A pólóm végével játszva álltam meg a nyitott ajtóban a sötétben, míg Bucky a fürdőben matatott. Egy folyosónyi távolság volt köztünk még is tisztán kiláttam.

A férfi a villanyt lecsapva köszörülte meg halkan a torkát, míg Én hevesen dobogó szívvel nyeltem egy nagyot.

-Bucky - szóltam, Ő pedig érdeklődően, kérdőn kapta fel a fejét. 

Egy elveszett hümmögést ejtett.

-Megtartom a babát. - mondtam ki, a pulzusom pedig már rég az egekben volt.

A férfi döbbenten villanyozódott fel azonnal, és felém kapkodva erős lépteit kapott fel azonnal, és szorongatott magához kicsattanva.

-Istenem, köszönöm! - ragadta meg arcomat, egy óriási cuppanós puszit nyomva homlokomra.

-Babánk lesz - mondtam izgatottan csillogó szemekkel.

-Elmondhatom a többieknek? - nézett rám kisfiús mosollyal. -Steve-nek. El kell mondanom Steve-nek. Jó ég, ha ezt megtudja! - suttogott hadarva. -Ugye elmondhatom? - tűrte el hajamat arcomból.

-Persze. Persze! - bólogattam hevesen.

-Oh istenem. - ölelt magához szorosan, fém ujjait hajamba vezetve. -Kisbabánk lesz! - suttogta kicsattanva.

-Kisbabánk lesz - ismételtem meg.

-Istenem, köszönöm - térdelt le felhúzva pólómat, apró kis puszikat adva hasamra, míg Én könnyes szemekkel fogtam pólóm ajját felnevetve.

-Gyere, kelj fel te őrült - nevettem.

-Nem, nem. - puszilgatott. -Annyira... boldog vagyok - mosolygott derekamat fogva, de fém keze miatt azonnal végig futott rajtam a hideg, így elkapva rólam puszilgatott tovább.

-Bucky, ne takargasd előlem - ragadtam neg fém kezét.

-Sajnálom. Megszokás. - suttogta libabőrös bőrömre.

-Ha a babánknak is ezt fogod mondani, megütlek - kuncogtam.

-Még az sem érdekel - simogatta hasam. -Oh, hála az égnek.

- Hála nekünk és jó sok tömény tequilának - suttogtam.

-Köszönöm Raven - puszilgatott tovább. 

-Én köszönöm - suttogtam boldogan.

-Biztos vagy benne? - suttogta.

-Azt hiszem... igen. Menni fog - biccentettem, Ő pedig ölelgetve kapott fel és csapta be utánunk a hálószoba ajtaját.

Reggel a párnába temetve a fejem engedtem ki egy hosszú sóhajt.

Szombat volt, ami azt jelentette, hogy nem kell dolgoznom.

Nem azért, de a világ legjobb dolgát jelentette nekem, hogy Bucky rám óriási ruháiban feküdhettem és nem a rám feszülő, szoros és kényelmetlen kosztümben, esetleg szoknyában és ingben.

És bár imádtam a magassarkúkat, sőt egyenesen a cipők tipikus szerelmese voltam - áldottam az eget, hogy ma nem kell belegyömöszölnöm magam egy fájdalmasan hosszú műszakba.

Az éjjeli szekrényen egy pohár víz pihent, így hálásan a fém kezűre gondolva kortyoltam a jó, hideg vízbe.

Mezítlábamat az ajtóhoz kapkodva kukucskáltam ki, Buckyt keresve.

A férfi két emberrel beszélgetett a konyhában, így hajamat átfésülve ujjaimmal és megköszörülve a torkomat léptem ki az ajtón.

-Sziasztok - köszöntem reggeli rekedtes hangon, és mind a hárman egyszerre pördültek meg.

Míg a két Bosszúálló halálos ijedelemmel az arcukon néztek végig rajtam, Bucky azonnal a másik bögrét a kezembe nyomba mosolygott rám.

-Jó reggelt - köszönt meghökkenten a vörös hajú nő, Én pedig feszengve intettem körbe egy félmosollyal.

-Akkor hétfőn? - folytatta a beszélgetést Bucky, mintha mi sem történt volna.

-Magyarázat? - somolygott a fonott hajú nő.

-Újságíró - mondtam.

-Oh, az interjúk? - nyújtotta a kezét Steve. - Steve Rogers.

-Oh, téged ismerlek - ráztam meg mosolyogva a kezét, erős és magabiztos kézfogással.

-Sajnálom, nem vagyok biztos benne, hogy...

-Nem, nem - helyesbítettem. - Még a középiskolából. Ötös esszédolgozatot írtam rólad - nevettem fel.

-Oh, még mindig bent vagyok a tankönyvekben? - kapkodta a fejét.

-Elég rég voltam már középiskolás, de... igen. - mosolyogtam rá.

-Remélem valami előnytelen képet raktak rólad - vigyorgott a nő, a szőke katona pedig meglökte a vállát.

-Bucky, nem láttad a telefonom? - tapogattam zsebeimet.

-Hűha, veterán. Mióta engeded, hogy idegenek így hívjanak? - horkant fel a szőke, Bucky pedig elmosolyodva emelte szájához a bögrét.

-Mióta a gyermekemet várja.

A mondatot Steve ledöbbent arca követte, azonnal felém fordulva, míg a vörös hajú eltátva a száját hagyta, hogy elakadjon a lélegzete.

-Várandós vagy? - kapott szájához a lány, Én pedig vigyorogva bólintottam egyet, így hangosan sikítva ugrott a nyakamba azonnal.

-Gyereked lesz? - hallottam Steve döbbent hangját, Bucky pedig büszkén nevetett fel.

A háttérben a két fiú azonnal lekezelt egymással, Steve szorosan magához ölelve a férfit veregette meg vállát.

-Natasha Romanoff, nagyon de nagyon örülök, hogy megismerhettelek! -rázta hevesen a kezem.

-Raven Rainfield, és hidd el, ugyan ezt állíthatom. - nevettem fel szipogva. 

-Még is hogyan? Mióta? - kapkodta a fejét Steve.

-Nem mindegy? - szúrta le azonnal Natasha a katonát. - Buckynak gyereke lesz. Ez hihetetlen - rajongott a lány.

-Ennyire hihetetlen? - néztem fel a mellettem álló izmos férfira, aki a szemeit forgatva horkantott egyet.

-Ugyan már, ismered Barnest. - lökte meg szórakozottam a vállam.

-Ami azt illeti, nem - tűrtem el a hajam zavartan, Ők pedig összenézve pislogtak nagyokat.

-Áprilisban találkoztunk. Egyszer. - köszörülte meg a torkát Bucky.

-Egye fene, én így is nagyon örülök - harapta be alsóajkát Nat, Steve pedig boldogan csapta össze tenyerét. 

-És mikor lesz az esküvő? - kérdezte,  Én pedig felnevetve dörzsöltem meg a homlokom.

Aztán, kiderült, hogy nem viccel.

-Nem lesz esküvő.  - mondta Barnes.

-Micsoda? Dehát... - kezdte.

-Hé, dédapa. 2023 van. Törődj bele! - tolta arrébb Natasha, újra átölelve engem. -Gratulálok. Nem érdekel, hogy hogyan, mikor. Én nagyon, nagyon örülök! -újjongott, Én pedig hálásan megszorítva hunytam le a szemem.

-Kik tudják még? - kérdezte Steve, Én pedig a fém karúval összenézve nyeltem egy nagyot.

-Ki halt meg? - ült le a fehér kanapéra egy barna hajú, világos szemű fickó.

((Authors note: az ikonikus fehér kanapé, harmadjára a könyveimben. Lucky charm))

-Micsoda? - ráncolta a szemöldökét Barnes.

-Oh. Heló - hajolt előre. -Clint Barton vagyok. Ismerhetlek valahonnan? -biccentette oldalra a fejét. 

-Nem, nem hiszem -ráztam meg mosolyogva kezét. -Raven.

-Miért kell kupaktanácsot tartani? Nem vagyok nyolc éves -ült le Clint mellé egy jó izmos és magas szőke hajú ember.

-De, Te pontosan nyolc éves vagy. - követte Tony Stark. -Rhinestones. -biccentett felém, mire mosolyogva forgattam a szemeim.

Utálom a Rhinestonest.

-Szia Happy - mosolygott Natasha egy barna hajú emberre, aki a helyét keresve forgolódott.

-Thor, engedj be - huppant le egy fiatalabb, talán tinédzser kisgyermek.

-Parker, ne tolakodj - horkant fel Stark.

-Oké apa.

Apa? Stark apa lenne?

-Ne hívj az apádnak!

-Oké apa!

-Mindenki meg van? - nézett körbe Barnes.

Eszméletlenül féltem.  És izgultak. És remegtek a kezeim. És ráadásul, következett a reggeli rosszullét ideje is.

-Bruce nincs - szólt Natasha.

-Itt vagyok, itt vagyok -tolta fel orrán a szemüveget a férfi. -Mi a baj?

-Emberek - szólt fel Barnes, Én pedig azonnal közelebb húzódva hozzá nyeltem egy nagyot. -Senki egy szót se.

Hű.

-Nem akarok semmilyen reakciót, semmilyen döbbenetet, főleg nem azt, hogy megtámadjátok. - nézett körbe. 

-Már még is miért tennénk...

-Ez a nő itt - fogta meg a vállam. -Raven Rainfield.  Újságíró - biccentett.  -És várandós. Tőlem.