákat kaptunk. A szobatársam, Günther, igazi faszkalap. Jól el lehet vele beszélni, de könnyen felkapja a vízet, és káromkodás ügyileg is kemény tud lenni. Kopogás. A kiképző tiszt az. Öt perc múlva felszerelés osztás. Csak én voltam egyenruhában. Volt egy-két öltönyös pali, de más nem. Furcsán végigmértek, kezembe nyomták a felszerelésemet, a puskám és a géppisztolyom és elmehettem. Tőlem nem vették el a fegyvereket. Hátamon pihent géppisztolyon egy bökést értem, majd Günther lépet elém:

- Tőled miért nem vették el? - bököt fegyveremre.
- Mert katona vagyok...... Gondolom. Tudom, ti is azok vagyok, de én más vagyok.

Valóban sokat szolgáltam a hadseregben. Keményen. A kiképzés is hasonlóan kellemetlen volt. A kiképzőtiszt nem kímélt.

Kéthavonta egyszer lehetet elhagyni a tábort. Bár a támaszpont Berlin mellet volt, csak nagyon különleges esetben a táborparancsnok kifejezett engedélyével lehet azt elhagyni.

Amikor aztán újra találkozhattam Brünhildel, egész nap mosolyra álltak ajkaim. A megbeszélt találka hely a kedvenc éttermünk a Tiergarten és a Potsdamer Platz sarkán.

Mivel hát másom nem volt, és kommandós egyenruhában nem tudtam volna megjelenni előtte, az első nap leadott egyenruhában jelentem meg. Nálam virágcsokor volt. Rózsa. A kedvence. Vagy legalábbis azt hiszem. Azt tette mindig az asztalára. Tehát biztos szereti.

Egy doboz volt nála. Fekete, kb ugyan az mint amiben a dísz-pisztoly volt. Mintha golyóstollat lehetne benne tartani. 10 cm hosszú kb. Talán 3 cm széles.

Amikor meglátott, letettem a csokrot egy asztalra, - talán nem volt üres - kitártam karjaimat, és csak vártam. Erősebben szorított bárki másnál, azzal sem törődtünk, hogy furcsán bámulják egyenruhámat.

Amikor aztán végre elkezdte lehántólni kezeit hátamról, végre beszélhettem is vele:

- Leülünk, vagy még ölelsz fél óráig?
- Gyere ide. - húzott egy ismerős asztalhoz. Kerek, kétszemélyes, fehér terítő. Szépen terítették meg.
- Itt volt a randevú. - konstatáltam, miután végigpörgettem emlékeimet.
- Tessék, itt az ajándékod. - adta át a kis dobozt.
- Te most is csak virágot kapsz. - nyújtottam felé a csokrot gúnyosan. Megütött.
- Nyisd ki! - idegeskedett
- Miért? Talán bomba? - játszottam tovább.
- Lehet. - közölte velem nyugodtabban.

Lassan emeltem fel a fedelét a doboznak. Egy fehér tollszerű valami volt benne.

- Bocsi, de ez mi a szösz? - emeltem fel értetlenkedve.
- Hát, tudod. Terhes vagyok.
- Édes Istenem. Ez.... Ez....
- Csodás? - egészítette ki.
- Igen, csodás. - dadogtam.
- Csak nyugalom. Sok van még addig. - pillantott hasára.
- De hát veletek kell lennem. Kérek majd kimenőt.
- Haló! Nyugodj meg! Két hónap elég. Nem kell mindig velünk lenned. A végén még büntetést kapsz!
- De csak megértik! Hát gyerekem lesz!
- Kérlek. Még csak engem látnál sok ideig.
- Nem csak téged látnálak. Hát egy kisember növekszik benned!
- Megjött az étel. Jó étvágyat. - fogta rövidre a beszélgetést.

Nem szóltunk egymáshoz. Ideges volt. Én is az voltam. Istenem! Hát gyerekem lesz! Persze, neki nehezebb, de istenem!

- Figyelj. Akkor maradjon a két hónap?
- Igen kérlek - válaszolt - Ez a munkád.
- Jó édesem. - csókoltam meg.

Keményen ellenőriztek. Éjfélkor ébresztő. Imádtam Brünhildet, bár sokszor nem úgy tűnhet. Csak nem lenne ilyen makacs. Istenem.

- Felkelni hölgyeim! - verte puskatussal az ajtót a kiképzőtiszt. Nem aludtam. Egy képet néztem. Ő volt rajta. Volt Angelikáról is képem. Karácsonykor készült, még pár éve. Günther hirtelen riadt fel.

- Mi a fasz volt ez? - fordította fejét felém komásan.
- A kiképzőtisztünk. Ma van a válogatás, nem?
- De. Hö-hö-hő, mi az? - kapta ki kezemből a képeket - Kurva szerencsés vagy. Két csajod van?
- Dehogy is te fogyatékos. Az ott - mutattam a karácsonyi képre - na az a húgom. A másik meg a titkárnőm.
- És akkor mi van?
- Hát..... Meg a szerelmem.
- Azt hogy raktad össze?
- Szépen te nőtlen idióta! Fogadjunk 50 márkába, hogy hamarabb eljegyzek bárkit is mint te.
- Legyen! - rázott velem kezet.
- De kérem őket vissza! - kaptam ki kezéből a képeket.

Felkaptuk a felszerelést és kiszaladtunk. Hajnali fél egykor. Hideg volt, de legalább hamar megtaláltuk a szakaszunkat. 50-en maradtunk, így tíz, öt fős csapatunk lesz. Mindenkinek kivizsgálták különleges képességeit, és aszerint lettünk vagy mesterlövészek, vagy rádiós - felderítők, vagy rajtaütők. Egy biztos: Günther mesterlövész lesz. Messze jobban teljesített mindenkinél. Én valószínűleg rádiós-felderítő leszek. Sokkal jobban teljesítettem mindenkinél. Egyébként ez elég hülyén megnevezés, ugyanis ki- és bejutást segítek, informálok, de egyébként a felderítés, az kb csak ennyiből áll.

Adják ki a leveleket. Csak ne rajtaütő kommandós legyek. Günther megnézte. Boldog, tehát mesterlövész. A szakszunkban Otterman, Müller és Phillip van még. Mind a hárman rajtaütők. Akkor talán én az lennék?

        "Kedves Fischer parancsnok

Örömmel tájékoztatjuk hogy szakaszában eltöltött feladata:

               Rádiós - felderítő"

Hülyék lettek volna nem engem választani. Nem őnfényezés, igazság. A többi srác pedig a legjobb rajtaütő itt. Magunkat csak " Győzelem szakasz"-nak neveztük.

Müller ugyanakkora tapló, mint Günther. Barna haja és szeme van. Fehérbőrű de nagyon.

Otterman magába forduló, szerelmi bánat miatt vonult be. Nem nagyon beszélünk vele, de nagyon keményen nyomja. Első lett a rajtaütési teszten.

Phillip nagyon fasza gyerek, jól el lehet vele beszélni, ráadásul jól kezeli a géppisztolyt is.

Apropó géppisztoly. A fegyverzetem egy katonai késből, és egy PPK pisztolyból állt. A rajtaütők géppisztolyt és pisztolyt kapnak, a mesterlövészek Kar-98-at. Nekem még hozzáférésem van testkamerákhoz, és külön rádió-frekvenciákhoz. Külön tudok beszélni mindenkivel egyszer, külön a három rajtaütővel és külön a mesterlővésszel.

Készülünk az első bevetésére, Ausztrália elnökét kell elrabolni. Holnap indulunk. A tábortól nem messze van a reptér. Felpakolunk mindent, és mehetünk is.

Egy elfoglalt reptéren szálltunk le. Kipakoltunk, és már indultunk is. Günther hátul volt, én kettőjük között, a többiek az első vonalban.

- Jobbra kettő. - hallottam.
- Tiszta. - jött a válasz.
- Fiúk! A második emeleten van a lakosztály. Kint tiszta. Günther, szólj ha mozgást látsz. Otterman menjen előre, Phillip fedezze a hátatokat, Müller az oldalatokat. - hadartam bele a rádióba.
- És ha megvan a csomag, mit csináljunk vele?
- Kint vár egy autó. Van 10 percetek. - kattintottam órámra. - Indul!
- Civilek vannak a helyszínen?
- Pozitív. Ne gyilkoljunk feleslegesen.
- Elérés a katonaság felé? - szólt be Otterman
- Negatív. Megbabráltam a kábeleket. - válaszoltam.
- Idő?
- 5 percetek van még. Megvan a csomag?
- Most lesz meg. - kaptam a kielégítő választ Philliptől.

Hallottam pár lövést, egy gyorskötöző kattanását és pár ijedt kiabálást.

- Hibába kiabálsz. A halottak nem hallanak. Csomag megszerezve. Leggyorsabb út kifelé? - jött a kérdés Müllertől.
- Jobbra, aztán balra 20 méter múlva, tovább előre, le a lépcsőn és ott áll az autó, igaz?
- Igen! Nyomd neki!
- Günther, minden rendben?
- Velem minden a legnagyobb rendben. Senki nem követi őket. Szép volt.

Boldogságteljesen köszöntem el mindenkitől, kikapcsoltam és elpakoltam felszerelésemet és én is elindultam. Mindannyian elindultunk vissza, a helyi táborba. Repülőre tettük a csomagot, a dolgainkat és magunkat, és indultunk vissza Berlinbe. Átadtuk a csomagot, és elindultunk lőgyakorlatozni. Nyilván Otterman volt az első. Őt követte Müller, majd Phillip, én és Günther. Nem értette a géppisztolyokat, de megtette a tudása.

Határa eresztette géppisztolyát, és boldogságteljesen ugrott egyet.

- Jobb vagyok nálatok! Mi van? - szólt be Otterman mindenkinek.
- Nem mondod, baszod? Jobb vagy az egész kibaszott tábornál! Beképzelt fasz. - adta ki magából vesztes felszültségét Günther.
- Hülyék vagytok. - összegezte a hallottakat Müller.
- Én léptem. - dobta idegesen földre sapkáját Günther.
- Idióta. - kaptam fel és mentem utána - Sziasztok!

Kicsit eltévedtem a sok épült között, de hamar meglett a lakhely. Günther már aludt. Ma nincs több gyakorlat. Holnap újra küldetés lesz. Elméletileg magát Winston Churchill-t kell elrabolnunk. Fasza lesz.