Selena

Bárcsak az ámulatom tárgya Luke Hemmings tökéletesen kidolgozott felsőtest lett volna. Igaz, hogy ez sem volt teljesen valótlan, ugyanis a fiúnak tényleg igazán mutatós kockák voltak a napbarnított testén, de jelenleg teljesen más vonta el a figyelmemet.

Luke hasán és mellkasán további, csúnyábbnál csúnyább sérülések sorakoztak. Pirosan és egy két helyen már kékes színben mutatott, ahogy valaki jó erősen beleverte a fiú felsőtestének különböző pontjába az öklét. Nem tudtam abban a pillanatban, hogy most sírjak vagy nevessek.

-Jézusom!-sikkantottam fel elborzadva, majd automatikusan a fiú testéhez nyúlva óvatosan megérintettem az egyik kritikus helyet.-Luke, te...-kezdtem akadozva, mire az érintésem által a fiú teste megrándult, miközben a fogait fájdalmasan összeszorította.

-Semmi baj!-lehelte, miközben magam sem tudtam, hogy most engem akar megnyugtatni vagy sokkal inkább magát?

-Ne mond ezt!-pirítottam rá idegesen, miközben fel alá kezdtem el járkálni a szobában.-Megkell nézetni egy orvossal, hogy nem-e tört el valamid! A bordádnál nagyon csúnya az a seb és...-hadartam össze vissza, mire Luke finoman megragadva a vállaimat megállított és szembe fordított magával.

-Nem tört el semmim. Ez csak egy kis zúzódás.-próbált lenyugtatni, úgy beszélve az egészről, mintha semmiség lett volna az, hogy az egész teste szín váltós!

-Ne mond ezt! Ez nem játék!-emeltem fel a hangom, kirántva magamat tőle.

-Tudom.-nézett mélyen a szemembe, mire én is visszavettem az eluralkodó indulatimon, és higgadtan Lukera néztem. Abban a pillanatban úgy festett, mint egy eltévedt kisfiú. Fáradtan és gyámoltalanul. Én pedig teljes szívemből sajnálni kezdtem ezt a kisfiút.-De nem tudunk most úgyse semmit tenni.

-Hagy kezeljem le.-léptem vissza az elsősegélydobozhoz, hogy mégiscsak csináljak valamit. Kikerestem a szükséges dolgokat és mire megfordultam Luke Hemmings már ott állt félmeztelenül, a pólója nélkül, a szobám közepén, megtört arccal. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, mikor odaléptem elé és mintha csak egy kisbabát ápolgattam volna, olyan óvatossággal kezdtem el lekezelni a sebeit. Egy szó nélkül tűrte, ahogy feledtébb kellemetlen módon letisztogattam a sérüléseit, miközben igyekeztem a legminimálisabban hozzá érni és kizárni azokat a gondolatokat, hogy Lukenak milyen őrjítően férfias illata volt és hogy a teste mennyire ámulatra méltóan tökéletesen szálkásan kidolgozott. Akaratlanul is az járt a fejemben, hogy vajon azok az izmok elbírnának engem félkézzel? Elég bizarr egy gondolat volt, meg kell hagyni.-Ez is megvan.-fejeztem be a kezelést, amit Luke ismét megköszönt, majd már indult is hogy felvegye a pólóját.

Furcsa szituáció volt az, ami most kettőnk közé beállt. Semmi marakodás, semmi beszólás, semmi perverz megjegyzés. Csak a meggyötört, fájdalmakkal küszködő Luke, aki amint visszavette a pólóját visszaült az iménti helyére. Beállt közénk egy egyfajta feszült csend, amit kénytelen voltam megtörni.

-Mi történt veled Luke? Miért jöttél ide?-ültem le mellé megtartva a kellő távolságot-Ki tette ezt veled?-kérdeztem elborzadva, ahogy a fiú sérüléseire tévedt a tekintetem.

-Henk.-szolalt meg hosszas várakozás után, miközben szigorúan maga elé meredt. Egy pillanatra se nézett fel rám.

Henk.

Lázasan kutattam az agyamban ki a fenéről beszélhetett, mire nagy nehezen rájöttem.

-A nevelőapád?-kérdeztem rá csodálkozva, mire Luke fanyar tekintetéből tudtam hogy pontosan róla volt szó.

Luke Hemmings csonka családban élt. Az édesanyja és az édesapja elragadó párost alkottak együtt. Ők voltak azok a házastársak, akiket mindenki mindig úgy emlegettet, hogy na ők egymásnak lettek teremtve. Na igen ám, de 5 évvel ezelőtt, mikor Luke még csak 12 éves volt a szeretett apjánál agydaganatot diagnosztizáltak. Nem lehetett megmenteni a férfit. Lassan és szépen távozott el a családja életéből, ami nagyon megviselte őket. Luke kisgyerekként vesztette el a példaképét, a mindig kedves és jószívű anyukája pedig az imádott férjét. Évekkel később jött a képbe a farmer Henk, akit azóta a Luke nevelőapjaként könyveltem el, amióta csak ismertem a fiút. Átlagos fazonnak tűnt, egészen mostanáig.

-Összevesztetek?- találgattam dühösem, hogy mégis mi vette rá a férfit, hogy bántsa a nevelt fiát.

-Olyasmi.-nevetett fel keserűen Luke, mire a szívem majd meg szakadt. Mégis mi történt vele?!

-Mégis mi baja van annak az embernek? Bevolt rúgva vagy mi?-csóváltam a fejem érthetetlenül.

-Nem kell innia ahhoz hogy unalmában behúzzon nekem egyet.-meredt maga elé, miközben a szemében fájdalom csillant, olyasfajta, ami súlyos terhekről árulkodott.

-Ok nélkül tette?

-Henk egy idegbeteg állat, Sel. Ha rossz kedve van, vagy felhúzza magát szereti máson levezetni a...feszültséget.-fejezte ki magát szépen.

-Akkor bánt téged.-értettem meg lesokkolodva- Mégis milyen gyakran fordul ez elő?

-Nem tudom.

-Luke!-szóltam rá, hogy ne hazudjon nekem.

-Olyan hetente. Attól függ milyen kedve van.-felelte gúnyosan, de a hangjában keserűség villant.

-Jesszusom.-szaladt ki a számon- Mióta megy ez így?

-Egy ideje.-közölte, mire inkább nem zaklattam pontosabb válaszért. Az világos lett számomra, hogy Henk tettei már nem most kezdődtek.

-A fenébe Luke! Ez nem mehet így tovább! Miért nem teszel valamit? Anyukád egyáltalán nem is tudja? Vagy hogy...?

-Nem minden fekete és fehér, Sel.-közölte és bár nem bántásnak szánta, mégis egy kicsit rosszul esett.-Anyám nem tud semmit, és nem is fog.-felelte határozottan, mire végleg nem értettem semmit.

-Anyukád nem szeretheti annyira ezt a férfit. Inkább eltűrőd hogy megver!?

-Sel, ez nem ilyen egyszerű. Anyám amellett, hogy szereti ezt a....szóval Henket, szükségünk van rá. Anya így is állandóan dolgozik, ha megtudná ezt az egészet és kirúgná otthonról Henket, akkor jelentős pénzkiesésünk lenne. Akkor anya szerintem hazase járna a munkából.-mondta elgyötrötten, mire azt hittem menten megszakad érte a szívem. Luke volt a lehető legkevésbé önző ember a világon. Az eddig egoistának tűnő srác képes volt az anyukája és a megélhetésük érdekében kibírni, hogy egy barom verje. Ezekre gondolva hatalmas sajnálkozás lett úrrá rajtam. Nem ezt érdemelte Luke!

-Ez...-kerestem a megfelelő szavakat, mikor Luke megelőzött.

-Gáz?-kérdezte szárazon.

-De anyukád hogyan nem veszi észre ezeket?-mutattam az arcán éktelenkedő sebekre.

-Henk különösen figyel arra, hogy ott rúgjon belém, ahol nem látszik.-mutatott a pólója alá-Ma túlságosan be volt gőzölve, ahhoz tudjon erre figyelni. Azért kellett idejönnöm, hogy anya ne lássa meg az arcom.-felelte szégyenlősen.

-Szóval ezért vagy folyton nálunk.-értettem meg, mire hatalmas bűntudat kezdett el mardosni. Hányszor vágtam a fiú fejéhez, hogy miért nem otthon van, hogy miért kell mindig nálunk rontania a levegőt. Egy barom voltam!

-Igen. Ez a ház...az én mentsváram.-suttogta.

-Ránk mindig számíthatsz.-bukott ki belőlem automatikusan, mire Luke végre felemelte a fejét és rám nézett. A szemében ezer érzés kavargott, de egyiket sem tudtam megfejteni.

-Tudom.-felelte mélyen a szemembe meredve, mire nem bírtam tovább. Gondolkodás nélkül oda csúszva a fiú mellé átkaroltam a vállait, egy ölelésbe zárva őt. Éreztem, ahogy Luke minden egyes izma megfeszült az érintésemtől, de aztán szépen lassan elengedte magát és ő is a hátamra tapasztotta a kezét.

-Borzalmas lehet.-suttogtam szorosan ölelve a fiút, akinek számomra elképzelhetetlen dolgokat kellett eltűrnie.

Luke nem szólt egy szót sem, csak egymást ölelve ültünk és hallgattuk a másik lélegzetvételeit. Megakartam nyugtatni a fiút, azt akartam hogy tudja számíthat rám és a családomra. Azt akartam, hogy ne érezze magát sose egyedül. Hogy ezt a súlyos terhet ne kelljen egyedül elviselnie.

Nem tudom meddig ültünk ott, összeölelkezve, de egy idő után idejét éreztem, hogy elhúzódjak tőle. Iszonyat zavarban éreztem magam, egyből melegem lett, és felállva elmenekültem a fiú másfél méteres közeléből.

-Öhm...későre jár. Biztos kimerült vagy, ideje aludni.-közöltem zavaromban, hogy eloszlassam az iménti meghitt pillanatot.

Elég bénán sikerült.

-Hol aludhatok?

-Hát átmehetsz Calum szobájába is, de ott félő, hogy vagy Cal kap szívrohamot, mikor hazaér vagy anya talál rád. Aludhatsz a kanapémon is.-ajánlottam fel, mire Luke bólintott és már rendezkedni is kezdett az én kis kanapémon. Sietve előkerestem neki egy nagyobb párnát és egy takarót.

Hamar elrendezte az új alvóhelyét, így én is bevackolhattam magam a hatalmas ágyamba. A plafont bámulva merengtem el azon, hogy Luke Hemmings most komolyan a szobámban fog aludni! Mik nem vannak...

-Jó éjt Luke!-szóltam oda neki pár perc néma csönd után.

-Jó éjt Sel!-viszonozta, mire halványan elmosolyodtam és hagytam, hogy fáradt szemhéjaim lecsukódjanak, magukkal rántva egy mély álomba.