A csókok a számon alszanak,
Mosdatlanul porlanak
El, s a porból kosz lesz
Mikor te nem létező csók, te galád,
Nem felelsz.

Bíborvörös éjjelen, mikor a Nap nyugszik,
Egy árny, az éjfél száll, a paplanomra ugrik.
Kérdezi, mit csinálok, miért nem alszom?
Fejemen miért viselem még ilyenkor is kalapom.

Válaszra vár, bárgyún, veres szemekkel,
Mint az öngyilkosok szoktak, felvágott erekkel.
Elámulok, csak nézem őt, a csendben.
Megbámulom, várom a végtelen rengetegben.

Egyszer csak suhan, messze repül,
Szél gyanánt a magasba lendül.
Nem köszön, nem néz hátra,
Hiszen tudja, én sem nézek rája.

Eltűnt a bíbor, el a kashmir, végleg.
Lopott éjjelt többé nem ígér meg.
Magamra hagy, gyászol,
Hogy nem feleltem neki párszor.

Pedig suttogtam, suttogtam, hogy vége.
Többé ne lélegezzen itt, velem az éjbe.
Susogjon szél gyanánt máshol,
Hagyja az éjjeli lepkéket bárhol.

Köröznek felettem a tarka pillék, árnyak.
Éppeni pózt a fejemen találnak.
Kezemet pásztázzák, merőn,
S újra az éjfél lép elő.