Larissza elé lépve köszörültem meg a torkomat kínosan.

-Na végre, azt hittem valami baj... - egyenesedett fel a táskájából, majd megakadt Bucky látványán. -Oh.

A hajamat eltűrve néztem a barátnőm döbbent szemeibe.

Mellettem pedig a markáns állú, helyes férfi nézett komoran. 

-Te hogyan bírod még harminc fokban is ezt a hülye kabátod? - grimaszolt barátnőm a férfira, akinek eddig megfeszült teste most kicsit mintha engedett volna.

-A szükség nagy úr. - mondta halkan, rekedtes hangon Bucky.

-Oh, na persze. Csak őrült vagy. - dobta be utolsó cuccait a táskájába.

-Haza vinném Ravent. - köszörülte meg a torkát.

-Nem ke... - kezdtem, de a férfi lehajolva ragadta meg táskámat.

-Épségben vidd haza. - mondta Larissza, Én pedig szoknyám szélét piszkálva vettem egy mély levegőt.

-Kell taxi? - kérdezte Barnes komoran kihúzva magát. 

-Kocsival vagyok - dobta vállára táskáját. -Hétfőn várlak. Vigyázz magadra. - nézett rám Larissza. -Hívj fel - tátogta, Bucky pedig lehajtva a fejét köhintett egyet. 

A lány távolodó alakját bámulva a korom sötét ég alatt tűrtem el a szellő által felkapott hajtincseimet. 

Ketten maradtunk. 

-Haza találok magamtól is. 

-Ettől nem aggódok. - biccentett, kabátját levéve. - Vedd fel. Vizesen meg fogsz fázni. 

A férfi a vállamra terítve a bőr anyagot nézett rám komoran. 

Olyan kiismerhetetlen volt. Olyan összezavaró. Arca állandóan komoly és dühös volt, ha az ember kívülről látott minket, biztosan azt hihette, hogy Barnes ki nem állhat engem. Amivel nem biztos hogy tudok ellenkezni. Fogalmam sem volt, mi volt Bucky fejében. Fogalmam sincs, mit gondol Bucky. 

A motorra felszállva az út csendben és röviden eltelt, a sisaknak persze rajtam kellett lennie. 

Se egy szó, se veszekedés, se egy sóhaj... Semmi. 

Csönd és csönd és néma csönd uralt mindent, ami bennem csak egyre nagyobb feszültséget és stresszt keltett. 

A kulcsot néma csendben bedugva az ajtóba vettem egy mély levegőt. 

-Bejössz? - köszörültem meg halkan a torkom. 

-Haza mehetek. 

-Engem nem zavarsz. - mondtam felnézve rá, Ő pedig komoran nézett le rám. 

Megőrülök tőle. 

Az ajtót belökve mögöttem nézett be a sötét lakásba, míg Én a kabátot levéve magamról köszörültem meg a torkom. Újra. 

A csend felemésztett. 

-Szólalj meg, könyörgöm - fordultam felé. 

-Tessék? 

-Nem bírom elviselni, ha csendben vagy. 

-Az idő 99 százalékában csendben vagyok Raven. 

-Még is hogy bírod? - fakadtam ki. 

-Túlpörgöd - ráncolta a szemöldökét. 

-Persze - horkantottam, a férfi pedig elvéve tőlem táskámat tette le azt. -Nem úgy volt, hogy semmi közünk egymáshoz?

-Az sem érdekel mostmár. - köszörülte meg a torkát. -Eddig sem érdekelt. Ha meghallgattad volna, amit mondok... 

-Szakítottál velem, Bucky. Te sem hallgattad volna meg, amit mondasz. - játszadoztam strandruhám kötőjével, kilépve cipőimből. 

-Stark vár a bálon. 

-Ezért jöttél? - vontam össze a szemöldököm, hullámos hajam elsöpörve. -Hű, te aztán jó postás vagy. Személyesen adod át az infókat. 

-Tudod, hogy nem ezért jöttem - mért végig komoran, gúnyosan. -És azt is, hogy miért.

-Nem, igazából nem tudom Barnes. - vontam vállat hanyagul. -Ha tudnám, nem tartanánk itt. 

-Miért nem jöttél el ma, Raven? - kérdezte kelletlen mimikával helyes arcán. 

Bármennyire is pikkeltem rá, bármennyire is a hátam közepére se kívántam volna... Visszatekintve, megértem magamat, hogy miért mehettem bele Áprilisban. James Buchanan Barnes bár több mint száz éves volt, még mindig tökéletes pasi volt. 

A maga kis hátrányaival. Meg egy kis orosz velejáróval. 

-Már mondtam. - nyomtam fel a meleg fényű lámpát. - Dolgoznom kell Bucky. Nem hagyhatok ki több napot. Kell a pénz, hogy fel tudjam nevelni a babát - igazgattam gyűrűimet. 

-Segítek neked Raven. Nem vagy egyedül. Ketten vagyunk ebben - lépett közelebb, zsebébe mélyesztve a kezét. 

-Dehogy vagyunk. Egyedül vagyok Barnes. 

- Már nem. - mondta komoran. - Érdekel, mi van veled. Érdekel, mi lesz, vagy van a kicsivel. Az apja vagyok Rainfield és ezt akkor sem tudod megváltoztatni, ha akarod. - kezdte amolyan leszúrós hangnemben. - És részt akarok venni ebben. A gyermeked apja vagyok és nem akarok semmi többet kihagyni - mondta, mondandója alatt pedig egyre és egyre közelebb lépett hozzám. 

-Neked teljesen elment az eszed. 

-Lehet. 

-Demenciás vagy?

-Lehet - biccentett komoran. - De nem akarok az az ember lenni, akit az orvosok csak úgy ismernek, hogy a férfi aki a feleségének az egész terhességét tönkreteszi és stresszeli. - nézett komoran a szemembe, egy tincset elsöpörve az arcomból. -Hidd el, hogy fontos nekem. 

Aztán, megtörtem. 

Barnes - amúgy sebes, borostás - arcát megragadva rántottam kapkodva magamhoz, a férfi pedig az ellenkezés semmi jelét nem mutatta, sőt - fém karjával combomba markolva viszonozta a csókot, amit egy szempillantás alatt soroztam le rá. 

Olyan volt, mint amikor az ember egy hosszú, siralmas téli sivár fagy után végre meglátja az első meleg napsugarat. Olyan volt, mint levegőt kapni egy fuldokló mélység után. Felszabadulás volt. 

Kapkodva Barnes érintései után folytam szinte karjaiba, a férfi pedig ugyan úgy, ösztönösen kapott utánam és öltelt át szorosan, izmos karjával. 

Abbahagytam volna. Abbahagytam volna, mert nem akartam felsérteni benne semmilyen dolgot, amitől újra kiborulhat.

De nem ment. 

Elszakadtam tőle, bár szorosan öleltem de elszakadtam tőle, de a férfi egy szenvedő grimasszal húzódott vissza és immáron már ő volt, aki kezdeményezett. 

Hevesen kapkodva cincáltam le a férfiról a nyamvadt, hülye bőrkabátot, míg Ő szoknyám kötőjét egy másodperc alatt bogozta ki és húzta le rólam azt. 

Minden csak úgy repült a földre, minden táska, kiesett, elejtett mobil, minden kis kulcs, ami csak eshetett az már rég a földön volt, amíg én a tarkójába kapaszkodva hátráltam folyamatosan hálószobám felé. 

Bucky nem győzött minden merre kapkodni, egyszerre simította hajam, ragadta meg arcom, markolt fenekembe, körözött derekamon, játszadozott combomon, míg én fém karjába markolva, lihegve viszonoztam minden vad csókot, magam után rántva a barna ágyneműk közé.