-Igen, igen és igen! - csapta a mappát az asztalra Deborah. -Igen!

Az irodában feszengve ültem.

Egy szürke szoknya volt rajtam, fehér fodros-bodros blúzzal. Hullámos hajam kiengedtem.

-Tökéletes.  Egyszerűen... - kezdte. -Hogy szereztél meg ennyi információt, ilyen kis idő alatt? - meredt rám csodától, boldogságtól csillogó szemekkel.

Terhes vagyok.

Tőle!

-Bucky, azaz James nagyon együttműködő volt - bólogattam hevesen. -Könnyen lehetett vele... összhangra találni. - köszörültem meg a torkomat.

Deborah irodája felettébb barátságos hangulatot sugárzott. Barack és krém színű falak váltakoztak, a nap extrém világosan virított befelé. Ő volt az egyetlen, akinek külön kis elzárt helye volt a mi nagy, sivár termünkhöz képest.
Virágok és növények lepték el a főnöknő irodáját. Falain különböző, aranykeretben feszülő feminista célszövegek. Minden és ismétlem minden egyes kis tartozéka rose gold színben pompázott. A laptopja, a tollai, a kis tolltartója, az egérpadja, a szőnyeg... még a függönye is.

Ő ma egy zöld kosztümben feszült előttem.

-Tökéletes az interjú, Raven - dőlt az asztalának. -Egyszerűen csodálatos.  Soha nem olvastam tőled még ilyet - lapozgatta a vázlatom.

-Ez még csak a vázlat.

-Hogy sikerült ez ilyen érzelmesre? - áradozott.

Hát, terhes vagyok.

-Én... megpróbáltam minden tőlem telhetőt belevinni - bólogattam. -James nagyon szomorú múlttal rendelkezik.

-Múlt? - kapta fel a fejét.  -Itt csak a jelenéről írsz.

-Ez volt a cikk témája -ráncoltam a szemöldökömet. 

-Nem... feltétlen.

Na nem.

Nem, nem, nem!

-Deborah, nem! - kaptam ki a kezéből a lapjaimat. -Nem adom el egy szomorú leszerelt katona traumáját.

-Azzal megelőzzük a...

-Nekem nem ér meg ennyi pénzt. - ráztam a fejem. - A jelent kérted. És én meghoztam. - lebegtettem az orra előtt. 

-Beszélünk még erről -ült le rosegold (!) bőr gurulós székébe.

-Ahogy akarod. - szitkozódtam feszülten, elhagyva a nő irodáját. 

Nem fogunk.

A lábamat fájlalva a magassarkúmban tipegtem el az asztalomig, leszórva minden papírt a kezemből.

-Nem tetszett neki? - kérdezte Larissza aggódóan.

-De, de... csak többet akar - ráztam a fejem. - Azt akarja, hogy kutakodjak a múltjában. -temettem kezeimbe arcom.

-Amit te nem akarsz - mondta ki helyettem.

-Így is elég komplikált közöttünk a dolog, nem akarom még jobban elidegeníteni - kattintgattam az egeremen, számat rágcsálva.

-Elvégre... - nézett körbe.  -Kisbabátok lesz - suttogta felém hajolva.

Gondolkodtam. Sokat, nagyon sokat gondolkodtam.

-Nem tudom, hogy... megtartsam e - vallottam be, mire barátnőm bár érthetően, de ledöbbent.

-Micsoda? - sipított fel azonnal.

-Shht!! - csittegtem rá szeszélyesen, mivel a kis kirohanása egyenesen ránk szegezett néhány nem kívánatos szempárt.

-Te megőrültél? - ragadta meg felkarom, maga elé húzva a székkel együtt,  hogy teljesen neki szentelhessem a figyelmem.

-Nem tudom, én... nem tudom! - hebegtem. -Olyan... hirtelen jött az egész, és bár nagyon rendes ember... - kezdtem. - Ez a baba nem egy szerelem gyerek.

-Az lehet, de ettől függetlenül élhet még nagyobb szeretetben, mint bármelyik másik baba! - magyarázta.

-Nem tudom, Larissza. Olyan komplikált ez a helyzet.

-Tudom, hogy az drágám, de... kérlek gondold át - fogta meg bátorítóan a két vállam.

-Ő nem tudja még. Hogy vacilálok.

-Mond el neki. Kérlek. 

-Megpróbálom - ráztam a fejem stresszelve. - A francba, szabira kéne mennem.

-Minden döntésedben támogatlak - veregette meg vállam óvatosan. -Nem jó a stresszes környezet. Maradj otthon.

-A francba. - sóhajtottam.

-Sőt, ami azt illeti... - kezdte, majd a hátam mögé bökött. -Azt hiszem, vendéged van. - mondta, Én pedig a szemöldökömet ráncolva fordultam meg a kis gurulós, rozoga székkel együtt, csak azért, hogy az üveg ajtón túl, egyenesen befelé hunyorgó férfit véljem felfedezni.

-Oh, te jó ég, ez megőrült! - kaptam a szám elé a kezem döbbenten.

-Az biztos! - dőlt hátra szórakozottan Larissza, míg a férfi a kesztyűbe bújtatott fém kezével nyúlt a kilincs felé.

Semmi esélyt nem hagytam neki, azonnal elrugaszkodtam a székből és kapkodtam magassarkús lépteimet az ajtó felé. Mellkasára tapasztva kezeimet toltam ki azonnal, becsukva magunk után az üveg ajtót.

-Mit keresel itt? - húztam el az üveg elől a férfit.

A folyosó takarásában megbújva tapadtam a hideg kőfalhoz, míg Ő végig nézve rajtam tárta ki a karjait.

-Hé, végre látlak és tudom, hogy élsz - szorongatta a zacskót gúnyosan.

Megint komor volt.

-Miért jöttél, Bucky? - néztem rá sziporkázó szemekkel.

-A tegnapi után igazán visszahívhattál volna. Kereken 58-szor kerestelek az ebéd óta - nézett rám morgósan.

-Direkt nem veszem fel! - csaptam mellkasára. -Nem jöhetsz ide csak úgy - mutattam az irodára. -Bucky, dolgoznom kell. Nem érek rá.

-Nem hagysz más választást. - nyomta a kezembe zacskóját dünnyögve. -Remélem nem vagy allergiás.

-Mi a... - kezdtem forrongva, és emeltem ki a pékséges zacskóból a croissantot, ami szendvicsnek volt sütve. Volt benne sajt, paradicsom, sonka, avokádó.... minden földi jó.

-És ha édeset kívánsz - húzta elő a farzsebéből a protein szeletet, Én pedig döbbenten kaptam szemeimet övébe.

-Mond, miért csinálod ezt? - kérdeztem halkan. 

-Nem szereted? - meredt rám unottan.

-De, de, nagyon is szeretem, Én csak... - kezdtem.

-Akkor jó étvágyat. - biccentett. -Majd keress... - veregette meg bátorítóan a vállam, elindulva lefele a lépcsőn,  Én pedig fájó szívvel fordultam utána.

-Bucky... - kezdtem.

A férfi komor tekintettel fordult vissza, enyhén hunyorítva.

-Fél óra múlva ebédszünetem van. Nem szeretnél... - kezdtem, karórámra nézve.

-Nem tudok. Starkkal kell lennem.

-Rendben.

Megfordultam, és már vissza is indultam, de megakadtam.

Nem tehetem ezt vele.

-Bucky, beszélnünk kell - szólaltam fel, a férfi pedig zsebre dugott kezeivel, szemöldökét ráncolva fordult meg.

Helyes volt. Nagyon is helyes.

-Igen? - nézett fel rám szürkés, bajlós szemeivel.

És nem ment.

Nem tudtam neki elmondani.

Nem arról volt szó, hogy ne akartam volna ezt a babát, hiszen még is... Egy kisbaba.

De még is, annyira bizonytalan voltam magamban, annyira szükségem lett volna egy erős löketre, hogy belemenjek, és én még sem tudtam, hogy megtartsam -e, vagy sem....

De nem tudtam neki elmondani. Képtelen voltam rá. Egyszerűen... nem ment.

-Azt akarják, hogy írjak a múltadról - böktem ki ami először eszembe jutott, lejjebb lépve azt a két lépcsőfokot, amit haladt.

-Milyen... - kezdte.

-A szomorú, nem beszélünk róla múltadról. - köszörültem meg a torkomat. -Azt mondtam, nem akarom - ráztam a fejem. -Hogy nem írom meg.

-Köszönöm - mért végig összefutott szemöldökkel.

-Mindent tudni akarnak. A katonaság, háború, fém kar... - soroltam.

-Hát az nem jó. - fogta szűkszavúra.

-Csak... gondoltam szólok. - biccentettem. -Vigyázz, kinek beszélsz. - néztem mélyen szemeibe, Ő pedig egy apró köszönöm, és sok-sok hosszas csendben elöltött másodperc után fordult meg és haladt le az emeletről.