-Hé, rég hallottam felőled. - dugtam a kulcsot a zárba,  vállam és fülem közé szorítva a telefont. - Na jó, két napja, hogy elhoztál, de akkor is. Jó lenne összefutni. Ezer, meg ezer mesélni valóm van - léptem be az ajtón. -Hívj vissza. - köszöntem el, igazából a hangpostától.

A táskámat ledobtam cipőim mellé, vékony szövetkabátomat pedig felakasztva tűrtem el a hajam.

A villanyt feloltva fordultam nappalim felé, azonnal egy vérfagyasztó sikolyt elejtve, amikor is a férfi bár nem válaszolt a hívásomra - előttem állt.

Először iszonyú mérget éreztem, aztán.. valahogy mégsem.

-Bucky! - kaptam a mellkasomhoz.

-Bocsánat.  - nézett zavartan. -Azt hittem...

-Istenem el se kezd - rántottam le tarkójánál fogva, így az eddig kezében tartott dobozt a kanapéra ejtette, fém kezével szinte már erőszakosan, de szorosan magához ölelt.

- Oh. - mormogta ajkaimra.

-Épp most hívtalak. - suttogtam.

-Akkor örülök, hogy jöttem. 

-Ide ilyen könnyű bejutni? - forgolódtam zavartan.

-Szerinted miért ragaszkodom ahhoz, hogy nálam legyél? - ráncolta a szemöldökét. 

Sértetten néztem rá.

-Hű. Szóval béna a lakásom.

-Nem, csak a zárad. - simította meg a fenekem.

-El sem hiszed, mi történt velem - indultam a konyhába, Ő pedig komoly tekintetével fordult felém.

És... megint.

Megint ott állt, egy másodpercre sem lazult volna el - ami egyszerre zavart és okozott melegséget a mellkasomban, hiszen tudtam, hogy azért, mert védeni akar (mondjuk mitől?) és ugrásra készen áll.

Állkapcsa megfeszült, tekintete olyan perzselő, haja kócos...

A szemöldöke pedig...

..Felrepedt?

-Barnes mi történt? - kaptam ijedten oda azonnal.

A férfi elhúzta a fejét.

-Semmiség.

Zavart tekintettel léptem hátra azonnal.

A férfit már a konyhai fényben jobban szemügyre véve néztem végig rajta.

Bakancsa piszkos, nyúzott, arca szinte beesett, a szemöldöke felrepedve, öklei pedig... Ha nem lett volna eszméletlenül vonzó, azt mondtam volna, hogy borzalmasan nézett ki.

Viseltes volt, de még így is...

Oh, istenem.

-Bucky, jól vagy? - kérdeztem.

-Persze.

Döbbenten néztem rá.

Képes a szemembe hazudni?

Látszott nyúzott tekintetén, hogy nagyon nem akarja ezt.

Én pedig... nem akartam zavarni.

Úgy hogy, megpróbáltam egy mentsvárért kapaszkodni.

-Figyelj Buck, hosszú napom volt. Mi lenne, ha elhalasztanánk a mait. - indultam meg a bejárati ajtó fele.

A férfi felmorranva kapott orrnyergéhez.

-Tudod, sok a dolgom, Stark cikke, még főznöm is kell, tudod... - hebegtem, de mindegy volt.

A kilincset megragadva nyitottam ki a bejárati ajtót, ezzel is úgymond kipaterolva a férfit a házból.

-Komolyan, Raven? - nézett rám unottan. -Azt mondtad, mesélni... - kezdte.

-Az tud várni. -legyintettem, zavartan felnevetve. -Jó éjt!

-Nem megyek el. - nézett rám értetlenül. 

-Tényleg sok a dolgom.

-Én ráérek.

- Örülök, de én nem. Majd holnap hívlak.

-Oh, arról vagy híres. Azután pedig nem hallok felőled nagyjából... három hétig.

Döbbenten néztem rá.

-Komolyan azért akarsz elküldeni, mert úgy gondolod...

-Nem Barnes, azért mert a szemembe hazudtál, kettő látszik rajtad, hogy nem vagy jól. - vágtam a szavába azonnal.

A férfi meglepetten akadt meg, de félig elmosolyodott.

-Igazán?

-Szerinted hülye vagyok, vagy vak? - biccentettem oldalra a fejem.

-Van egy kis dráma. Semmi több. - lépett elém. - Csak... dolgozom.

-Akkor mit keresel itt? Legutóbb, amikor harcolni kellett, igazán eltűntél a föld felszínéről. - meredtem fel rá, kissé idegesen.

-Imádlak. -mondta. -És imádom, amikor mérges vagy. - húzott magához.

-Én pedig utálom, hogy nem mondasz el semmit. - vágtam hozzá.

-Dolgozom rajta. - adott egy csókot. -Sajnálom.

-Jól vagy? - kérdeztem újra, arcát magam felé fordítva. -Csúnya seb.

-Megmaradok. - cirógatta a hátamat.

-Gyere, lekezelem. - húztam magam után, Ő pedig bevágva a bejárati ajtót engedte, hogy magammal rángassam.

-Ez fáj? - törölgettem át a sebet, már az ölében ülve.

-Nem.

-Nyugodtan elmondhatod. -szóltam, miután kissé elhúzta a fejét.

-Raven, nem.

Mérgesen forgattam meg a szemeimet.

-Mit akartál mondani? - csúsztatta farzsebeimbe kezeit. -Amikor... Amikor bejöttél.

-Semmi fontosat. - suttogtam. - Tényleg csúnya a seb, Bucky. Nagyon mély - vizslattam.

-Raven! - szólt rám.

-Aggódok érted, Barnes! - szóltam rá.

-De nem kell! - tolt el, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

-Ezt fogod csinálni örök életünk végéig? - néztem rá kérdőn.

-Nem vagyok hozzá szokva - magyarázkodott.

-Hát akkor ideje lesz. - dünnyögtem.

-Te nő - markolta meg a csípőmet felszisszenve.

-Ez velem jár. Ha engem akarsz, akkor elfogadod, hogy valaki törődik veled. Ja, és persze el kell mondanod...

-Hallgass, Raven - húzott magához, egy óvatos csókot nyomva ajkaimra, Én pedig a férfi tarkóját megragadva viszonoztam a csókjait.