-Tessék? - kérdeztem elhűlten.

-A háború - ismételte meg biccentve.

-Melyik háború? - nyeltem egy nagyot, kigúvadt szemekkel.

-A második világháborúban voltam katona. - piszkálta poharát.

-Hány éves vagy? - kérdeztem elistelenedett vékony hangon, szinte már sipítva.

-Százhat - mondta halkan, Én pedig takarni sem tudtam már döbbenetemet.

Egyrészről felesleges lett volna, más részről pedig... nem tudtam. Képtelen voltam.

-Jól hallottam, hogy... - ocsúdtam fel egy fél perc után, feszengve.

-Igen. Százhat éves vagyok - dörzsölte meg homlokát, Én pedig továbbra is csak meredten bámultam.

Nem. Ez lehetetlen.

Ez nekem sok. Túl sok.

-Én ezt... - kezdtem remegő hangon. -Micsoda? - kérdeztem kapkodva a levegőt.

-Tényleg semmit nem tudsz rólam? - kérdezte a szemöldökét ráncolva.

-Úristen - támasztottam meg a fejem homlokomnál. -Ne haragudj, én... - kezdtem egy nagyot nyelve.

Százhat. Százhat!

-Hogy a francba? - ocsúdtam fel kissé felháborodottan. - Messze nem nézel ki negyvennek! - hadartam idegesen.

A hormonok...

-Hosszú sztori - ráncolta a szemöldökét.  -Jól vagy? - kérdezte komoran.

-Én... - kezdtem. -Ne haragudj, azt hiszem kell egy pohár víz - kezdtem szedelődzködni.

-Hagyd - fogta meg a kezem. -Hozom. - biccentett a szemembe nézve, Én oedug nagyokat pislogva néztem a szemeibe, de Ő csak felállt és kínosan elsétálva hagyott ott, míg Én azonnal megragadtam a mobilom és gyorsan bekapcsolva írtam egy sms-t Reenahnak és Larisszának, hogy óriási nagy sz*rban vagyok.

-Sajnálom,  hogy lesokkoltalak - rázta a fejét. -Tudhattam volna.

-Nem, Én... -kezdtem, az üveget arrébb tolva. -Ne haragudj. Nem vagyok a legjobb passzban, magánéleti ügyek - legyintettem. -Sajnálom.

-Én sajnálom. Felvezethettem volna szebben is. - rázta a fejét.

-Szóval, százhat - biccentettem.

-Se több, se kevesebb. - biccentett most Ő.

-És mond, van valakid? - tereltem azonnal, de lehet nem volt a legjobb ötlet.

A szemöldöke összeszaladt.

-Nem, nincsen. Egyedülálló vagyok. - nézett rám furán. 

-Sem feleség, sem barátnő...esetleg barát.. - célozgattam.

-Nem! - döbbent le. -Senki. Egyedülálló- bizonygatta.

-És még is miért? - hunyorogtam. 

-Mert nem akarok - pislogott komoran.

-Oh, miért?

-Mert nincs időm - nézett rám kérdőn. 

Még mindig nem írtam semmit.

De túlságosan elszaladt velem a ló. Túlságosan jobban érdekelt a baba jövője mint a munkám. Muszáj volt megtudnom, ki Ő.

-És szerinted ez azért van, mert százhat éves vagy? - kopogtattam tollammal.

-Mond, jól vagy? - kérdezte döbbenten. 

-Tökéletesen.

Ez az interjú egy katasztrófa.

-És mi a hobbid? - dobtam be erőtlenül, kínosan mosolyogva.

-Nincsen - mért végig, mire grimaszolva néztem rá.

Már nem is próbáltam takargatni magam. Az interjú egy bukott ügy volt.

-Tényleg semmi? - meredtem rá. 

-Szeretek olvasni... - kezdte.

-Milyen témában? - kérdeztem hevesen pislogva.

-Történelmi - mondta halkan, Én pedig az arcomat dörzsölve néztem karórámra.

-Értem. - mondtam halkan, Ő pedig az állát dörzsölgetve nézett a szemembe.

-Azt hiszem, jobb ha... - kezdte.

-Nekem most mennem kell - vágtam közbe.

-Oh - szólt döbbenten.

-Köszönöm a beszélgetést - vettem elő a pénztárcámat.

-Hagyja - intett le.

-Nem, meghívom - ráztam a fejem.

-Nem, Én hívlak meg - biccentett.

-Nem- ráncoltam a szemöldökömet.

-De - nézett fel rám értetlenül. 

-Nem! - raktam el dolgaimat.

-Ugyan már, a világ legbénább interjúját adtam le neked, had hívjalak meg - nézett fel rám döbbenten.

-Nem, nem! - vettem elő egy kis aprót. - Az interjú eddig tökéletes volt - raktam az asztalra a pénzt. -Nagyon jó alany vagy. - néztem a szemeibe, mire felvonta szemöldökét.  -Tényleg, James - fogtam meg a vállát. -Még jelentkezem. Én...Csak most... - kezdtem. -Mennem kell. - bólogattam hevesen. -Keresni foglak! - dugtam el táskámban a noteszt.

-Had hívjalak meg! - erősködött.

-Nem! - siettem el, Ő pedig döbbenten utánam meredve nézte, ahogyan szinte kifutok a kávézó kis ajtaján.

A gyermekem apja százhat éves! Te jó ég! Lefeküdtem egy olyan emberrel, aki még a háborúban is védte az országunkat. Jesszusom, Ő egy veterán? Katona? Egy olyan emberrel háltam, aki a frontvonalon küzdött akkor, amikor még csak a szüleim sem voltak képben!

-Százhat? - döbbent le Reenah egy üveg sörrel a kezében.

-Százhat - biccentettem szinte elfehéredve.

-Lehetetlen - kapkodta a fejét Larissza.

-Nem, nem az. Tényleg annyi - suttogtam halkan. 

-Száz... -kezdte kiakadva Reenah.

-Igen! - szóltam közbe élesen.

-Messze nem néz ki annyinak - bólogatott Larissza.

-Én is ezt mondtam neki - szipogtam. -Na meg, hogy akar -e családot, mi a hobbija, van e felesége, akar e feleséget, miért nincs... - soroltam.

-Te jó ég. Letámadtad - szólt Larissza.

-Le. Durván.  - biccentettem kimerülten. -A francba.

-Legalább tudod, hogy biztosan elég érett - veregette a vállamat Reenah.

-Nem mondtam el neki - ráztam a fejem. -Nem tudtam megtenni.

-Ezek után? Nem csodálom. - horkant fel a nő, Larissza pedig a hátamat simogatva bíztatott mosolyogva.

-Még mindig megkeresheted.

-Kétlem, hogy válaszolni fog - meredtem magam elé a lányokkal. -Úgy viselkedtem, mint egy őrült - suttogtam.

-Annyira nem...

-Olyan amatőr voltam! A munkájáról, ami miatt felkerestem, semmit nem kérdeztem! -akadtam ki magamon. -Ilyet egy jó szakmabeli nem csinál.

-Hé, a magzat amit a szíved alatt hordasz az övé - állt elém Reenah. -Jogod van egy kicsit őrültnek lenni - bíztatott. -És biztos vagyok benne, hogy válaszol. Maximum azért, mert azt hiszi letraumatizált téged.

-A francba, hogy mondjam el neki? - néztem fel rájuk megtörten, könnyektől fátyolos szemekkel. -Kisbabánk lesz.

-Hogy lehetséges ez egyáltalán? - kérdezte Reenah.

-Nem tudom - szipogtam.

-Ez nem normális - rázta a fejét. 

-Írjunk neki - biccentett Larissza. -Gyere, itt a laptopom, jelentkezz be.

-Még is mit írjak? - ráztam a fejem elkeseredetten, de egy kis idő után Reenah, Larissza és Én összefogva fogalmaztunk meg egy e-mailt, amiben újra megkérem az interjúra, ha beleegyezik.