Az amúgy egészen kényelmetlen ágyban háton fekve csavargattam a takaró sarkát.

Bucky oda adta, ő félmeztelenül szürke melegítőnadrágban feküdt mellettem. Mozdulatlanul. Még csak a légzését se lehetett hallani.

Az ágy szinte kőkemény volt. Oldalra fordítva a fejem tűrtem el hajam arcomból.

Még alvás közben is borús, vészjósló arca volt. Mint akinek egy másodpercnyi nyugodtság sem jut az életben. Feszült volt, az egész teste be volt feszülve akaratlanul, arcán szemöldökei között kirajzolódtak a ráncok.

Nem az utcai ruhámban feküdtem, Bucky adott egy rövidujjút és egy rövid nadrágot. Úgy néztem ki, mint egy gettós kosaras, de kényelmes volt.

Az egész napos magassarkúzásban egy életnyi megváltás volt levenni azt, főleg terhesen.

Gondolkodtam. Nem bírtam nem gondolkodni. Akarom a babát, de még is, annyi elrettentő dolog szól a tény ellen, hogy egy anya legyek. Egy anya legyek, egy fél családdal. 

Tudom, hogy nem nőne fel apa nélkül. Barnes számtalanszor biztosított arról, hogy tökéletes apa lenne a gyerekünknek. Még is.. ez nem egy olyan dolog, amiből csak úgy visszaléphetek.

Bucky arcát kémlelve vettem egy mély levegőt. 

Fel tudok nevelni úgy egy kisbabát, hogy nem szeretetben élek?

-Miért nem alszol? - hallottam meg mély hangját.

-Nem tudok.  - suttogtam.

-Csukd be a szemed. - dünnyögte fáradtan.

-Bucky, nem így megy.

-Aludjak a földön? - kérdezte, oldalra fordulva.  Mostmár tényleg feszült volt.

Olyan törődő volt, egyszerűen édes. De ki nem állhatott.

-Nem, dehogy! - kerekedtek ki szemeim. -Nem azzal van a baj.

-Mi a baj, Raven? - sóhajtott.

-Sajnálom, hogy az agyadra megyek - ültem fel. -Had menjek haza.

-Micsoda? - kapta fel a fejét azonnal.

-Holnap vissza adom a ruháid - mondtam. 

-Most még is miről beszélsz? - túrt kócos rövid hajába.

-Haza megyek, Buck - simítottam meg a karját mosolyogva. -Aludj jól. Kitalálok egyedül is.

-Te nő - húzott vissza azonnal, rekedtes hangon.

-Sajnálom. 

-Miért?   

Azonnal megpillantottam hegeit és sebeit mellkasán, válla körül.  Gyógyultak voltak, még is... piros.

Gyönyörű volt.

-Hogy felidegesítelek.

-Nem idegesítesz fel - nézett rám komoran.

-Látom.

-Viselj szemüveget - vágott vissza unottan.

-Bucky, nézz magunkra. Most is csak... - kezdtem.

-Raven - dörzsölte meg homlokát. -Én ilyen vagyok. Nem veled van a bajom. - rázta a fejet. -Én tahó vagyok, Te meg terhes.

-Nem vagy tahó.

-Most mondtad - nézett rám kérdőn. 

-Én nem mondtam ilyet - meredtem rá döbbenten.  -Csak... Olyan, mintha az agyadra mennék. Most is, felkeltettelek, mikor jöttem is... Sajnálom, hogy a hisztimet kell...

-Fáradt vagyok. - vágott közbe. 

-Bocsánat.  - hallgattam el azonnal.

-Nem, nem - hunyta le a szemeit komoran. - Azért aludtam. Ha bármikor máskor jössz,  nem keltesz fel.

-Ezt nem értem -suttogtam.

-Az elmúlt két napban semmit nem aludtam. Egy percet se. Egész éjjel a vekkert bámultam és gondolkodtam. - vallotta be. -Rajtad.  Rajtad és a...

-A babán. - fejeztem be.

-Bármikor próbáltam, csak erre tudtam gondolni. - mondta. -És ma kidőltem. Azért alszok, mert az elmúlt két nap nekem... - kezdte.

-Sajnálom.

-Ne sajnáld. Örültem hogy jöttél.  - mondta. Arca tényleg komor volt, de... más volt. A hangja is mást sugárzott.

Olyan melegséget, még is olyan... idegen. Ijesztő.  Másnak visszataszító.

-Raven, Én sajnálom. 

-Te ne sajnáld. - ráztam a fejem.

-De igen.

-De ne.

-Mondom, hogy igen!

-De én meg azt, hogy nem! -

-Oké.  Fogd be. - ragadta meg a vállaimat, mire hitetlenül néztem rá. -Aludj.

-Te... te így beszélsz egy várandós nővel? - meredtem rá, Ő pedig elhűlten nézett rám.

-Úristen, bocsáss meg - kapott döbbenten a fejéhez, mire kéttségbe esetten néztem rá.

-Vicceltem Bucky! - kaptam szám elé kezeim, Ő pedig unottan bámult a szemeimbe.

-Ha-ha, nagyon vicces ilyet mondani egy 106 éves férfinek. - horkant fel dünnyögve, hanyatt fekve.

-Sajnálom. 

-Megérdemeltem. -intett le.

-Holnap hívlak.

-Oké - nézett rám összeráncolt szemöldökkel.

-Aludj jól. - ragadtam meg a telefonom.

-Hova mész? - meredt rám döbbenten. 

-Haza - fordultam vissza. -Ahogy megbeszéltük.

-Ah, elnézést.  Ezt kivel is beszélted meg? - nyomkodta meg fém karján csuklóját.

-Fáj? - kérdeztem aggódóan.

-Fantom fájdalom - nyögte ki morgósan. -Mindegy. Nem mész sehova.

-Mondtam, hogy holnap hívlak.

-Ma már holnap van. És azt nem mondtam, hogy ki is engedlek - húzott vissza, kivéve kezemből a mobilt. -Feküdj le, és aludj.

-Nem tudok.

-Mi a baj, Raven? - ragadta meg a két vállam.

-Kőkemény az ágyad. - dörzsöltem meg a szemeimet.

-Oh. - bukott ki belőle.

-Bocsáss meg.

-A sereg miatt.  - rázta meg a fejét.  -Sajnálom. A seregre emlékeztet. Anno' csak a földön aludhattunk. Ha szerencsénk volt, újságot tettünk a fejünk alá, és... - magyarázta, Én pedig azonnal nyaka köré fonva karjaimat húztam magamhoz szorosan. Ő elakadt, és megmerevedve ült egyhelyben, míg én szorosan öleltem magamhoz.

-Sajnálom. -mondtam ki halkan, Ő pedig végre valahára óvatosan ugyan, de átölelt.