A hideg fuvallat könnyen érte el, hogy a július végei, augusztus elejei hőségben végig fusson rajtam a már jól ismert, deja vu-t okozó libabőr.

Oh, Barnes.

-Nem, ez... ez nem a telefonszámom. - vettem remegve egy mély levegőt

-Tessék? - ráncolta a szemöldökét értetlenül a komor férfi. 

-Ez nem a mobilom - nyomkodtam a fekete telefont, majd könnyeimet letörölve nyomtam orra alá telefonom, a férfi pedig hunyorogva futotta át a két számot

-Oh, istenem - hűlt el azonnal.

Az arcomat kezeimbe temetve szipogtam egyre hangosabban ahogyan éreztem, hogy leesik szívemről az óriási kő és szépen lassan söpört végig rajtam a megkönnyebbülés.

Barnes keresett. 

Bucky nem tett le rólam. 

Két erős, izmos kart éreztem lassan magam köré fonódni, míg Én sírásomat csillapítva vettem pár mély levegőt. Bucky azonnal magához ölelve nyomott egy apró puszit fejem búbjára. 

-Oh, te jó ég - suttogtam. 

-Natasha azt mondta, letiltottál. - suttogta halk, érces hangján. 

-Hogy tiltottalak volna le? - csaptam mellkasára dühösen, könnyes szemeimmel.

-Nem értek hozzá, öreg vagyok! - hőkölt hátra felháborodottan.

Nagypapa. 

Vagy is, elnézést... Csak egy apuka. 

-Miért nem jöttél? - túrtam két kézzel idegesen a hajamba. - Ha úgy eltaláltál hozzám, hogy nem is saját magad voltál, józanul biztos jobban ment volna! - harsantam rá. -Miért nem jöttél az irodához? - veszekedtem. 

-Azt hittem, nem akarsz látni, Raven! - védte magát azonnal. 

-Hogy ne akarnálak látni? - töröltem meg orromat a zsebemben talált gyűrött zsebkendőmmel. 

-Semmire nem válaszoltál. Semmire! - meredt rám. -Százszor hívtalak legalább egy héten. Tudom, rossz számot, de hívtalak. Te miért nem hívtál? - nézett rám mérgesen. - Te vetettél véget mindennek. Te miért nem hívtál? 

-Azt hittem, nem akarsz látni. - suttogtam halkan. 

-Hogy gondolhatsz ilyet? - meredt rám. 

-Hé, terhes vagyok! - zsörtölődtem sértődötten. -És amúgy is tisztán megkérdeztem, mit akarsz tőlem, és te azt mondtad semmit!

-Nem mondtam ilyet. 

-De, mondtál! - kaptam fel a táskámat dühösen. 

-Nem mondtam! - fordult felém döbbenten. 

-Oké, tényleg nem. De utaltál rá. 

-Nem utaltam rá Raven. - ragadta meg a csuklómat. 

-Bucky, kerek-perec megkérdeztem tőled - néztem komoran a szemeibe. - Hogy akarsz -e engem.  - mondtam komolyan. -És te képtelen voltál válaszolni. Azt hiszem, ez is egy elég megfelelő és árulkodó válasz - akasztottam vállamra a kis táskát, majd elnézést kérve indultam az ajtó fele.

-Most meg hova mész? - indult utánam. 

-Mondjuk, haza. - fújtattam. 

-Na nem, ezt ne - ragadta meg a kezem mérgesen. -Mindig ezt csinálod. 

-Még is mit? - nevettem fel hitetlenül. 

-Elmondod, amit csak szeretnél, rám förmedsz, elküldesz, jól beolvasol, utána mint aki jól végezte dolgát elsétálsz és vissza se nézel! - harsant rám. -Mindig ezt csinálod! 

-Mindig? - képedtem el. 

-Mindig! 

-Nem is ismersz engem, Barnes! - kaptam el a kezem mérgesen. - Talán randiztunk háromszor. Nem ismersz engem!

-De, ismerlek Raven Rainfield jobban, mint a rossz pénzt. - mondta komoran hunyorogva. 

-Megírtunk egy interjút és talán ettünk együtt kétszer. Nem ismersz engem. Háromszor...

-Nem háromszor. - kötött belém. 

-Istenem, az-az éjszaka nem számít! - kiáltottam rá dühösen.

-Nekem igen is számít! - meredt rám. -Nekem számít. Akkor fogant meg a gyermekünk. A babánk, Raven. 

-Nem úgy értettem - meredtem rá dühösen. - Ne forgasd ki a szavaimat.

-Nekem számít. 

-Nem ismerjük egymást, Bucky. 

-Ne hajtogasd ezt. Igen is ismerlek. 

-Te lehet. De én nem téged. - mondtam ki komoran, Ő pedig azonnal elhallgatott. - Számít nekem is az az áprilisi nap. De... - kezdtem. 

-Nem kerestél két hónapig. Nem számít. 

-Őrültség. - nevettem fel hitetlenül. - Tudod mit? - tűrtem el a hajam. - Haza megyek. Lefürdök, eszek... - kezdtem. 

-Nem. Nem mész sehova. - csukta be előttem az ajtót. - Ha veszekedni akarsz, veszekedni fogunk kisasszony. Én bírom akár hetekig is - lépett be elém. - Nem fogsz felültetni. Tudom, hogy vitatkozni akarsz, akkor gyerünk, tessék. Vitatkozz. - nézett rám komoran. 

És egyszerre találtam eszméletlen vonzónak, és idegesítőnek James Buchanan Barnest. 

-Éhes vagyok! Engedj haza! - meredtem rá döbbenten. 

-Hamburger? 

-Nem!  Engedj haza.

-Oké, tehát hamburger. Adj egy percet és mehetünk - kapkodott ruhái után. 

-Barnes, kérlek hagyj - nyöszörögtem hisztisen. -Nincs türelmem ehhez. 

-Nem hagylak. Nem fogok állandóan vitatkozni a gyermekem anyjával - nézett komoran a szemembe, pólóját meggyűrve. - Ma szabad utat kapsz. Annyit veszekszel, amennyit akarsz, de utána egy hangot ne halljak tőled! - szisszent rám. 

-Oké. 

-Oké?

-Oké. 

-Jól van - kapta fel a pólóját. 

-Igen is számít nekem az éjszaka! - harsantam rá. 

-Akkor kerestél volna. 

-Istenem, idegesítő vagy! - kiáltottam rá.

-Te is az vagy. De te terhes vagy. Én magamtól vagyok az. Ráfáztál. - hunyorgott rám. 

-Nem is vagy idegesítő - szúrtam le. 

-Dehát most mondtad! - meredt rám. 

-Beképzelted - fintorogtam rá.   

-Oh, te jó ég Raven, ne nehezítsd meg kérlek - sütötte le a szemeit fájdalmasan. - Nem vagyok még teljesen magamnál. Nem vagyok jól - túrt hosszú hajába

-Akkor még is miért szenvedsz velem? - kérdeztem hitetlenül. 

-Mert nekem tényleg fontos volt. - mondta érces, kiélezett hangon. 

-De nekem is az volt. - mondtam. - És még mindig az - bizonygattam. 

-Oh, istenem.- dünnyögte. -Akkor nem mondanád, hogy nem ismerjük egymást. 

-Dehát így van! - meredtem rá. 

-Tudod, azon az éjszakán mi nem csak lefeküdtünk, Raven - kezdte dühösen. - Fent maradtam veled, hajnali négyig. Fent voltam, és beszélgettem veled. Elmondtam mindent. Egymás mellett feküdtünk, a sötétben a ruhák között és... 

-Bucky, részeg voltam! - kiáltottam rá mérgesen. 

-Tudom! Ez a baj! - meredt rám. 

-Micsoda? - döbbentem le. 

-Te nem azért jöttél el velem, mert akartál. Te nem érezted azt, amit kellett volna. Te nem érezted azt, amit én! Te azért voltál ott, mert részeg voltál, Én pedig nem tudtam, és... - kezdte mérgesen. - A francba. Azért feküdtél le velem, mert részeg voltál Raven. Semmi másért. 

- Ez nem igaz.

-Tudod mennyire megöl a tudat, hogy nem azért voltál velem, mert akartad? - ragadta meg felkarjaimat. - Hogy az egész, egy hülye véletlen? Hogy nem akartál engem? Hogy a családunk, egy figyelmetlenségből jött? - hadart dühösen, ziláltan, míg én halál félelemmel meredtem vissza szemeibe. Nem engedett a szorításából. -Hogy nem vettem észre, hogy részeg vagy? Hogy nem vehettem virágot, nem vihettelek el valahova, hogy nem udvarolhattam, nem voltunk szerelmesek? Te azért feküdtél le velem, mert részeg voltál. Nem azért, mert tényleg igazán éreztél volna bármit is. -engedett el szétcsúszva, remegő hangon, Én pedig döbbenten meredtem vissza szemeibe. A férfi karikás szemei összetörten kémlelték az enyémet. 

Oh, te jó ég. 

-De, akartam - mondtam halkan. - Még az ivás előtt, Én.. - kezdtem. - Bucky, sajnálom. - hebegtem. - De akartam. Nagyon akartam. És éreztem. Mindent egyszerre. - suttogtam. - Még józanon észre vettelek Bucky. Abban a pillanatban, ahogy leültünk Reenah-ékkal a bárszékekre. Láttalak Bucky. - suttogtam halkan, Ő pedig döbbenten kapta fel a fejét.