A kabátomat magam köré fogva szorongattam két doboz ételt.

A torony felé tartottam.

Nem bírtam tovább a bűntudatot. Ő az elmúlt egy hétben annyi mindent megtett értem, én pedig... még csak nem is beszélek vele. Se telefonon, sem sms-ben. A francba.

Szemét vagyok!

-Jó estét, Én... - kezdtem a portásnak.

-James Buchanan Barnes? - nézett fel a monitorjából.

-Igen.

-Ne aggódjon,  a múltkori alkalom után megjegyeztem Önt.  - legyintett. -Ezzel a kártyával csippantsa le magát a liftben - nyomta a kezembe a karbantartó kátyát, így hálásan esedezve imádkoztam hogy Bucky itthon legyen.

Nem szóltam hogy jövök, tulajdonképpen senki sem tud róla, csak én. A lányok sem.

Még vacsorát is vettem neki.

El fogom mondani.

Bemegyek, berontok, és elmondon.

Igen, meg tudom csinálni.

A kártyát lecsippantva fújtam ki élesen a levegőt. Hajamat megborzolva fél kézzel nyomtam ballonkabátom zsebébe a kis kártyát. A zacskó kezdett foltos lenni az ételből elpárolgó hőtől és olajtól, de nem zavart ez sem.

Meg fogjuk beszélni a problémát.

Az ajtó lassan nyílt ki előttem és döbbenten meredtem az előttem megtorpanó....

Bruce Banner alakjára.

-Oh, a lány.  - vidult fel. - Azt hittem, nem is látlak többé. 

-Szia Bruce. - engedtem ki egy megkönnyebbült sóhajt. 

-Hogy vagy? - dugta zsebre mobilját. Szemüvegét esetlenül tolta fel orrán.

-A helyzethez képest? - nevettem fel kínosan. - Jól.

-A baba? - suttogta.

-Megvagyunk - bólogattam hevesen. -Mond, Barnes itthon van? - kapkodtam a fejem.

-Persze. Nem megy ez az ember sehova - horkantott fel. -Leszerelt veterán. A legutolsó ajtó jobbra - biccentett a szobák felé, Én pedig hálásan megszorítva kezét sűrítettem lépteimen.

Őrült kopogással adtam a férfi tudtára, hogy igen is vendége érkezett, és pár másodperc múlva nyílt is az ajtó.

Bucky kócos hajjal, fáradtan és elgyűrten nyitott ajtót.  Egy szürke melegítőnadrágban támaszkodott meg fémkarjával az ajtófélfán. Katonai bilétája izzadt és meztelen felsőtestére tapadt.

Döbbenten néztem az órára.

Még igen csak nem volt alvás idő. Hét óra körül mozoghatott.

-Raven? - tért magához azonnal. -Baj van? - húzta ki magát rögtön, többször is végigmérve. -Mi történt?

-Aludtál? - pislogtam hevesen.

-Valami gond van a babával? - ijedt meg.

-Nem, nem! - kapkodtam. -Csak... beszélnünk kell. - nyeltem egy nagyot.

A szürke ágyhuzatra huppanva néztem végig, ahogy a férfi halkan csukja be az ajtót, és szemét dörzsölgetve fém kezével áll meg előttem.

-Jól vagy? - kérdezte rekedtes, halk hangon.

-Én... -kezdtem. -Hoztam neked kínait - nyúltam a zacskóba.

-Kínait?

-Remélem szereted. - köszörültem meg a torkom.

-Raven, mi a franc van - nézett rám komoran. - Egyik percben nem veszed fel a telefont, utól sem lehet téged érni, most meg ide jössz éjszaka egy valag kajával. - nézett rám komoran.

-Tudom, hogy haragszol, de...  - kezdtem. 

-Elég a mellébeszélésből! - huppant le mellém, Én pedig a homlokomat dörzsölve vettem egy mély levegőt. 

-Kérlek, ne akadj ki. - néztem a szemeibe. 

-Raven, mondjad.  - dörzsölte meg meztelen vállait. -Kezdesz megijeszteni. 

-A babáról szeretnék beszélgetni. - nyeltem egy nagyot. 

-Tegnap még nem nagyon akartál. 

-Sajnálom. - nyeltem egy nagyot. 

-Nyögd ki végre - dünnyögött rám. 

-Nem tudom, hogy... - kezdtem. -Megtartsam e a babát.

A férfi arcán először óriási döbbenet futott át. Szemei kikerekedtek, ajkai kissé elnyíltak. Olyan hitetlenül nézett rám. 

-Micsoda?

-Én... - kezdtem. - Olyan... Olyan hihetetlen ez nekem - tördeltem az ujjaim, mire kissé gúnyosan, kérdőn nézett rám. - Bucky, ez a baba nem azért fogant, mert két ember szerelmes. Véletlen történt. És ha még is jön valaki, aki szeretne engem, vagy neked, aki teljesen beléd habarodna és boldogak lehetnétek... - néztem rá kéttségbe esetten. 

-Ezzel nem mentegetőzhetsz. - rázta a fejét azonnal. 

-Te tényleg nem látod magad, egy családban? - kérdeztem elveszetten.

-De, igen. Azzal a gyermekkel, akit a szíved alatt hordasz jelenleg. 

-Egy szétszakadt, üres, mozaik családban? - meredtem rá. 

-Minden család család. - meredt rám komoran, fáradt szemeivel. 

-Huszonhárom éves vagyok - rágtam a szám sarkát. - Nem gondolod, hogy egy kicsit... fiatal vagyok még? Főleg hozzád? 

-Raven, nem fogom a kérdéseidet megválaszolni helyetted - szúrt le azonnal. 

Amiért egyrészben hálás is voltam. Nem neki kellett ezeket megválaszolnia, hanem nekem. 

Még is, csak úgy ömlött belőlem. 

-Még is, huszonhárom év? Az olyan kevés! - akadtam ki, Ő pedig egy mély levegőt kifújva támaszkodott meg. -A karrierem még el sem kezdődött. Még nem is írhattam igazán! - pattantam fel, járkálva. -Nem is volt rendes kapcsolatom még. Na jó, volt, de nem olyan amivel dicsekedhetnék a gyerekemnek!  Mit fogok kezdeni egyáltalán vele? - sipákoltam.

-Nem egyedül vagy, Rainfield. - húzta ki magát rekedtes hangon. -Midenben támogatlak, ha azt úgy akarod. - biccentett. 

-Hogy történhetett ez? - meredtem rá dühösen, mire az összevont szemöldökből döbbent tekintetek lettek. 

-Most komolyan mérges vagy rám? - meredt rám hitetlenül. 

-A francba, részeg voltam! 

-Nem tudtam, Raven, Én... - szabadkozott azonnal. -Sajnálom, nem akartalak kihasználni. 

-Mi? Nem, nem! - álltam meg azonnal. -Tudom, hogy nem tetted volna, ha... - kezdtem.

A férfi őszintén megkönnyebbülten sütötte le a szemeit. 

-Nem erre akartam kilyukadni. Ne haragudj -fogtam meg a vállát. 

-Nem értem Raven, egyszer teljesen jól vagy, most meg...  - kezdte. - Nem tudok kiigazodni rajtad. 

-Erről beszélek! - harsantam rá. - Nem tudunk úgy felnevelni egy kisbabát, hogy nem is ismerjük egymást! 

-Nem fogom rád erőltetni. - rázta meg a fejét. - Ha nem akarod, ne tartsd meg. 

-Segíts - ültem le, megszorongatva kezeit.

-Nem tudok segíteni - ragadta meg vállaimat. -Ezt csak Te tudod eldönteni.

-Nem tudom eldönteni. Nem tudom úgy eldönteni, hogy nem vagyok abban biztos, hogy nem egyedül leszek - mondtam remegő hangon.

-Szeretnéd, hogy megkérjelek? - nézett rám komoran, mire ledöbbentem.

Mi van?

-Hogy tessék? - bukott ki belőlem.

-Szeretnéd, hogy feleségül vegyelek? - ismételte meg.

-Nem! - sipítottam fel.

-Akkor még is hogyan máshogy tudnám veled megértetni? - harsant rám dünnyögve.

-Nem tudom, Én... - kezdtem remegő hangon újra.

Azt hiszem, bőgni fogok.

-Raven, figyelj - húzott közelebb. -Megtörtént. És én nem sajnálom, hogy megtörtént. - nézett komoran a szemeimbe.

Olyan érzelemmentes volt. Még is...

-Azt sem sajnálom, hogy kisbabád, vagy is, kisbabánk lesz. - mondta. -De nem erőltethetek rád egy ekkora dolgot. - mondta, Én pedig...

Szipogva hajtottam le a fejem.

-Raven?

Egy apró hümmögést elejtve próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

-Uram isten, Te sírsz? - emelte fel azonnal hideg fém kezével fejem, megragadva állkapcsomat.

-Annyira sajnálom! - törtem ki mégjobban zokogásban, a férfi pedig pánikolva pattant fel az ágyról.

-Rosszul vagy? - pörgött fel azonnal. -Fáj valamid? Mid fáj? - térdelt le elém, megfogva a kezeimet.

-Nem, nem, Én csak... - kapkodtam a levegőt. 

-Gyere, beviszlek a kórházba. - állt fel azonnal. -Gyere!

-Bucky, semmi bajom! - zokogtam, visszarántva a kezeimet.

-Akkor még is miért sírsz? - nézett rám. Teljesen kitört rajta a pánik.

-Nem tudom, csak kell, és te olyan rendes vagy velem - hadartam kapkodva, kipirosodott szemekkel. - Olyan kedves vagy. És én meg terhes vagyok. A francba, terhes vagyok! - zokogtam.

-Ezek a hormonok? - kérdezte félve.

-Azt hiszem, nem tudom - ráztam a fejem, Ő pedig az éjjeliszekrénybe nyúlva szórt az ölembe sok-sok zsebkendőt.

-Mit csináljak? - kérdezte döbbenten. 

-Annyira sajnálom.  - szipogtam rázkódó vállakkal.

-Még is micsodát? - meredt rám döbbenten.

-Hogy sírok - temettem tenyereimbe az arcom.

-Tudod mit? Ma itt alszol. Nem engedlek haza. - nyitotta ki szekrényét, Én pedig keservesen tűrtem el hajamat.