-Basszus, de jó illata van - toporogtam magassarkúmban. 

-Megfelel, hölgyem? - mutatott a kajálda felé. 

-Ez.. Ez több mint megfelel - ragadtam meg kistáskám. - Egyszerűen... Isten vagy - fordultam felé. 

-Mondtam, hogy jönnöd kell. 

-Sajnálom, éhes vagyok - vallottam be. 

-Tudom, Raven - ölelt át a vállamnál, Én pedig egy jó mély levegőt véve szívtam be a sültkrumpli mennyei illatát. 

Egy hamburgerezőben voltunk. Régimódi, retro, piros bőrülésekkel és házi milkshakekkel, házi szószokkal. 

Retro, mint Barnes. Barnes és a sötét világa.

-Oh anyám.  - léptem be csillogó szemekkel. -Ez a hely a mennyország. Mindig ide jársz? - sandítottam rá.

-Többnyire. Itt békén hagynak az emberek.

-Értem.

-Mikorra kell visszaérned? - nyomta a kezembe az étlapot.

-Még egy óra - legyintettem. -Amúgy sem haladok valami jól. 

-Nem megy az interjú? - rakta le táskámat. 

Belém látott azonnal.

-Szépen fogalmazva, nem.

-Miért, mi a baj? - ráncolta a szemöldökét. - Ha gondolod, újra csiná... -kezdte. 

-Nem, nem, nem! - kaptam a keze után azonnal. -Nem magával az interjúval van a baj, te nagyon is jól szerepeltél, csak... - kezdtem. 

-Igen?

-Nem tudom. Nem megy. Nem tudok figyelni. Elkalandozok, mást csinálok, halogatom, beírom, kitörlöm, aztán beírom... - hadartam. -Máson agyalok. 

-És mi jár a fejedben? - kérdezte mindent sejtve.

-Te. - dörzsöltem meg a homlokom. - Te és a baba - vallottam be, Ő pedig kínosan megköszörülve a torkát nézett rám. 

-Figyelj, Raven...

-Kérlek ne beszéljünk róla - néztem rá fáradtan.

-De...

-Csak ebben az egy órában ne - mondtam. - Csak amíg megebédelünk. Kérlek? 

-Rendben, ahogy akarod - kortyolt hideg sörébe, míg Én őszilevemet kiöntve magamnak vettem egy mély levegőt. 

-Szóval - vettem ki a hurkapálcikát az óriási burgerből. 

-Szóval... - kezdte. - Halljam. Látom, hogy valami ki akar bukni belőled.

-Oh istenem, de finom - olvadtam el a piros bőrülésen. 

-Jó étvágyat. - somolygott egyfajta gúnyos, de még is, igazi mosollyal.

-Azt hiszem, ez kell a boldog élethez - néztem rá komolyan, majd elhallgattam. 

-Na mi van, Raven?

-Mesélj magadról. - motyogtam teli szájjal. 

-Az interjú nem volt elég? - dünnyögte.

-Ha az ember több mint száz évet él, nem tudja magát kifejezni egy felületes interjúban - töröltem meg a számat. 

-Nem olyan izgalmas mint te azt hiszed. - könyökölt az asztalra, tartva a szemkontaktust.

-Bucky, több mint száz éve a földön vagy, és azt mondod, semmi izgalmas nincs az életedben? - meredtem rá. 

-Gyerekem lesz - dobta be, mire a szemeimet forgatva csíptem pár szálat a sültkrumpliból. 

-Más. Valami... Bármi. 

-Semmim sincsen. 

-Ez egy olcsó hazugság- ráztam a fejem. - Mire vársz? - biccentettem hagymakarikái felé. 

-Otthon eszek. 

-Micsoda? - ráncoltam a szemöldököm. - Miért? 

A férfi unottan emelte fel bőrkesztyűs kezeit. 

-Senkit nem érdekel a fém kezed itt. - ráztam a fejem.  

-Nem probléma. 

-Egyél kesztyűben. 

-Koszos lesz. 

-Vedd le. 

-Nem akarom. 

-Egyél evőeszközzel. 

-Ki eszik hagymakarikákat késsel és villával? -nézett rám unottan.

-Ki rendel kaját, hogy haza vigye? - fintorogtam rá. 

-Minden harmadik ember. - biccentett. 

-Ki fog hűlni! - nyaggattam. 

-Egyél, te nő. 

-Egyél te férfi! - meredtem rá. 

-Istenem, de nehéz eset vagy - mormogott, majd fél kezéről levéve a kesztyűt harapott mérgesen a hagymakarikába. - Jobb már? - harsant rám teli szájjal, Én pedig mosolyogva toltam közénk a sültkrumplis kosárkát. 

-Most pedig, visszatérve rád. 

-Jaj, ne. 

-Mesélj!

-Nem tudok mit, értsd meg! - meredt rám.

-Oké, azt már tudom, hogy türelmetlen vagy. 

-Nem vagyok türelmetlen. Nem szeretem, ha zaklatnak. Egyszerű ember vagyok. 

-Nem vagy egyszerű ember, azt elhiheted. 

-Nem szeretem, ha kutakodni akarnak bennem.

-Gyermekünk lesz. 

-Akkor beszéljünk rólad. - mért végig, biccentve felém.

-Nem bújsz ki a kérdésem elől. 

-Nem kérdeztél. 

-Kérdezzek? - mártottam a burgeremből kifolyó szószba egy szál krumplit. 

-Kérdezz Raven. - adta meg magát.

-Miért ott laksz a Bosszúállóknál? - nyammogtam.

-Feladtam a lakásom, amikor egyre több baj lett a városban. Így könnyebb. 

- Szereted a munkád? - loptam egy karikát, és téptem le cserébe egy kicsi darabot az én ételemből. 

-Nem. 

-Hogyhogy nem? - nyaltam le az ujjamat. 

-Ha csinálnom is kell valamit, az azt jelenti, hogy valami nagyon rossz dolog történik - rázta meg hanyagul a vállát.

-Érdekes világnézet - mértem végig. -Igazad lehet.

-Mondtam, hogy egyszerű vagyok. 

-Még mindig tiltakozom. 

-Van egy érzésem, hogy te mindenre. 

-Talán.

-Biztos. 

-Elmondtad már a többieknek, hogy... -kezdtem.

-Nem.

-Értem.

-Gondolom, a te barátnőid tudják.

-Honnan gondolod?

-Az egyikőjük véletlen belájkolta Stark egyik ezer éves fényképét, amin rajta vagyok.

-Oh. - nyeltem egy nagyot. 

-Semmi gond. - legyintett, én pedig feszengve néztem körbe.

-Bocsi. Nagy téma vagy egy ideje.

-Gondoltam. - biccentett. -Nem számítottam arra, hogy nem.

-Miért nem mondtad el Steve-nek? - kérdeztem kíváncsian, még is puhatolózva.

-Nem akartam az engedélyed nélkül.

-De a legjobb barátod.

-De a te tested. Ez már a kettőnk dolga. - dörzsölte meg borostáját.

Halkan néztem végig a férfi merev testtartásán.

Egy másodpercig sem kérdőjeleztem meg magamat, hogy még is mi volt az, ami áprilisban engem annyira megfogott.

A férfi eszméletlenül vonzó volt.

Bár arcán állandóan a komorság és a  negatív érzelmei ültek ki... még is olyan jó volt.

Teste befeszült, mintha sosem lehetne nyugta. Borostája kiegészítette a bajlós, kék szemű tekintetét.

És bár takarta, fém keze eszméletlen különleges volt.

A lehető legjobb értelemben.

-Miért nem hívtál vissza? - kérdezte, szemöldökeit összevonva.

-A munkára kell koncentrálnom jelenleg - ráztam a fejem. -Minél előbb túl akarok lenni rajta.

-Ennyire rossz volt az interjú?

-Nem. Az interjú tökéletes. - dobtam felé egy halvány mosolyt. -Csak... Sok ez így, minden egyszerre. El vagyok havazva.

A férfi egy néma bólintással hagyta rám a dolgot, aminek jelenleg nem is lehettem volna hálásabb. A nyugodt csend óvatosan ült ki közénk.