A hajamat feszülten összecsavarva kaptam fel a hajcsatomat. 

Semmi hír a fém kezű felől. 

Szombaton láttam utoljára, amikor is az egész társaságra le lett dobva a bomba, miszerint annak az embernek, akitől a legkevésbé várták - annak az embernek, aki komor, gonosz és élettelen, gyermeke lesz. 

És nem, ezeket a jelzőket nem én, hanem maga Tony Stark és Thor Odinson aggatta a férfire. 

Vasárnap sem beszéltünk, de azt hittem, csak arra vár, hogy végre én kezdeményezzek. Ami valjuk be, logikus lett volna hiszen tömény egy hétig ignoráltam a férfi minden kis üzenetét és hívását. De tegnap reggel óta semmi életjel.

"Baj van? Vagy csak engem untál meg?"

Irodánk üvegajtaját kinyitva vettem egy mély levegőt. 

Semmi dolgom, őszintén. 

A napok teltek, Barnes harmadnapja nem válaszolt már az üzeneteimre. 

Az utóbbi napok csendben mentek el, én stresszeltem, Bucky eltűnt, mással nem akartam találkozni. Hol van Barnes? 

Fájt a hasam, hánytam, fájt a fejem, nem aludtam... Terhes voltam, az Istenért is, és Barnes eltűnt? 

Reenah egy hete nem hallott rólam, az utolsó két napot nem dolgoztam le, itthon voltam. Larissza pedig minden nap innen dolgozott, velem fejezte be Thor interjúját is. 

Ma éjjel itt is aludt, mellette keltem fel. 

De nem Barnes mellett. 

Én pedig nem voltam jól. Nagyon nem. 

-A francba - vettem egy mély levegőt a kagyló fölött. 

-Fáj? - dörzsölte a hátam Larissza. 

-Most nem. 

-Ha fáj a hasad, menjünk a kórházba - rázta a fejét. 

-Nem, nem kell, jól vagyok! - ráztam a fejem, de azon nyomban hajoltam is a kagyló fölé, kiadni a reggeli kávémat. - Hol a francba van Barnes? - kiáltottam fel mérgesen. 

-Nem válaszolt. - ciccegett a képernyőmet bámulva. 

-Szóltál neki? - szipogtam a hányástól könnyes szemekkel.

-Szóltam. Hívtam kétszer, és írtam, hogy baj van - tekerte a képernyőt. 

-Feladta? - kérdeztem elkeseredetten. 

-Nem, nem, biztos nem! - simogatta hátam. 

-Feladta! A francba! - zokogtam. 

-Ne, ne sírj, hallod! - tűrte el a hajam. 

-Reenah meg fog ölni, istenem - temettem könyökhajlatomba arcom. 

-Nem Reenah a fontos. Sőt, nem is Barnes, nem is Én, senki! - hadart. - Te és a baba. 

-A francba - kaptam hasamhoz. 

-Megint fáj? - kérdezte ijedten. 

-Egy kicsit, tényleg, csak... Éhes vagyok - szipogtam.

-Én esküszöm, megfojtanálak ha nem lenne gyereked! - kiáltott rám. - Raven, ez nem játék. 

-Clint. - motyogtam. - Meg van Clint száma? - emeltem fel szipogva a fejem. -Neki van gyereke. Sőt. Három - emlékeztem vissza. 

-Keresem - rázta a fejét, tüzetesen a mobilomat bújva. -Nincs. Csak egy csapos. Gondolom Clint nem csapos. 

-Nem, Clint tényleg nem csapos - nevettem fel könnyeim mögül. 

-Beviszlek a kórházba. Ez nem játék. - állt fel. 

-Ne! - ragadtam meg a kezét. - Hozz valamit. Bármit. - néztem rá könyörgően. 

-Raven, nem tudod mit csinálsz - nézett rám dühösen. 

-Nem ettem még ma. A hányás miatt - ráztam a fejem. 

-Őrült! - kiáltott rám. 

-Ne kiabálj velem - biggyesztettem le a számat.

-Felhívjam anyádat? - oldotta fel újra a mobilomat. 

-Ne! - kiáltottam fel, felkapva a fejem, kikerekedett szemekkel. -Ő... Nem tudja.

-A francba. - suttogta, majd elfutott, így újra Barnes számát tárcsázva emeltem a fülemhez a mobilt. 

"James Barnes. Tudod a dolgod. Sípolás, beszéd. Nem nehéz."  - hallatszódott az érces, gyűlölettel teli hangposta. 

-Szia Bucky, Én vagyok Raven. Kérlek hívj vissza. Fontos lenne. - szipogtam a telefonba. 

-Tessék - nyomott a kezembe egy szelet kenyeret. - Ezt tudtam megragadni 5 másodperc alatt. 

-Köszönöm - csíptem egy kicsit a kenyérből, míg Ő sóhajtva ült le mellém. 

-Jobb? - kérdezte aggódóan. 

-Nem igazán. - nyeltem egy nagyot. -Émelygek. 

-Fáj?

-Egy kicsit. 

-Legalább az én anyámat had hívjam fel! - tűrte el a hajam újból, Én pedig grimaszolva vettem egy mély levegőt. 

Egy újabb kör. 

Larissza a hajamat összefogva guggolt mögém, míg Én köhögve kapaszkodtam meg az ülőkében.

-Anya? - hallottam barátnőm hangját. - Szia, igen, Én vagyok. - mondta, míg Én a levegőt kapkodva hunytam le a szemem. 

A francba.

Nagyon nem vagyok jól. 

-Mond, ha valakinek terhesen fáj a hasa a második hónapban, de nem nagyon, csak egy kicsit... a reggeli rosszullét közben.. - hadart. -Mi? Igen, terhes. Mi? Én nem vagyok terhes! - harsant fel. 

-A francba, nem jó - szipogtam. 

-Anya! - harsogott barátnőm. - Oké, azért menjünk be? - kérdezte. -Bemegyünk a kórházba - csapta le a telefont a földre Larissza. 

-Hívd fel Buckyt. 

-Édesem, nem veszi fel - tárcsázta újra. 

És igaza volt. 

-Nem soká itt van a mentő - aggatta rám kevésbé koszos melegítőnadrágomat barátnőm. -Jobban vagy? 

-A kenyér jól esett, de attól tartok, nem sok maradt bent - görnyedtem össze, a falnak támaszkodva. 

-Görcsölsz? - nézett rám döbbenten. -Te jó ég, ugye nem... 

-Nem, nem lehet - szipogtam. 

-A francba, Raven - segített ki a házból. 

-Stark - néztem rá döbbenten. - Hívd fel Starkot! - mutogattam hevesen, még mielőtt a két mentős átvett volna tőle. 

-De... Nincs meg a száma! - nézett rám kéttségbe esetten, de a kocsi ajtaját becsapták közöttünk, és a sziréna éles hangja hatolt a levegőbe.