Az ágyban megfordulva fújtam ki a levegőt. A hasamat simogatva vettem újra egy mély levegőt.

Fájt. Egyre jobban.

A szememet hunyorítva meredtem a telefonom képernyőjére.

Három óra múlt pár perccel.

Nem volt szívem Stevet újra felhívni.

Bár amikor kirakott a lakás előtt, megígértette velem hogy biztosan szólok neki, ha valami baj van.

Hoppá.

Dünnyögve kaptam újra egyre dudorodó hasamhoz, felülve az ágyamban.

-Oh, te jó ég.

Kezdett a szituáció egyre nem viccesebb lenni, így az ágyból kikecmeregve botladoztam a szekrényemhez egy farmerért és egy pulcsiért.

A telefonom felvillant, de nem érdekelt.

Tudtam, hogy azonnal orvoshoz kell mennem, de abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudok vezetni.

Táskámat felkapva kapaszkodtam meg a falban, könnyezve, eszméletlen fájdalmakkal - és csak imádkoztam, hogy éppen nem elvetélek.

Öt hónapos terhes voltam, a fájások már nem voltak normálisak - vagy talán még? A lényeg az volt, hogy nem volt normális. Ez nem fáj csak úgy.

Az arcomat megtörölve botorkáltam ki a szobámból, talán több mint tíz percbe is tartott, éles, hideg levegővételekkel....

Amikor az ajtóban elfordult a zár.

A hirtelen beszűrödő fénytől hunyorogtam, összesírt arccal, ziláltan néztem szemben a belépő, magas katonával, aki összevont szemöldökkel nézett végig rajtam.

-Raven? - húzta ki a kulcsot.

-Barnes? - kaptam a hasamhoz.  -Oh, te jó ég. Kiengedtek?

-Raven mi a baj? - ugrott hozzám azonnal.

-Ohh, semmi, Én csak.. - kezdtem a falba kapaszkodva.

-Raven, mi a baj? - ragadta meg a vállam.

-Be kell mennem a kórházba, Bucky. - kerültem ki botladozva.

-Mi történt? - kapta fel a táskámat azonnal.

-Fogalmam sincs, de nagyon nem jó - kaptam a kulcsaim után.

-És mi volt a terved, elvezetsz a kórházba egyedül? - kiáltott rám.

-Ne üvölts velem, Barnes! - botorkáltam ki a lakásból. 

-Add azt ide - marta ki a kezemből a kulcsot. -Teljesen elment az eszed? - kapott fel.

-Barnes, tudok já...

-Még is miért nem hívtál?

-Rács mögött voltál, az Istenért is! - zokogtam.

-Steve? Stark? Senki? - rakott be a kocsiba.

-Bucky - kaptam el a karját.

-Semmi baj, Raven, itt vagyok. Megyünk. - ugrott be a kormány mögé azonnal.  - Mi a baj?

-Fáj. Nagyon. Eszméletlenül - ragadtam meg a kapaszkodót. -Oh, Barnes, ugye tudod, hogy itt hatvanas tábla van? -sikkantottam ijedten.

-Mintha érdekelne - váltott, Én pedig villogó szemekkel ragadtam meg a kezét.

-Ha megölsz, megöllek. - szisszentem rá.

-Éppen érted küzdök, Te Nő! - harsant rám.

-Oh, istenem, megőrülök - döntöttem hátra a fejem.

-Ügyes vagy. Nagyon ügyes vagy -hagyta, hogy szorítsam a kezét. -Mindjárt ott vagyunk.

-Fél órára lakok a kórháztól! - csattantam ki feszülten.

-Tudok rövid utakat. - dünnyögte.

-Most engedtek ki a börtönből, ha meglátják, hogy gyorshajtasz - harsantam rá.

-Ne üvölts velem Raven, ha felhívtad volna... - kezdte.

-Hallgass!

-Te hallgass! - szólt rám.

-Én? Te!

-Miért nem hívtad Starkot, Raven? Olyan, olyan jóba vagytok... - kezdte.

-Oh, Istenem, inkább kiszállok. - ragadtam meg az övemet.

-Meg ne merj mozdulni, Asszony! - kiáltott rám, Én pedig döbbenten kaptam rá a fejem.

-Asszony? - akadtam meg.

-Muszáj volt. Nem maradsz nyugton. - dünnyögte, majd a kocsit leállítva pattant is ki azonnal.

-Asszony? - dörzsöltem a hasam sziszegve, még is mosolyogva. -Hű. Már így hívsz engem? - kapaszkodtam meg. -Oh, te jó ég de fáj.

-Gyere. Már csak pár perc. - suttogta a fülembe.

-Köszönöm - mosolyodtam el könnyes szemekkel. -Kössz, Buck.

-Gyere. - ragadta meg a kezemet, megszorítva bátorítóan, bevágva mögöttem a kocsi ajtaját.

-Oh, Istenem.  - markoltam a férfi karjaiba.

-Már bent is vagyunk - biztosított idegesen, majd hagyott is ott. -Nővér! Nővér, kérem! -harsant fel, Én pedig a falba megkapaszkodva simítottam meg hasamat.