A férfi borostás arcához kapva simítottam puha tenyereim a szúrós bőrfelületre, míg testem minden pontján mintha áramütés szerűen rázott át a szenvedély. 

A férfi csípömbe markolva húzott magához mégközelebb, míg Én viszonozva összes erős csókját próbáltam nem azonnal beleolvadni a férfi karjaiba. A hideg vibránium kéz érintése libabőrt okozott rajtam, míg mi csak egymást falva feledkeztünk meg mindenről.

A katona hajába túrva ujjaimat sóhajtottam fel jólesően, míg Ő azonnal combom alá nyúlva kapott föl magára fél kézzel. 

Te jó ég, terhes vagyok és ez az ember fél kézzel emelt fel? 

A szívem hevesebben vert mint valaha, míg lábaimmal szorosan átöleltem bőrdzsekis derekát, de lábam megakadt fegyvereiben, így fém kezével dobta le összes pisztoját magáról, amik hangos csattanással, kattanással és a lövedékek gurulásával, pattogásával estek a földre, de ez sem állította meg - csak úgy halmozott el csókjaival a 106 éves. 

A férfi, aki talán azt sem tudta, ki vagyok Én. 

A férfi, aki talán egy kicsit sem volt olyan jelenleg legbelül, mint James Buchanan Barnes. 

Vagy is de, olyan volt - összekeverhetetlen volt Bucky és az orosz bérgyilkos - de Bucky sosem vetemedne arra, hogy másokat öljön. Talán, ártatlan embereket öljön. Soha nem tenne ilyet.

De nem tehettem róla. A tél katonája olyan, de olyan vonzó volt, és Ő volt a gyermekem apja, bár halott, de virágot hozott nekem, megvédett, harcba keveredett miattam, keresett - és bár nem beszélt, de baromi jól csókolt. 

Akár csak James Buchanan Barnes. 

Óvatosan meghúzva a sötét szemű haját értem el, hogy erősebben markoljon combomba, ami automatikusan egy virgonc vigyorra késztetett - megőrül. 

Bucky, vagy talán az orosz katona, nem is tudom kinek, vagy minek hívjam már - a pulthoz lépve próbált meg letenni, míg Én kapkodva löktem le a konyhapulton pihenő evőeszközöket, zacskót, poharat, mindent, ami csak az utamba került. A pohár hangosan tört össze és hullott szét a padlón, Barnes pedig a pultra letéve engem morrant fel. 

Olyan vonzó volt, mintha csak a fellegekben jártam volna, ez a jelenet olyan volt, mint egy drámában előre megírt túlfűtött jelenet, mint bármelyik elcsépelt spanyol operában, színdarabban, bármiben. Olyan jó volt. Szívem hevesen vert, mindenem beleremegett a férfi heves, még is óvatos - ám néha agresszív - csókjaiba.

Olyan jó volt csókolni, olyan helyes érzés volt Őt csókolni. 

De Ő nem Ő volt. 

-Változz vissza, kérlek - ragadtam meg lihegve bőrkabátját. - Nem... Nem megy. - suttogtam. 

-Mondták már, hogy túl sokat beszélsz? - morogta nyakamra, lábam közé lépve. 

Újra megcsókolt, Én pedig jól esően hagytam, hogy hideg keze trikóm alá csússzon és meztelen hátamat babrálja ujjbegyeivel. Szorosabban öleltem magamhoz, immáron már kezeimmel is - nem engedtem el, csak úgy elvesztünk egymásban. 

Bűntudatom volt. Olyan jól esett, olyan helyén való volt, olyan.. tökéletes volt. Talán szerettem Buckyt?

De ez nem Bucky volt. Ez nem az a férfi volt, aki mikor megtudta, hogy ténylegesen gyermekünk lesz, térdre borult és addig puszilgatott, amíg nem könyörögtem, hogy álljon fel. 

Ez nem az az ember volt, aki bocsánatkérésképp virágot hozott nekem.

Ez nem az az ember volt, akivel bármit is el akartam volna pazarolni. 

Buckyval akartam csókolózni. De Ő nem Bucky volt. 

-Nem viccelek - suttogtam. - Tényleg. - simítottam meg arcát. - Nekem Barnes kell. - suttogtam, Ő pedig komoran nézett a szemembe. 

-Komolyan? - kérdezte halkan. 

-Komolyan. -mondtam hevesen repeső szívvel, és bár nem teljesen volt igaz amit mondtam, ugyan is semmi másra sem vágytam, csak arra hogy megcsókoljon és szeressen... 

Meg kellett tennem. 

A katona duzzadt ajkaihoz kapva fém kezét nézett rám gúnyosan és komoran, bakancsának nyikorgása pedig belepte a helyet. Lazán lépte át földre hullott fegyvereit. 

Megköszörülve a torkomat tűrtem el zavartan a hajam, míg Ő fegyverein átlépve indult meg kifele. 

-Hova.. Bucky, hova mész? - kérdeztem döbbenten, de a férfi csak bevágva maga mögött a bejárati ajtót hagyta el a lakásom.