-Jól vagy? - lökte be az ajtót Larissza. 

-Igen, már jobban - bólogattam óvatosan, hátamat a falnak döntve a fülkében. 

A nyitott ajtónál behallatszódott Reenah és az egyik munkatársunk veszekedése. 

-Az enyém! - kiáltott rá barátnőnkre a fekete rövidhajú. 

-Raven, biztos jól vagy? - nyújtotta az üveg vizet Larissza. 

-Köszönöm - vettem egy mély levegőt. -Min veszekednek? - néztem fel vizes tekintetemmel barátnőmre. 

-Ő az apa, igaz? - kérdezte egy kis tétovázás után. -Akit a képen láttál. A bőrdzsekis alak. 

-Igen, Ő. - biccentettem óvatosan.

-Hát.. Reenah most vadássza neked az interjút vele. 

A mosdóból kilépve igazgattam meg magamon szoknyámat, míg Larissza döbbenten torpant meg. 

-Add már ide - harsant rá Reenah. 

-De olyan helyes - szisszent rá. 

-Nagy kár - rántotta meg a mappát Reenah. -Mert az enyém. Keress mást. 

-Jesszusom - dünnyögtem. 

-Rendben, akkor.. Egy kiesett - mondta Deborah körbenézve a termen. -Válogassatok. Minden hivatalos kontakt meg van a mappákban, ahol elérhetitek Őket. Legyetek rendesek, tisztelettudók.. - mondta, Reenah meg a kezembe nyomva azonnal a mappát  nézett mélyen a szemembe. 

-Könnyebben ment, mint gondoltam - mondta. 

-Majdnem megölted - néztem rá komolyan. 

-Bármit a gyerekedért. 

-Nem tudom, hogy akarom -e - néztem meg, kinyitva a mappát. 

Semmi komolyabb infó róla, egy bőrdzsekis kép, amin borostája van, a telefonszáma, az e-mail címe, a szó "szuperkatona" és a facebook profilja leírva. 

-Ez az egyetlen esélyed - mondta Reenah komolyan. 

-Semmi születési dátum, semmi? - hajolt bele a lapba Larissza. 

-Nem, semmi - ráztam a fejem. 

A képet a többi üres lap elé helyezve elemeztem ki. 

Ó, igen. Ő az. 

-Megértem, miért feküdtél le vele - dugta közénk a fejét Reenah. -Jól néz ki. 

-Az biztos - biccentett Larissza. - Igazi finomság. 

-A francba, hagyjuk. - csaptam össze a mappát. - Csak hiba volt. 

-Most miért? - kurjantott fel Reenah. - Van ízlésed. 

-Mennyi lehet.. 30? - nézett össze a két lány.

-40 - húzta a száját Larissza. 

-Inkább 50 - mondta Reenah, Én pedig elhűlve kaptam rá a fejem. 

-Nem - sikkantottam elvékonyodott hangon. - Nem lehet annyi, ugye? - néztem ijedten Larisszára. 

-Én... - kezdte hebegve. 

-Egy ötvenéves már nem szuperhős, igaz? - kapkodtam a fejem. 

-Talán. - mondta Larissza, vígasztalásképp pedig megveregette a vállamat. 

A már sötét irodában a gépem előtt toporogva magassarkúmmal túrtam idegesen a hajamba. 

Nem mertem írni. 

Hívni még annyira sem. 

Nem akartam hallani a hangját, nem akartam látni sem, nem akartam semmit, de közben még is... 

A francba, mit kéne kérdezzek tőle egyáltalán?

Szia, a gyerekedet hordom, nincs kedved beszállni? 

-Jutottál valamire? - lépett mellém kabátjában Larissza, eltűrve egyik kóca tincsét füle mögé. 

-Nem, semmire - ráztam a fejem fáradt szemekkel. - Fogalmam sincs, mit írjak neki. 

-Elmondod neki? - nézett le rám. 

-Fogalmam sincs -ismételtem meg, egy óriási sóhajjal. -Ez még is egy... baba. És az övé. - kerestem a szavakat. 

-Hagyd itt - nyomta ki a monitoromat barátnőm. -Menj haza, holnap megkeresheted. - rázta a fejét. - Aludnod kell. Még nem is ettél semmi főttételt. - veregette meg a vállam. - Indulj haza. - mondta, majd egy röpke elköszönés után a fejemet a padra hajtva hallgattam, ahogy a cipő kopogása egyre halkabb lesz. 

A szürke melegítőnadrágomban és fehér pizsama pólómban, étkezőasztalomnál kuporogva nyomkodtam a laptopot. 

Még így sem, hogy a kezemben volt a neve - sem találtam meg róla semmit. A facebook profilja teljesen üres volt, talán három ismerőse volt, de az is letitkosítva. Semmi nyilvános információ nem volt elérhető róla, semmi kép, se róla sem a barátaival, családjával. Profilképe üres, ahogyan a borítóképe is, sem egy bekedvelt oldal, sem egy megosztott zene, sem egy sportcikk... Semmi. Az ember üres volt. 
Semmit nem lehetett megtalálni róla, egyszerűen mintha csak egy üresen lebegő kamuprofil lett volna az adatlapja is, sehol máshol a neve alapján nem volt beregisztrálva, pedig olyan appokat is megnéztem, amiket Én eleve nem használtam soha, de megpróbáltam. 

Sehol.

Az e-mailomat megnyitva vettem egy mély levegőt, a számba kanalazva egy adag jó, paradicsomos spagettit. 

Mit kéne írjak? 

El kéne mondanom? El kéne mondanom, hogy lesz egy közös gyermekünk? 

Lassan egy hónapja, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Lehet, hogy nem is emlékszik rám? Lehet, hogy nem is emlékszik, hogy egyáltalán megtörtént? Ki tudja? Hogy mondjam el neki, hogy terhes vagyok egy apró véletlenből? Ha elmondom, és nem akarja... Semmi esélyem a interjúra. De ha még is... 

Nem mondom el neki. Még. 

Azonnal pötyögve csak vetődtek a képernyőre a betűk. Nem féltem. Ez csak egy... Egy alkalmas beszélgetés. Csak egy interjú. És amúgy is, azt kérdezek amit akarok, nem? Maximum, azt válaszolja, hogy személyes, nem nyilatkozik... 

Kedves és mélyen tisztelt James B. Barnes! 

Szíves elnézéséért esedezem, amiért ilyen későn zavarom Önt ezzel, de újságunk és irodánk egy interjút szeretne készíteni Önnel. Az interjú témája a szuperhősök munkája, hogy milyen is minden nap a világot, a várost és az országot szolgálni; az emberek védelme, és a harc. 
Az interjú a havi lapunkban jelenne meg, linkelek egy példakatalógust. Kérem jelezzen vissza, ha megbeszélhetjük a lehetőséget (mikor, hol, stb.). 

Válaszát előre is köszönöm, 

Raven

Az üzenetet átolvasva linkeltem be az előző havi példányunkat, majd egy pár másodpercnyi habozás után mélyen beszívva a levegőt kattintottam a küldés gombra. 
Itt realizálódott bennem, hogy már nincs visszaút. Ha ő belemegy, találozni fogok a gyermekem édesapjával. 

Jesszusom, nekem gyerekem lesz! 

Gyerekem lesz tőle, akiről azt sem tudom, mennyi idős! 

Jézusom, és ha felesége van? 

Ahogy így cikáztak a gondolatok át az agyamon, míg én törökülésben ültem a széken, magamba lapátolva a spagettit, szinte már-már pánikba esve... a laptopom képernyője lefrissült és egy új üzenet ugrott fel az ablakon.