A szememet lehunyva vettem egy mély levegőt. 

Ki fog csinálni.

Vagy én fogom kicsinálni.

Barnes mereven állt, összefűzött kezekkel, ágyam mellett.

Az infúzió lassan csordogált le kezembe.

Barnes mereven állt.

Körbenéztem.

Nem volt szobatársam, senki az ég világon.

Egy vacak televízióm volt, az is messze az ágyamtól - lehet, hogy el sem látok odáig, ha arra kerül a sor.

Barnes mereven állt.

Kint fújt a szél, az őszi idő igen csak megérkezett.

Éjjel fél öt múlt - vagy talán hajnal? Nem tudom. Mi a jó szó erre?

Szemeim már felpuffadtak.

Barnes pedig... mereven állt.

Egy helyben, megfeszülve, levegő vétele sem látszott, pislogni sem pislogott - állt, bámult és várt.

-Bucky, tudod... - kezdtem, a gép csippanása pedig halkan jelzett. -Le is ülhetsz.

A férfi halkan morrant egyet.

Nem ideges volt, nem dühös, szimplán... nem volt köztünk.

Teljesen más világban volt.

-Nem ér vissza előbb az orvos, attól, hogy... - kezdtem.

-Te csak pihenj.

-Beszélni még azért tudok.

-Fáj? - lépett mellém azonnal.

-Nem, amióta beadták a gyógyszert. -dőltem hátra a dunyha nagyságú párnába. A fehér kötény anyaga idegesített. 

-Raven, miért nem hívtál?

-Azt sem tudtam, hogy nálad lehet a telefonod, Barnes. - fordultam felé. -Mit mondtak? - igazgattam meg az infúzió csövét.

-Semmit. Elengedtek. - mondta. - Heti kettő terápia.

Elhúztam a számat.

-Nem kellett volna velem maradnod.

-Ó, dehogynem. - horkant fel, kibámulva a sötét ablakon. -Még szép, hogy maradtam.

Az ajtó kivágódott, így mindketten felkapva fejünket meredtünk a kék köpenyes orvosra.

-Van egy jó, és egy rossz hírem - tolta fel a szemüvegét orrán a már igencsak ismerős férfi, aki eddig az összes vizsgálatomat véghez vitte, sőt mi több, a férfi aki felfedezte, hogy a gyerekem egy szuperkatona bébi verzióban. Vagy, valami ilyesmi. 

-A lényeget. - horkant fel Barnes. 

-Bucky! - harsantam rá, szisszegve. 

Ideges volt. Látszott rajta, hogy ideges volt, hiszen egy lépést sem mozdult azóta, amióta lefeküdtem az ágyra.  Én is az voltam. 

De ez nem azt jelentette, hogy azon az orvoson kell levezetnie, aki hajnali háromkor önerején kívül rohant be a kórházba csak azért, hogy ellásson. 

-Nincsen semmilyen komolyabb baj - lapozta a mappát. - Anyuka ne stresszeljen. - somolygott rám. - A fájdalmaknak semmi komolyabb eredete nincsen, szimplán lelki esetleg... mentális gondok. - mondta. - Ki kell zárnia a feszültséget Raven, nem tesz jót. Se önnek, se a babának. Ne stresszeljen. - dorgált le azonnal. - Ez nem hozható hosszútávon. A fele terhességen már túl vagyunk, ne most rontsa el. 

Egy mély levegőt vettem. 

-És mi a rossz hír? - dörzsöltem a homlokom. 

- Bent kell maradnia pár napra. 

-Oh, te jó ég.

-Meddig? - kérdezte Barnes, zsebre dugva a kezeit bőrdzsekijében. 

- Egy hét. - csukta be a mappát. -De legalább öt nap. - vette le a szemüvegét. 

- Oh, Istenem, persze hogy velem történik ez! - harsogtam. 

-Raven, ez most egy komoly történet. - nézett rám. - Nem tudhatom, mikor elégeli meg a magzat, hogy állandó... -kezdte. 

-Tudom, tudom... - sóhajtottam, tenyereimbe temetve arcomat. -Oh, tudom. 

- Javaslom, hogy pihenjen. Mást úgy sem nagyon tud csinálni. - horkant fel, majd megszorítva a takaróba bugyolált lábfejemet mosolyodott el, majd hagyta el a szobát. 

-Oh, istenem. - sóhajtottam. 

Bucky komoran nézett a szemembe. 

-Te most haragszol rám? - emeltem fel a fejem döbbenten. 

-Nem. 

-Te haragszol rám! - hitetlenedtem el. -Jesszus, Bucky, szerinted Én ezt akartam? - pislogtam rá nagyokat. 

-Miért kevered magad állandóan... - kezdte, egy mély levegőt véve. 

-Barnes, szerinted ha tudnám hogyan ne stresszeljek, akkor itt lennék? - tűrtem el a hajam. 

-Még is minek kell neked annyira, de annyira idegeskedned? - támaszkodott meg az ágy fejtámláján, idegesen. 

-Te idegeskedsz! - vágtam hozzá dühösen. 

-Min kell neked állandóan stresszelned? - fújta ki élesen a levegőt. 

-Honnan tudjam, mindenen? Rajtad?  Mondjuk, elvittek a rendőrök bilincsben? - hadartam. 

-És mondtam, hogy megoldom. - szúrt le. 

-Barnes, egyszer ne legyen igazad. - szorítottam össze állkapcsom. - Csak egyszer maradj ott valahol. - néztem el dühösen, karba tett kezekkel. 

-De nem fogok.  

-Legyen így. - fújtattam, Ő pedig hajamat eltűrve arcomból hajolt le hozzám. 

-Szeretlek, Raven. - suttogta, Én pedig döbbenten vontam fel a szemöldököm. 

A férfi egy óvatos puszit adva hajamba nyúlt a zsebébe, majd a telefonját megragadva kért elnézést és hagyta el a szobámat.