A kis műanyag poharas kávét kevergetve a gépemnél.

Egy újabb interjút fejeztem be az egyik kliensel, így az augusztusi havi számban meg is jelenhet.

Július legutolsó napjait jártuk.

A telefonomat lecsekkolva sóhajtottam fel. Se egy üzenet sem, semmi.

A kész interjút elküldve Deborahnak dörzsöltem meg a homlokom.

-Semmi? - kérdezte Larissza mellőlem, rám sem nézve.

-Semmi.

Tudott mindent a tegnapról, tudott mindent Barnesről, a tél katonáiáról... Mindent.

Az irodaházban nagyon is jól működött a légkondi, de még így is izzadtunk mindannyian.

Forróság volt. Eszméletlen száraz forróság. És bár a július végi időszak mindig is ilyen volt, most terhesen meg rosszabb és szenvedősebb volt.

A nyakamat megtornáztatva vettem ki a műanyag pálcikát kivéve a pohárból léptem az irodaház óriási üvegablakaihoz.

Az utcát kémlelve néztem a forgalmat, ahogy a dugó egyre gyorsabban megnövekszik, ahogy az autók dudálnak..

És megpillantottam Barnes komor, megmerevedett és szokásosan feszült alakját.

Döbbenten akadt meg a kezem a forró ital kevergetésében, és elhűlten léptem közelebb. 

Nem a katonai ruhájában volt.

Barnes fekete már kopott farmerében állt, és abban a bőrdzsekiben, amit még zokogva vágtam hozzá a tetőn mikor utoljára beszéltünk. 

Oh, te jó ég.

A férfi mintha jól lett volna.

Zavart volt, értetlen, és fel nézett. Egyenesen rám.

Asztalomra szinte lecsapva a kis poharat kaptam fel tárcámat, kilökve magam előtt az üveg ajtót, azzal sem törődve, hogy még messze nem volt 11:50, hogy az épületet elhagyhassam.

Lenge nadrágom szárait megmarkolva húztam fel, míg magassarkúm hangos kopogása töltötte be az egész teret.

Ajkaim közé fogva igazoló kártyámat rohantam a kő lépcsőfokokon lefele, a portásnak hevesen integetve rohantam. Rohantam az életem árán.

-Bucky! -sikoltottam a három lépcsőfokot  szinte leugorva, a férfi pedig döbbenten meredt a szemeimbe. -Barnes, Én vagyok - integettem hevesen.

A férfi döbbenten, zavartan mélyedt a szemembe.

Óvatosan lelassítva meredtem a szemeibe.

-Bucky? - kérdeztem halkan.

-Én.. Én nem.. - kezdte hebegve, ijedten, zavart hangon.

-Nyugodj meg, Buck - tettem ki magam elé óvatosan a kezemet, de a férfi azonnal lelépve az útra sietett el a cikázó autók között. 

A hasamra simítva a kezem meredtem a férfi egyre csak távolodó alakjára.

A telefonomat a fülemhez emelve vettem egy mély levegőt. 

-Haló? - hallottam a szőke katona kérdő hangját. 

-Mi történt Barnessal? - kérdeztem szúrósan.

A háttérben matatás hallatszódott, néhány susmorgás.

-Ki az? - kérdezte a markáns hangú, úgy nevezett géniusz playboy.

-Raven vagyok. Stark, mi van Buckyval? - kérdeztem megköszörülve a torkomat.

-Ha felvennéd a telefonod, tudnád. Lecsuktak? - kérdezte dühösen.  -Miért nem szóltál?!

-Én szóltam, Te nem vetted fel a telefonod - nevettem kishitűen. -Te voltál az egyetlen hívásom.

-Tessék?

-Az egyetlen hívásom. Amit nem mellesleg úgy kellett kiharcolnom.

-Hogy jutottál ki?

-Barnes. De nem ez a lényeg - harsantam. -Mi van Barnessal? 

-Gyere be, és nézd meg magad. -mondta.

-A toronyba? - vontam össze a szemöldökömet. 

-Igen. Itt van.

-Oh, Tony. Kétlem.

-Már még is miért... - kezdte.

-Barnes 2 perccel ezelőtt itt állt előttem kevesebb mint egy méterre, és bámult.

-Micsoda?

-Bucky nincs a toronyban! - dörzsöltem a  homlokomat.

-Oh, hogy az a... - kezdte, de a vonal azonnal megszakadt.

Miután Deborahtól a terhességemre és mindenféle fájdalmaimra hivatkozva táppénzre mentem a nap közepén,  az úton átszaladva gyorsan siettem a már hírhedt és amúgy nagyon csilli-villi torony felé.

Barnes kártyáját a lift érzékelőjére csapva tűrtem ki idegesen a hajszálaimat arcomból.

A szívem csak úgy tombolva, hevesen vert, a gombot pedig benyomva pillantottam szemeimmel a plafonra.

Istenem. Ebben a terhességben nem lesz egy perc nyugalmam sem?

Magassarkúm szigorú, hangos és egyenletes kopogása kísérte végig az üres folyosót.

Ritikülöm komoran szorítva nézegettem az ajtókat. Tudtam, hogy nem a Bosszúállókhoz kell mennem.

Tudtam, hogy nem ott van.

A kártyát mérgesen az igazolóra csapva vettem egy mély levegőt. 

Elutasítva.

Persze.

Teljes testsúlyommal az ajtóra feszülve löktem be vállamal, ami egy hangos kattanással nyílt ki előttem, és ziláltan szinte beesve néztem körbe a már ismerős területen. 

Gépek sípolása és halk susmogás hallatszott, így a hall ajtaját belökve álltam meg a három izmos férfi előtt.

-Hol van Barnes? - kezdtem dühtől izzó szemekkel.

-Oh, Raven! - vidult fel a szőke istenség.

-Jó helyen van. Ne aggódj.  - mondta Steve.

-Mit csináltok vele? - löktem rajta egyet dühösen. 

-Hó, hó, hó, kisasszony - kapott a karomhoz azonnal Stark.

-Ne fogdoss, Stark, nem vagyok jó kedvemben! - harsantam rá.

-Én sem vagyok, de persze az senkit nem érdekel - mondta komoran.

-Stark, vigyázz a szádra - állt a védelmembe Thor.

-Mi a francot csináltok Barnessal? - ráztam le kezét magamról.

-Meggyógyítjuk.

-Engedjétek el! - indultam az ajtó fele.

Egy ajtó választott el a fémkezű katonától. Egy, kis ajtó.

-Nem mehetsz be - szólt Steve komolyan, még is... kedvesen.

-Állj meg, Rainfield - kapott utánam Stark. -Magától jött b... - kezdte, de Én a kilincset lenyomva léptem be az orvosi szobába, ahol anno' még Én feküdtem.