A poharat a számhoz emelve néztem mélyen a férfi szemibe, míg Ő állta komor tekintetem.

Óvatosan kavargatta kapucsínóját, engem méregetve, míg Én egy nagyot nyelve raktam le az üveget.

-Nem hittem volna, hogy találkozunk még. - mondta halkan. 

Ma is kifejezetten jól festett. Ugyan az az öltözék, de most valahogy kevésbé volt ideges, inkább csak komoly.

-Én sem. - értettem egyet. -De mindig hoz meglepetéseket a világ. - vontam vállat.

-A mai kört én állom - szólt előre.

-Nem engedhetem -ráztam a fejem fellapozva a füzetem.

-Sajnálatos - méregetett komoran.

-Hogy vagy ma? - néztem fel a füzetből.

-Ez is le van írva? - kérdezte gúnyosan.

-Nem, ezt... Én kérdezem - mondtam. -Őszintén.

-Azt hiszem, túl élek - vonta meg vállait. -És Te, Raven?

-Voltam már jobban is - tűrtem el hajamat.

-Raven. Szép név - húzta be maga alatt a széket. -Különleges. Nem mindennap hallani ilyet.

-Olyat sem, hogy valaki 106 éves. - támasztottam meg az állam.  -Milyen szép véletlen.

-Az, bizony. - biccentett.

-Szóval, visszatérve a tegnapira... - kezdtem.

-Mielőtt elrohantál.

-Mielőtt elrohantam. - bólintottam. -Sajnálom, hogy a magánéletedből kérdeztem dolgokat, nem voltam valami szakszerű - kértem elnézést. -A katonaságról, tudnál nekem kicsit mesélni? - néztem fel rá.

-Nekem mindig is nyílván való volt akkor, hogy katona leszek - kezdte. -De a hivatalos háborúba lépést az iskolákban hirdették meg még anno - mondta. -Rögtön csatlakoztam.

-Nehéz volt otthagyni a rendes életed,  és átállni a tábori kiképzésre? - néztem fel a füzetből.

Jót beszélgettünk. Kellemes csevely volt, Ő nem volt feszült többé, Én pedig nem kutakodtam olyan témában, ami nem egy újságíróra tartozik. 

Aztán, elérkeztünk egy újabb részhez, ami számomra sokkoló volt.

A szuperkatona jelentését szépen lassan beadagolta nekem, minden kis apró részletet elmagyarázott, minden kis szérumot lebontott, pár mellékhatást elmondott. Megismertette velem Rogers kapitányt, megismertette, hogy Ő is ennek a szérumnak köszönhetően van most itt.

Aztán következett a rész, amikor lezuhant a vonatról.

-Nem tudtam hol vagyok - rázta a fejét, Én pedig néhol jegyzetelve bólogattam. -Akkor vesztettem el a kezem, és még sok mást is. Ott kezdődött a HYDRA.

-Várj, várj... - kezdtem. -Micsoda?

-A HYDRA - mondta újra. 

-Nem, nem. A kezed? - meredtem kezeire, Ő pedig a cipzárhoz kapva rántotta le bőrdzsekijét, kesztyűivel együtt,  Én pedig döbbenten meredtem rá. 

Karja fémből volt, egyészen vállától lefelé az ujjbegyeiig. Minden kis miliméter fémből volt.

-Ó, te jó ég - suttogtam.

Gyönyörű volt. És olyan különleges.

-Szabad? - néztem fel szemeibe.

-Csak nyugodtan - nyújtotta fém karját, Én pedig félve érintettem meg azt.

Hideg volt. Éles hideg, de tökéletesen volt kifejlesztve. Minden irányba mozgott, amerre csak kellett.

-Nem szeretem mutogatni az emberek előtt. -mondta.

-Persze, persze. Vedd csak vissza - szóltam a kezébe nyomva a kesztyűket, Ő pedig egy kínos krákogással öltözött fel. -Én.. - kezdtem. - Nem tudtam - néztem csillogó szemekkel kezeire. 

A francba, lefeküdtem vele és még csak ezt sem tudtam róla? 

-Nem is dicsekszem vele. - mondta komoran. 

-Ez... - kezdtem. -Te jó ég. 

-Igen, gondoltam, hogy ez lesz.

-Sajnálom - kezdtem. 

-Megértem, ha visszataszít. 

-Micsoda? - akadtam meg azonnal. - Ez egy nagyon különleges dolog - biccentettem óvatosan. -Semmi visszataszító nincs benne. 

-Számomra van. Emlékek. 

-A traumát mindenkiből más hozza ki - biccentettem. 

-Miután megtalált a HYDRA, minden homályos - mondta. -Orosz gyilkosnak képeztek. Több mint ötven éven át vadásztam olyanokra, akiket Én nem ismertem, de mások valamiért ki akarták végezni Őket. Én csináltam a piszkos munkát - mondta halkan, Én pedig döbbenten jegyzeteltem tovább. -Nem tudtam mit tenni ellene. Az orromnál fogva vezettek. Kitörölték az összes emlékemet. Nem volt egy szabad, önálló gondolatom sem - rázta a fejét. 

-És hogy menekültél meg? - kérdeztem a szemeibe meredve. 

-Steve megtalált. Hosszú, de hosszú folyamat volt, de... Idővel visszatértem - mondta, ám telefonja rezegni kezdett, így a bocsánatomért esedezve túrt zsebeibe. 

Fém keze van! A gyermekem apjának fém keze van?! 

-Igen? - emelte a füléhez a mobilt.

Te jó ég, soha de soha nem fogom megismerni igazán. Százhat éves, komor de még is valahogy más, fém kezű, bajlós történelemmel...

-Azonnal megyek - hallottam hangját, így sűrűn pislogva kaptam fel a fejem gondolataimból kiszakadva. 

A francba.

-Raven, nekem most... - kezdte. 

-Menj csak - csuktam be a füzetet. - Hallottam eleget - biccentettem mosolyogva. 

Itt a vég. Az interjúnak vége. 

-Nagyon sajnálom - nyúlt a tárcájához.

-Hagyd csak - ráztam a fejem. -Köszönöm az interjút. 

-Nem hagyom - tette le a pénzt az asztalra. - Vegyél magadnak valamit. - dugta zsebre tárcáját. 

-Egy élmény volt - néztem fel rá az asztaltól. 

-Holnap jöjjön fel hozzánk - állt meg előttem. 

-Micsoda? - fagyott a mosoly arcomra. 

-Ennél jobbat érdemelsz - mutatott a füzetre. - Elég keményen dolgoztál. 

-De én... kész vagyok - hebegtem. 

-Elküldöm a címet üzenetben - hagyta rám, majd egy apró köszönés után sietett ki a kávézóból, így magam elé meredve emésztettem a hallottakat.