Csütörtök van. 

Este, tizenegy óra fele járhattunk. 

Bucky pulcsijában, a hasamat simogatva ültem a kényelmetlen ágyon, egy hosszú melegítő nadrágban, ami szintén Buckyé volt. 

A szobája ugyan olyan szürke, és sötét volt, mint az Ő kisugárzása. És eszméletlen sok fegyver volt, a szekrényben, a polcokon, a falra rögzítve... Mindenütt. 

Már elköszöntem a többiektől. De nem tudtam aludni. 

Deborah nem bánta a szabadságom, mivel elsőként fejeztem be a cikket, úgy sem lett volna semmi másabb dolgom a következő - szombati gyűlésig. Arra bemegyek, de addig itt, a Bosszúállók tornyában, pontosabban James Buchanan Barnes szobájában és utálatos ágyában töltöttem el a napot.

Mérges voltam. Nagyon, de nagyon mérges voltam. 

És ez nem jött jól, amikor a kinti csendben halk léptek ütötték fel a fülemet. 

Bár hevesen vert a szívem, még sem tudtam kiverni a fejemből azt, hogy hogyan hagyhatott egyedül így szó nélkül, amikor a küldetés alatt bármikor meghalhatott volna. Gyerekünk lesz, az istenért!

A bakancs különös, de halk nyikorgása, a bőrkabát súrlódása... 

A kilincs lassan, halkan jelezte, hogy a megérzésem százszázalékos volt.

Bucky hazaért.

A lélegzetemet visszatartva keltem fel azonnal az ágyról, könnyes szemekkel. 

A férfi halkan belépve a szobába torpant meg. Eszméletlen helyes volt.

-Raven? - hatolt a levegőbe érces hangja. - Te meg még is hogyan kerülsz... - kezdte, de tenyerem sajnos túl gyorsan csattant arcán, könnyeim pedig azonnal záporozni kezdtek. 

-Te... - kezdtem dühösen, a férfi pedig döbbenten tapasztotta tenyerét az égő területre. 

Szemei kikerekedtek, és csak akkor vettem észre, szája sarka fel volt repedve, bőre mindenhol koszos volt, haja kócos... Döbbenettel nézett szemembe, míg Én előtte állva zokogtam. 

-Hogy tehetted ezt? - kérdeztem halkan, remegő hangon. 

-Dehát... - kezdte. Hebegett. Zavart volt. -Mit csináltam?

-Eltűntél! -löktem rajta egyet. 

-Állj meg Raven, mi a baj? - suttogta döbbenten. 

-Mentőt kellett hozzám hívni - suttogtam, Ő pedig elhűlten nézett végig rajtam. 

-Ugye nem... -kezdte. - Ugye.. - kezdte. 

-Tudnád, ha felvetted volna a telefonod - temettem tenyereimbe arcom. 

-Raven, a baba... - kérdezte remegő hangon. 

-Jól van. - sírtam. 

-Akkor még is mi a baj? - húzta el kezeimet arcom elől. - Miért sírsz? - tűrte el hajam. 

-Eltűntél, a francba, Barnes! -harsantam rá. 

-Nem tűntem el, itt vagyok! - meredt rám. 

-Azt hittem, megléptél, azt hittem, meghaltál! - ragadtam meg arcát.

-Oroszországban voltam, Én.. Uram Isten - kapott arcához Ő is döbbenten. -Kórházba kellett vinni téged? - kapkodta ijedt tekintetét. 

-Igen - szipogtam. -Azt hittem halott vagy!

-Mi a fene történt? - ragadott meg engem, Én pedig kezeimbe fúrva arcomat hagytam, hogy magához öleljen. 

A férfi ölében ülve nyomkodtam a kis üvegcse betadinba a fülpiszkálót. 

-Nagyon fáj? - suttogtam, száján lévő kis sebre érintve a sárgás folyadékot. 

-Nem - morrant fel. - Nem érzem. 

-Lehet előtte le kellett volna zuhanyoznod - néztem végig rajta. - Csak le fogod mosni. 

-Nem érdekel - dünnyögte. 

-Haragszol rám? - kérdeztem óvatosan. 

-Miért haragundék? - kérdezte rekedtes hangján, végre rám emelve tekintetét. 

-Mert kiborultam. - suttogtam. -És mert megütöttelek.

-Megérdemeltem - morgott. 

-Biztos nem fáj? - kerestem aggódóan tekintetét. 

-Biztosan. - vett egy mély levegőt. -Mióta vagy itt? - kérdezte. 

-Szerdán jöttem. Stark azonnal ide hozott - suttogtam. 

-Nem tudom milyen nap van - horkant fel. 

-Csütörtök - nyeltem egy nagyot. -Vagy is... - néztem az órára. -Péntek. 

-Miért mindig éjjel vagyunk együtt - ráncolta a szemöldökét. 

-Nem tudom, ez egy nagyon jó kérdés. 

-Sajnálom - sütötte le a szemeit. 

-Még is mit?

-Hogy itt hagytalak. - mondta. -És nem szóltam. 

-Azt hittem... - kezdtem.

-Tudom, mit hittél. Sajnálom. - mondta rekedtes hangon, Én pedig szemeit kémlelve ráztam meg a fejem. 

-Semmi gond. 

-Jobban vagy azóta? - simította fém kezét derekamra. 

-Valamivel igen. Már nem fáj - biccentettem, Ő pedig bűnbánóan hunyta le szemeit. 

-A francba Rainfield. Borzasztó ember vagyok. 

-Nem vagy az James -ápolgattam kis vágásait arcán.

-Itt hagytam a terhes... - kezdte de megakadt, így lélegzetemet visszafojtva vártam, hogy hogy fejezi be. 

Barátnőmet?

Ismerősömet? 

Gyermekem anyját?

-Itt hagytalak. - fejezte be, Én pedig egy sóhajt elejtve tettem le a kis üvegcsét. 

-Megesik. Véletlen volt, nem igaz? -mosolyogtam rá. 

-Szólhattam volna, Én... - kezdte. - Nem is tudom, mit gondoltam. Nem tudtam, hogy ez számít neked. Nem tutam, hogy ez... fontos lehet. 

-Megértem. 

-Ne haragudj. 

-Nem haragszom - bólintottam. 

-Biztosan? - nézett rám aggódóan. 

-Biztosan. 

-Annyira sajnálom - fogta meg mostmár két kézzel derekam. - Bocsáss meg. - suttogta remegő hangon. - Többet nem megyek el. 

-Bucky, ez a munkád. - mosolyogtam. 

-Nem érdekel - rázta a fejét. -Gyerekünk lesz. 

-Nem lesz többet ilyen - biztosítottam. -Nyugodtan mehetsz. 

-Nem akarok Raven - szorított egy picit derekam fogásán, hogy tényleg rá figyeljek, hiszen eddig is tekintetem kereste. - Annyira sajnálom. 

-Bucky, nem kell bocsánatot kérned -fogtam meg vállát. 

-De, kell. 

-Nem kell - ráztam a fejem. -Minden rendben. Csak... Megijedtem - rebegtettem pilláim. 

-Annyira sajnálom - ismételte meg, Én pedig magamhoz ölelve engedtem ki egy mély sóhajt, míg Ő bocsánatomért esedezve szorított magához. 

-Raven - kezdte a sötétben. 

-Miért nem alszol? - kérdeztem rekedtes hangon, a takarót mégjobban magamhoz ölelve. - Aludj Buck - paskoltam meg a sötétben, félálomban. 

-Értem még sosem aggódott senki. - mondta ki komor hangon, Én pedig fáradtan, de döbbenten emeltem fel a fejem. 

-Tessék? - kérdeztem suttogva. 

-Értem... Nem szoktak aggódni. Én nem az az ember vagyok. - mondta rekedtes, érces hangján. -És te aggódtál értem. - suttogta, Én pedig a fém karját átölelve bújtam hozzá a takaró melege alatt. 

-Aludj, Buck. Aludj.