Remegő kezekkel forgattam a tollat ujjaim között.

Ez lehetetlen.

Nem fogom tudni megtenni.

Oldalra pillantottam. Reenah hevesen gépelt még most is.

Gondolom előléptetést akar.

...És ezért képes bármit megtenni. Még a legalacsonyabb övönaluli dolgokat is.

Egyszerre feszélyesztetve is éreztem magam. Tudja, hogy ki a gyermekem apja. De Deborah nem. Viszont a göndör nő, bármit megtenne, hogy megtudja.

Ha az az infó nem tőlem van, akkor talán mégjobban. 

Reenah bármelyik percben úgy dönthet, hogy a sarokba szorít, vagy ha ahhoz nincs kedve, akár csak elmondja Deborahnak.

A gondolatmenetemet a telefonom rezgése zavarta meg - de csak lehalkítva a mobilomat meredtem a Katona képére.

Nekem ez így most nem megy. Bucky azonnal levágná, hogy valami történt, amit nem hagyhatok, mert csak feláldozná magát és kiadná az összes kis sérelmét, hogy közöljem le ahova akarjam.

A telefpn elsötétült, Bucky lerakta.

11:58 volt. Gondolom az ebédszünetem miatt hívott.

A homlokomat dörzsöltem. 

-Mi az, üröm az örömben? - lépett mellém Larissza, már napszemüvegét arcára rakva.

Gondterhelten néztem fel, valószínűleg egészen nyúzott arccal, hiszen a Nő döbbenten ült le mellém.

-Jesszus, Raven, mi a baj? - fogta meg a kezem azonnal.

-Oh, te jó ég. - állt meg a barátnőm a sétálásban.

-És ez nem minden. Hogy még is mit kezdek Starkkal... - álltam meg Én is.

-Stark a legkevesebb gondod jelenleg. - kapott a fejéhez. -Hogy lehet Deborah ekkora...

-Igaza van, Lar. Nekem a munkámat kéne végeznem. - tűrtem el a hajam.

-De nem zsarolhat!

-Csak... Reenah minden másodpercben ugrásra kész. - sétáltam tovább.

-Megverjem? Megverem, Raven. Nem tudok boxolni, de sok meccset nézek, tudok ezt-azt.

Felnevettem.

-Az lehet jól jönne, de nem. - szürcsöltem a "zöld dzsúz" nevezetű poharam tartalmát. Egészen iható volt.

-Oh, Te jó ég Raven.

-Én is ezt mondom.

-De ne zárd ki Barnest. - ragadta meg a kezem.

-Nem tudok mit csinálni.  - ráztam a fejem. -Azonnal levágja, hogy van valami.

-Dehát akkor mond el neki!

-Nem lehet. Feláldozza magát. Nem.. Nem tudom megtenni Larissza. A gyerekeim apja.

-Szereted?

Meglepődtem. Csendben néztem a barátnőmre, aki bár kissé szomorkásan, de elmosolyodott.

-Nem tudom, de az biztos, hogy nem tudom megtenni.

-De ne zárd ki. Írj neki egy sms-t vagy valami. Ahogy ismerem, már most szét veti az ideg. - nézett a karórájára. - Pedig csak egy órája jöttünk ki.

-Valamit kezdenem kell Starkkal. - ráztam a fejem.

-Ő könnyű lesz. Imád téged.  - legyintett.

-Honnan veszed? - ráncoltam a szemöldökömet.

-Emlékeztesselek, hogy még az elején aláiratott mindenkivel egy szerződést, hogy csak nekünk adhatnak interjút? Pontosabban neked? Úgy... Az egész épületével? - magyarázott, Én pedig felnevettem.

-Ah, Őrült.

-Ja, és emlékeztesselek, hogy a férjedként kísért be, amikor... - kezdte.

-Jó, jó, értem... - hallgattattam el, majd lazán tovább sétálva kezdett el mesélni a napjáról, amiért jelenleg nem is lehettem volna hálásabb.

Otthon voltam. A kanapémon kuporogtam, már sötét volt - ami a nyári időszakban nagy szó. Csak a gyertya világított be mindent aprócska nappalimban.

A telefonom forgattam ujjaim között.

Késő volt már. 

Vaciláltam.

Nagyon, de nagyon vaciláltam.

A hajamat eltűrtem, aztán feloldottam a mobilt.

Nem tudom, miért voltak ekkora gátlások bennem, de fizikailag rosszul éreztem magam.

A kontaktot bepötyögve vettem egy mély levegőt, majd a fülemhez emelve a telefont bámultam a gyertyának a lángját.

-Haló? - hallottam a férfi érces hangját.

-Stark? - kérdeztem.

-Raven? Te vagy? - hallottam a morajlást. -Minden rendben? Valami baj van? - záporozott el azonnal.

-Stark, segítened kell.